– Négy bátyám van, én születtem utolsóként, így aztán a tenyerükön hordoztak a szüleim. Gyárban dolgoztak, reggel hatkor kezdték a munkájukat, ezért nagyon fiatalon bölcsődébe, óvodába kerültem – meséli Éva, akit a pedagóguspálya már ekkor megszólított. – Az egyik első emlékem óvodás koromból, hogy nem megfelelő hőmérsékletű víz folyt a csapból. Tudtam, hogy valamit másképp kell csinálni, ekkor határoztam el, hogy óvónő leszek. Később tudatosan ezt a pályát választottam. Akkoriban még nagyon erős volt a pedagógusképzés, utólag legalábbis így látom. Aztán amikor a saját gyerekem iskolába került, láttam, hogy egy értelmes, jó képességű gyerek hogyan kallódik el már az első néhány évben. Azt gondolom, az első hat-hét év létfontosságú a gyerekek életében, a legjobbat kell nekik nyújtani ebben az időszakban. Beleértve a minőségi eszközöket, akár egy jó ollót, hogy megtanuljanak papírt vágni, és amire csak szükségük van ahhoz, hogy sikeresek legyenek, jó képességekkel rendelkezzenek.

Az óvodában a csoportszobák tágasak, világosak; a játékok az alacsony polcokon a kis kezek számára elérhetőek. A napirend a gyerekek és a szülők igényeihez, érdeklődési köréhez és elfoglaltságaihoz igazodik, hogy önálló, a világra nyitott és magabiztos gyermekek kerüljenek ki az intézményből.

– A modern pedagógiai irányzatokról keveset hallottunk a tanulmányaink során még a hetvenes években – mondja Éva. – De ez inkább egy belső értékrend, azt pedig otthonról hozzuk, hogyan viszonyulunk egymáshoz, hogyan szeretget meg az anyám, simogat meg az apám. Később megvilágosodtam: ahogyan én dolgozom, az tulajdonképpen a reformpedagógia, és ezután még tudatosabbá váltam a munkám során. Ezt mindig szerették, értékelték a környezetemben, nagy szabadságot kaptam a vezetőmtől és bizalmat a szülőktől. Nagy kincs, hogy a pályám során végig úgy dolgozhattam, ahogy jólesett, és ahogy a gyerekeknek a legoptimálisabb volt.

Szerencsére a munkatársaim is olyan pedagógusok, akik ebben a szemléletben tudnak jól működni. Én már egy beszélgetés alapján teljesen jól be tudom határolni, hogy ki hol, az ország melyik intézményében szerezte tudását. De a legfontosabb a belső értékrend, mert ezt a munkát csak így lehet csinálni, hogy tisztelem a gyerekeket, a szülőket, a környezetemet, vigyázok a növényekre, az állatvilágra. A tisztelet és az önállóság, függetlenség a legfontosabb alapértékeink.

– Az első lépés, hogy ne kelljen várakozni a felnőttre, ezért ilyen méretűek a bútorok, ezért van így berendezve a szoba. Önálló tevékenységekre buzdítjuk, miközben tanítjuk is a gyerekeket folyamatosan, például hogyan kell a cipőt felvenni. Sokszor az kevés, hogy „vedd fel a cipődet!”. Sokkal részletesebben kell lebontani, hogy légy szíves dugd be a lábadat, nyomd le a sarkadat, igazítsuk meg a cipő nyelvét, fűzzük vagy tépőzárazzuk be. Ahogy az étkezés, tisztálkodás minden részét is aprólékosan kell magyarázni, mert akkor lesz sikerélménye, ha utána önállóan fogja ezeket a feladatokat elvégezni.

A mai óvodásoknál főként a beszéd és a mozgás terén minden évben egyre nagyobb a lemaradás az életkorban elvárhatóhoz képest, ami külön figyelmet igényel.

biztosítunk szakembereket, például logopédust, mondókázást, bábozást és külső helyszíni élményeket, hogy legyen minél több beszélgetés és mozgás. A szülőknek is nagyon nehéz a mai világban a gyermeknevelés, mert sok az egymással versengő szaktudás, nehéz kibogozni, melyik a megfelelő irány, a saját gyereke szempontjából a legjobb megoldás. Én azt mondom, hogy minden szülő legyen önmaga. Ha azt érzem, hogy meg kell ölelnem a gyerekem, akkor megölelem, akármit ír a szakember vagy mond a másik szülő. Persze kell néha tudatos döntéshozatal, de az érzelemnél nincs fontosabb – állítja a pedagógus. – Az én szüleim nagyon egyszerű emberek voltak, és a legtöbbet azzal adtak, azért váltam ilyenné, mert engedtek fejlődni. Nem volt nehézség, ha az iskolában bármi okból a tanár rossz osztályzatot adott, mert mindig bíztak és hittek bennem. Amit tudtak, megadtak, de ha hiány volt valamiből, az is nagyon jó volt, mert kreativitásra sarkallt. Például, amikor tinédzserkoromban nem tudtam a vágyott ruhát megvásárolni, megtanultam szabni-varrni, kötni. Nem kell feltétlenül mindig mindent megadni a gyerekeknek, anyagi értelemben sem, még ha lehetőségünk is van rá.

Magyarországon azonban rengeteg család van olyan helyzetben, hogy ha akarnák se tudnának a gyerekeiknek mindent megadni. Ha nem adakoznának az emberek, sokaknak nem is lenne karácsonya.

– Nagy kiránduló vagyok, például Zemplénben sok zsákfaluban élő emberrel találkoztam, van köztük olyan család, akiket támogatok – árulja el Éva. – Cigány családról van szó, négy gyermeket nevelnek, nem is mondom milