Fontos és sokoldalú elemzést közölt a Pénzügyminisztérium nevében Banai Péter, az államháztartásért felelős államtitkár a Portfolio-n.  Szikár tények sokaságával próbálja bizonyítani, hogy a gazdaságpolitika, kiváltképp a költségvetési politika a kétségkívül nem egyszerű körülmények között a lehetséges, ésszerű kompromisszumok révén vezérelte a magyar gazdaságot az elmúlt másfél évtizedben. Nem megkérdőjelezve a szerző kétségkívül imponáló felkészültségét, szándékának tisztaságát, elismerve a helyzetéből adódó megfelelési kényszer nyomását – ami viszont engem nem korlátoz –, elemzése nem kevés ellenvetésre ad okot. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül ezeket veszem sorba a szerző írásának logikai sorrendjét követve.

1.

Banai Péter azt írja: „az államadósság rátája folyamatosan és európai összevetésben is jelentősen csökkent” 2010 és 2020 között. Első ránézésre ez a megállapítás megfelel a tényeknek. De sajnos csak első pillantásra. Az államadósság hazai össztermékhez viszonyított rátája az Eurostat akkori közlése szerint közel 82 százalék volt, a későbbi korrekciók és felülvizsgálatok 2010-re 80,0, 2021-re 80,3 százalékos arányt állapítottak meg (ld. Eurostat Government deficit/surplus, debt and associated data). Ez 2019-re 65,3 százalékra csökkent.

Csakhogy itt az almát a körtével hasonlítjuk össze. Nem szabad elfelejteni, hogy ennek a javulásnak nagyjából a fele a magánnyugdíjpénztárak államosításából, konfiskálásából adódott. Ez a manőver ugyanis a költségvetés nyugdíj célú feltételes kötelezettségvállalásának (contingent liability) azonos mértékű jövőbeli növekedését, a tényleges állami kötelezettség, az államadósság emelkedését idézte elő. Vagyis az államadósság rátája vagy 2010-ben volt kisebb, 80 mínusz hét-nyolc százalékpont, azaz nagyjából 72–73 százalék, vagy a teljes tartozás volt 2019 végén 65,3 plusz hét–nyolc százalékpont, azaz – kerekítve – megint csak 72–73 százalék. Ezért a javulás egy része virtuális.

De akár a GDP-arányos 65,3 százalékot, akár a 72–73 százalékot tekintjük, Magyarország államadóssága még a jó éveket lezáró 2019-ben is lényegesen magasabb volt a régió átlagánál. Az adósságráta tényleges csökkenése 2010 és 2019 között roppant szerény, nagyjából évi 0,7–0,8 százalék volt. Így adósságrátánk valójában nem 15 százalékkal, hanem csak 7-8 százalékkal csökkent, amiben kulcsszerepe volt az EU-s támogatásoknak. Ezt a csökkenést sem az unió egészéhez, hanem a hasonló helyzetű országokhoz célszerű hasonlítani; márpedig a cseh, a szlovák, a lengyel, a román, a bolgár államadósságráta 2019-ben több tíz százalékponttal a GDP 60 százaléka alatt volt, csupán az euróövezeti tag Szlovéniáé és az euróövezetbe történt belépése óta kevésbé kockázatos adósnak tekinthető Horvátországé volt a magyarországival azonos kategóriában. Mindez azt mutatja, hogy a kedvező éveket nem használta fel a magyar gazdaságpolitika költségvetési tartalékok képzésére és a költségvetés szerkezetének számottevő átalakítására.

2.

Az államadósság megugrása 2020-tól nem egyedi magyar jelenség. A mértéke azonban az egyik legmagasabb. A GDP-arányos ráta 2021-re ismét megközelítette a 80 százalékot, majd 2023 végére a rekordméretű infláció hatására valószínűleg 72–73 százalékra mérséklődött. A magánnyugdíj-pénztári adatokkal korrigálva azonban ismét 80 százalék körül áll. 2010 óta tehát mind egyenlegében, mind összehasonlítható szerkezetében egy helyben járunk, és – amint Banai is megjegyzi – az államadósság GDP-hez viszonyított aránya a régiós átlagot továbbra is jóval meghaladja.

3.

A szerző állításával szemben le kell szögezni: nem az európai szankciók borították fel az energiapiacot, nem azok srófolták fel az inflációt. Emlékeztetnék arra, hogy a földgáz ára az orosz manipulációk hatására már 2021 nyarán emelkedni kezdett, az év eleji, megawattóránkénti 20 euróról az év végére az öt-hatszorosára nőtt, majd valamelyest mérséklődött. Oroszország Ukrajna elleni inváziója kétségkívül még feljebb taszította az árszintet, amelyet azonban éppen a hatékony szankciók vitték le a 2022. augusztusi, csúcsot jelentő 320 euróról napjainkra az egytizedére.

Hasonló pályát futott be a villamos energia ára is. Az inflációt az energiaárak okozta sokk kétségkívül gyorsította, de téves az infláció elszállásának magyarázataként csak az energiaválságot és a háborút megnevezni. A magyar infláció már 2020 januárban kitört a Magyar Nemzeti Bank inflációs toleranciasávjából, elérte a 4,7 százalékot. Pedig a magyar gazdaság az euróövezetből akkor még erőteljes dezinflációt importált, mivel ott jóval évi 1 százalék alatti áremelkedést mértek. Nálunk már 2021 szeptemberében átlépte a 6 százalékot, noha a szörnyűséges hatású orosz invázió még nem vette kezdetét. A háború előestéjén, 2022 februárban már 8 százalék körül járt az áremelkedés éves üteme – és töretlenül ment egyre feljebb. Vagyis szembe kellene nézni azzal a ténnyel, hogy a magyar gazdaságpolitika 2017-től konzisztensen egyensúlyt romboló, az inflációt folyamatosan erősítő jellemvonásokat mutatott (ezt ezúttal nem fejteném ki részletesen).

4.

A 2023-as költségvetési elcsúszást – egyetértek – érdemes óvatosan elemezni. Ha a kormány ragaszkodott volna az eredeti hiánycélhoz (3,5 %), akkor a recesszió sokkal mélyebb lett volna. Mennyiségileg valószínűleg indokolt volt a hiány növelése, de semmiképpen nem a megvalósult szerkezetben. Különösen akkor lett volna elfogadható a tervezettnél nagyobb hiány, ha a megelőző évek – különösen 2016 és 2019 között – nem a magas nyomású gazdaságpolitika bűvöletében teltek volna el, majd 2020 és 2022 között nem lazították volna fel az indokolt mértéken felül is a költségvetést, s ha a gazdaságpolitika valamennyi alrendszere tartalékot képezett volna. Ehelyett durván prociklikus, azaz ciklus erősítő politika folyt – 2020-at kivéve –, annak általános egyensúlyt kikezdő, tartalékot felélő következményeivel. Ezt a politikát valóban finanszírozni lehetett, de csak azzal a megszorítással, hogy ma az unióban Magyarország fizeti a legmagasabb árat: a GDP-arányos kamatterhek megduplázódtak, elérik annak 4,3 százalékát, miközben az államadósság szintje az EU átlaga körül alakul. Ez arra utal, hogy a magyar adósság piaci, kockázati megítélése lényegesen rosszabb az EU átlagánál. A gyakorlatban pedig azt jelenti, hogy sokkal kevesebbet fordíthat a költségvetés a szokásos kiadásokra (oktatás, egészségügy, szociális célok stb.).

Önmagában az is elég baj, hogy ilyen nagy az államadósság és ilyen súlyosak a terhei. Ennél sokkal nagyobb baj, hogy

klasszikus értelemben nincs ugyan gazdasági válság, de a költségvetési alrendszerek sokaságában súlyosan alulfinanszírozott, válsághoz közeli a helyzet:

az egészségügyben, az oktatásban, a szociális szférában, a rendvédelemben, a környezetvédelem terén. Ezeken felül nő a klímavédelem és a digitális átállás beruházásigénye is. Továbbá, hosszabb távon a nyugdíjkassza sem igazán fenntartható.

5.

Keynesnek valóban igaza van: válságban indokolt az anticiklikus gazdaságpolitika, az anticiklikus keresletteremtés. Ezért a költségvetési és monetáris politikai lazítás, irányát tekintve, 2020-ban aligha bírálható. De a lazítás mértéke és szerkezete erősen vitatható. A jó években elmaradt (költségvetési, külsőegyensúlyi, deviza- és inflációs) tartalékfelhalmozás, a 2021 és 2022 közepe között ismét cikluserősítő gazdaságpolitika a szükséges mértéket jóval meghaladó keresletet teremtett.

Csak illusztrációként: 2020 és 2021 végén, decemberben az év utolsó kormányülésén egyenként több mint ezermilliárd forint kifizetéséről döntöttek. Ennek semmilyen racionális makrogazdasági indoka nem volt. Ráadásul védhetetlen szerkezetben, parlamenti jóváhagyás nélkül, nyilvánvaló politikai szavazatszerzés céljával tették, a pénz nagy részét zömmel nem hatékony beruházások támogatására és szubvenciókra fordították, határon innen és túl. A Magyar Nemzeti Bank pedig indokolatlanul tovább bővítette a bankrendszer likviditását, 2021 nyaráig minden rendelkezésére álló eszközzel, irreálisan ultralaza szintre vitte a monetáris kondíciókat (ezt a politikát növekvő negatív reálkamat és leértékelődő árfolyam jellemezte). A Pénzügyminisztérium 2020 decemberében egyenesen azzal büszkélkedett, hogy a Gazdaságvédelmi Akcióterv „korábban sosem látott mértékű, a GDP mintegy 28%-át kitevő pénzösszeget mozgósított”, ám ebből nemzetközi összevetésben aránytalanul kevéssé mérsékelték a lakosság, a kisvállalkozók megnövekedett terheit. Ráadásul a fiskális lazításból – amely 2020-ban részben indokolt volt – a 2022-es választásig nem vonult vissza a költségvetés.

6.

Az eredmények sorát bővíti az államtitkár szerint, hogy még 2020–2021-ben is – ha nem is 15 százalékkal, de még mindig 10 százalékkal – alacsonyabb volt az államadósság az EU átlagánál. Ehhez korrekten hozzáteszi, hogy a régiós szintet meghaladta. De persze a nyugdíjpénztári korrekcióval már nagyjából az EU átlagán állt. Azt is hozzá kell tenni, hogy az EU átlagában olyan országok szerepelnek, amelyeket nem feltétlenül kellene benchmarknak tekinteni. Görögország 2022-es 172, Olaszország142, Franciaország 112 vagy Belgium 104 százalékos államadóssága nem lehet irányadó példa a számunkra.

7.

Választási költségvetés. Miközben Banai Péter finoman elismeri, hogy választási költségvetést hajtott végre a kormány, ezt azzal védi, hogy a GDP-hez viszonyított államadósság 2022-ben nem emelkedett. Ez persze a felszínen igaz. Azt azonban elegánsan kikerüli/elfelejti, hogy ehhez 2022 nyarán 840 milliárd forint adóemelésre és 2200 milliárd forint beruházás-halasztásra volt szükség. Vagyis időarányosan brutális, a GDP 3 százalékának megfelelő megszorításra, ehhez adódik a beruházáshalasztás adott évre eső, nehezen számszerűsíthető, további keresletszűkítő, megszorító hatása. Mennyiségileg ez a megszorítás nagyon hasonló a joggal kritizált 2006-oshoz. De ezzel még nincs vége: a Magyar Nemzeti Bank már 2022-ben is komoly veszteséggel zárta az évet. Mivel a jegybank az államháztartási alrendszer része, ezért számviteli szempontból illenék konszolidálni vele a mérlegét. Ezért az államháztartás konszolidált hiánya nagyjából a GDP 0,5 százalékával nagyobb volt a kimutatott 6,2 százaléknál is (nem beszélve a sokkal relevánsabb, 7,1 százalékos pénzforgalmi hiányról).

8.

Az előbbiekben már utaltam arra a tévedésre, amely szerint az energiaár-robbanás egyoldalúan a háborúhoz és a szankciókhoz lenne köthető. 2022. február és szeptember között kétségkívül megugrottak a tőzsdei energiaárak a háború miatt, de azokat a szankciók sem előtte nem emelték – mivel nem is léteztek –, sem utána. Ellenkezőleg: sikeresen, erőteljesen csökkentették az energiaárakat. Az erőforrások allokációját súlyosan és perverz módon torzító rezsicsökkentés terheit pedig természetesen nem a kormány vállalja magára. Nem hiszem el, hogy egy ilyen felkészült szakember, mint Banai Péter, ne tudná, hogy a kormány semmit nem vállal át, hiszen a költségvetés legfeljebb újraosztja a bevételeket, amelyeket hitelekkel egészít ki. A rezsicsökkentés terheit a megemelt adók és a növekvő kamatkiadások formájában a magyar adófizetők viselik, ha tetszik, a nagyobb költségvetési hiány és így a nagyobb inflációs adó formájában.

A baj ezzel csupán az, hogy a lakossági energiaár-támogatási rendszer az utca emberének átláthatatlan, követhetetlen, a terheket nem azok fizetik, akiknek indokolt lenne, és védelemben, támogatásban sem azok részesülnek, akik erre valóban rászorulnak. A ráfordításoktól durván eltérített árak nem ösztönöznek a szűkös erőforrásokkal való takarékosságra, ellenkezőleg: pazarláshoz és néhol korrupcióhoz vezetnek. De az adók emelésén és/vagy a költségvetési hiány növekedésén áttörő infláció, az inflációs adó közismerten a leginkább rászorultakat sújtja.

9.

A finanszírozási költségek megugrásáról. Számos tényezőt felsorol Banai Péter a megugró finanszírozási költségek okaként. E költségek emelkedését – szögezzük le – a jelenlegi globális helyzetben nem lehet elkerülni, ebben nincs vitánk. Arra azonban választ kellene adni, hogy miért nálunk ugrottak meg az egyik legnagyobb mértékben a finanszírozási költségek? Miért nálunk a legmagasabb GDP-arányosan a kamatszolgálat az unióban? Miért nálunk árazódtak át a leggyorsabban az állampapírok? Ezeket a kérdéseket nem teszi fel a szerző. Hallgat róluk. Talán nem véletlenül. Szembe kellene nézni az elmúlt évtized adósságfinanszírozásának különösen a 2019 előtti tévelygéseivel:

• A devizafinanszírozás súlyának csökkentése fontos, jó irányú döntés volt 2012 után. Ennek a mértéke azonban nem diszkrecionális döntés kérdése. Organikusan akkor és olyan mértékben csökkenthető a devizafinanszírozás, amilyen mértékű a külső finanszírozási többlet, kissé leegyszerűsítve, amekkora a belföldi megtakarítás/beruházás ráta többlete.
• Ha ezt mesterségesen, voluntarista módon meghaladja a devizaadósság csökkentése, akkor a devizatartalékokat apasztja le, ami külső sokkok esetén sérülékennyé teszi az országot. Ezt megtapasztalhattuk 2020 tavaszán vagy 2022 őszén, a forint árfolyamának zuhanása következtében. Emellett a devizaadósság erőltetett leépítése jellemzően a hazai finanszírozási költségek emelkedésével jár. Különösen akkor, ha a devizaarányt drága lakossági forrással szorítják vissza.
• Az önfinanszírozásnak – vagyis az adósság belföldi forrásokkal való finanszírozásának – egyoldalú túlhajtása éppen a sérülékenység súlyosbítását váltotta ki. A devizatartalékok akkor csökkentek 36 milliárd euróról 24 milliárdra, 2012 és 2018 között, amikor igazán kedvező kamatkörnyezetben, alacsony referenciakamatokkal lehetett volna a lejáró kötvényeket megújítani, és igen, tovább növelni a tartalékokat. Persze, ehhez az is kellett volna, hogy a gazdaságpolitika ne a forint indokolatlan, inflációt gerjesztő, a régióban egyedülálló reál-leértékelésében lássa a mesterséges és ezért is fenntarthatatlan növekedés zálogát (lásd magas nyomású gazdaság.)
• A devizahitelek fontos jellemzője Magyarországon, hogy – tanulva az 1982-es, illetve az 1989–1990-es krízisből – lényegében kizárólag hosszú, jellemzően tízéves lejáratú hitelekkel/kötvényekkel történik az államadósság finanszírozása. A devizaadósság átlagos futamideje markánsan hosszabb a forintadósságénál, ami kedvező. Ha a kedvező piaci helyzetben nem csökkentek, hanem nőttek volna a devizatartalékok, akkor 2022/2023/2024-ben jóval kevesebb magas kuponú adósságot kellett volna kibocsátani, kisebb lett volna a lejárat, valamint a megújítás igénye. Lassúbb lenne ebben a szegmensben is az átárazódás. A tőlünk részben függetlenül alakuló piaci kondíciók mellett nem a globálisan jelentősen megemelkedő hozamgörbe tetején kellett volna csúcsra járatni a devizahitel-felvételt, amelynek teljes költségei a swapok után legalább 2 százalékponttal magasabbak a 2020 előttinél. Ez is sokszor tíz-, illetve százmilliárd forinttal emeli a kamatkiadást.

10.

Az adósságfinanszírozás szerkezetében a devizakomponens mesterséges csökkentése a forintfinanszírozás arányának erőltetett növekedésével járt egészen 2020–2021-ig. Ennek egyik feltűnő megjelenése az államadósság világviszonylatban is kiemelkedő lakossági állampapírhányada. Azonban ez csak úgy volt elérhető, hogy lényegében kannibalizálták a kötvénypiacot. Különösen kritikus az úgynevezett szuper állampapír (a MÁP+) kibocsátása, ami szupertévedés volt. Némileg kevésbé ugyan, de a Prémium állampapír is hordoz – nem kevés – kockázatot, miközben meglehetősen drága az adófizetőknek. A szuper állampapír valójában nem ötéves lejáratú kötvény volt, hanem szuperlikvid, látra szóló betét, mert az állam 99,5 százalékos árfolyamon korlátlan visszaváltási garanciát vállalt. Ezért 2019–2021 között az államadósság hátralévő átlagos futamideje is jelentősen kisebb volt annál, mint amit hivatalosan kimutattak. Ez tette lehetővé a villámgyors, tömeges átárazódást, ez járult hozzá a kamatköltségek kiugró emelkedéséhez.

A kibocsátás kezdeti szakaszán a költségvetés érthetetlenül túlfizette, évi 4,9 százalékos kamattal, az állampapír-tulajdonosokat, miközben a látra szóló betétekre a piac lényegében nem fizetett kamatot. De abban a pillanatban, amikor az infláció megugrott, eljött az igazság pillanata. Nagyjából egy év alatt több mint ötezer milliárd forintot vont ki a lakosság ebből a papírból – veszteség nélkül –, és tette át 10–12–15, majd idén 18 százalékos kamatozású, infláció követő instrumentumba. (Csak ez az egy tétel 2023-ban minimum 500 milliárd forinttal növelte meg a költségvetés terheit.) Nem meglepő tehát, hogy a kamatkiadások az egekbe szöktek. Ezt előre lehetett látni, ennek a veszélyeiről részletesen írtam már 2019-ben. (v. ö. Surányi György a szuperállampapírról: szuper téves rombolás, Portfolio, 2019. dec. 11.)

11.

Azonban az intézményi papírokat sem kímélték meg 2019 előtt a mesterséges beavatkozástól. A Magyar Nemzeti Bank piacidegen kamatswapjával megtámogatva, a pénzintézetek bevonásával a piaci, egyensúlyi hozamszint alatt, mesterséges keresletet teremtettek az intézményi papírok iránt. A hosszú kamatkockázatot jelentős arányban a Magyar Nemzeti Bank vállalta át a bankoktól. Ez viszont a hozamgörbe rohamos emelkedése mellett a jegybanki veszteség egyik forrása. De az is elgondolkoztató, hogy a „nyugalmas” években, amikor sok jel utalt arra, hogy irreálisan alacsony a hozamgörbe (hónapokig alacsonyabb volt a magyar tízéves hozam az amerikainál…), miért nem emelték meg jelentősen az adósság lejárati idejét. Ez persze rövid távon sokszor növeli a kamatköltséget, de hosszú távon általában kifizetődő.

12.

A 2022-ig viszonylag alacsony finanszírozási költségre utalva Banai Péter megemlíti, hogy ehhez szükség volt a Magyar Nemzeti Bank aktív együttműködésére. Ez a megállapítás is helyénvaló. Ugyanakkor nagyon súlyos következménye volt, van és lesz az inflációra, a finanszírozási költségekre, valamint a költségvetés valós hiányára. A Magyar Nemzeti Bank ultralaza politikája azt az illúziót keltette, hogy büntetlenül lehet államadósságot generálni, a magas deficit egyre negatívabb reálkamatszint mellett is finanszírozható, ha tetszik, mégis van ingyenebéd. Az ébredés meglehetősen keserű. A Magyar Nemzeti Bank ugyanis a mennyiségi lazítás (QE) keretében hosszú lejáratúnak tűnő államadósságot finanszírozott a saját maga által teremtett rövid lejáratú, egynapos vagy egyhetes betéttel. Vagyis ez nem valóságos hosszú lejáratú forrás bevonását jelentette a költségvetés számára. Ezért is sokkal rövidebb az államadósság tényleges hátralévő futamideje, de facto sokkal gyorsabb az átárazódása, ami a jegybank mérlegében a veszteség növekedésében jelenik meg. (Pontosabban a Magyar Nemzeti Bank veszteségén keresztül látszik, hogy csak látszólagosan vont be hosszú, fix kamatozású forrást a költségvetés. Valójában a kimutatottnál lényegesen magasabb a változó kamatozású, rövid „forrás”, ami az államadósság tekintélyes részét finanszírozza.)

A Magyar Nemzeti Bank mérlegében jelenleg nagyjából 3700 milliárd forint állampapír található. Ezekkel szemben a hozamgörbe emelkedésekor a jegybank által teremtett, nála elhelyezett (sterilizált) betétekre fizetett kamat is megugrik. A rossz hírem, hogy a költségvetés kamatkiadása nem a kimutatott 4,3 százalék, mert ehhez bizony hozzá kell adni az állampapírokra fizetett kamat és a Magyar Nemzeti Bank által fizetett kamat különbözetét. Precíz számot nem tudnék mondani, de ennek a többletköltsége 2023-ban biztosan meghaladja a 300 milliárd forintot.  A Magyar Nemzeti Bank ezt a veszteséget is monetizálja – a saját maga teremtette pénzzel finanszírozza –, ami maga is az infláció forrása. És ami miatt általánosan is felfelé tolódott a hozamgörbe, ismét csak növelve a költségvetés kamathoz kapcsolódó kiadásait.

13.

Sajnos még itt sincs vége a történetnek. A költségvetés valós kamatterhét tovább növeli a Magyar Nemzeti Bank masszív kvázi-fiskális tevékenysége. A növekedési hitel és a növekedési kötvény kibocsátásával, megvásárlásával körülbelül 5–6 ezer milliárd forint jegybankpénzt teremtett. Olyan fix kamatozású, fedezetlen kamatpozíciót nyitott, amelynek során óriási kamatkockázatot fut. Olyan pozíciót vállalt 10–15 évre, ami vagy elemi szakmai, kockázatkezelési hiba. Vagy ha a kormány jóváhagyása, tudomásulvétele mellett történt, akkor tipikusan az állam helyett végzett kamattámogatás, ismert nevén kvázi-fiskális tevékenység. Azonban bármi legyen is a helyzet, a nap végén a veszteség az államháztartási és a jegybanki mérleg konszolidálásával az állam vesztesége. Ha az állam ezt a veszteséget nem téríti meg, és a jegybank egyidejűleg pénzteremtéssel fedezi, továbbá, nincs mögötte belföldi pénzügyi megtakarítás, akkor inflációt okoz. (Ezért is vannak kétségeim ennek a veszteségnek az utólagos költségvetési megtérítése kapcsán. Ha a veszteség keletkezésével párhuzamosan nem kezelik megfelelően a helyzetet, akkor utólag, úgy tűnik, az már eső után köpönyeg. Az inflációt visszavenni aligha lehet, vagy/és aligha kívánatos.)

Azonban a Magyar Nemzeti Bank veszteségének monetizálása is inflációs többletet okozhat – és a mi esetünkben okozott is –, ami ugyancsak hozzájárult a megemelkedett hozamgörbén keresztül a költségvetés kamategyenlegének romlásához, miközben a Magyar Nemzeti Bank kvázi-fiskális tevékenységének költsége tovább emeli az államháztartás konszolidált hiányát.

Hiába újította meg kedvező irányban az Államadósság Kezelő Központ új vezetése 2020-tól a stratégiáját, a megelőző évek determinációja csak lassan és korlátozottan enged utat a konszolidációnak.

Az önfinanszírozás káros erőltetése, és ezen belül

• a lakossági megtakarítások bevonásának nemzetközi összehasonlításban is kiugró mértéke,
• hibás termékek piaci bevezetése – különösen a MÁP pluszé –,
• a devizafinanszírozás egyoldalú visszavágása,
• az államadósság átlagos futamidejének nem szándékolt, kockázatos lerövidítése ( QE és MÁP+), ami
• hosszú éveken át a túlzott (excessive) költségvetési költekezés hatalmas finanszírozási igényével párosult,

az új stratégia ellenére is csak lassú javulást hozhat az adósságkezelésben, illetve a kamatterhek mérséklődésében.

14.

További rossz hír, hogy mindezek fényében a konszolidált államháztartás folyó hiánya – a Magyar Nemzeti Bank veszteségével együtt – érzékelhetően, több százalékponttal magasabb a hivatalos adatnál. Ezen belül a Magyar Nemzeti Bankéval együttes kamat-, illetve kamathoz kapcsolódó teher még legalább 2 százalékpontot hozzátesz 2023-ban a 6 százalék körüli hiányhoz, a jegybank egyéb forrásból – például az aranytartás opportunity cost-ja révén – keletkező veszteségét nem is tekintve. Pedig ezeket mind figyelembe kellene venni, mindaddig, amíg a Magyar Nemzeti Bank veszteséges. Ebből az is következik, hogy az államháztartás nagyobb folyó hiánya megemeli az államadósság tényleges szintjét is. Ennek az állománya is láthatóan, több százalékponttal magasabb annál, mint amiről a hivatalos számok tanúskodnak.

Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy a 10 százalékhoz közelítő, valóságos, pénzforgalmi szemléletű államháztartási hiány, a 80 százalékhoz közeli, nem csökkenő bruttó államadósság, a széles értelemben vett pénztömeg – ezen belül a jegybanki pénztömeg – galoppozó növekedése 2022–2023-ban, valamint a nominális bérek, jövedelmek folyamatosan két számjegyű, a termelékenység emelkedését tartósan és sokszorosan meghaladó növekedése az inflációt Európa-csúcsra vitte.

Összegezve: nem ismételve a fentieket, talán elmondható:

a pandémia, a kedvezőtlen külső körülmények, az energiaválság és a háború együttesen sem magyarázza az Európai Unió legmagasabb inflációját, az unió legmagasabb GDP-arányos kamatkiadásait, a régió messze legmagasabb államadósság-állományát.

Mint ahogy azt sem, hogy államtitkár úr tiszteletre méltó kiegyensúlyozottságra való törekvése, szelektív tényekre alapozott, a helyzetéből adódóan érthetően az eredményekre koncentráló elemzése roppant hézagosan tükrözi a valóságot. Arra végképp nem ad magyarázatot – tárgyilagosan: erre nem is vállalkozott –, hogy a folytonos sikereket hangsúlyozó kormányzati kommunikáció ellenére miért Magyarországon az egyik leggyengébb a termelékenység növekedése, miért csúszunk folyamatosan lefelé a régiós teljesítmények rangsorában, miért kerültünk 2023-ban valószínűleg az utolsó helyre a régióban az egy főre eső, összehasonlítható áron mért fogyasztásban. Talán mindez – a kedvezőtlen költségvetési helyzet, a magas infláció, a régóta megoldatlan, égető strukturális problémák, a lassú, de folyamatos térvesztés – nem független a hosszú évek óta folytatott gazdaság-, fiskális, jövedelmi és monetáris politikától.

A szerző egyetemi magántanár.

https://www.portfolio.hu/gazdasag/20240122/suranyi-gyorgy-miert-dontott-rekordot-a-magyarorszagi-inflacio-az-allamhaztartas-hianya-es-kamatkiadasa-663739?utm_source=hirkereso_es_kapu&utm_medium=portfolio_linkek&utm_campaign=hiraggregatorhttps://www.portfolio.hu/gazdasag/20240122/suranyi-gyorgy-miert-dontott-rekordot-a-magyarorszagi-inflacio-az-allamhaztartas-hianya-es-kamatkiadasa-663739?utm_source=hirkereso_es_kapu&utm_medium=portfolio_linkek&utm_campaign=hiraggregator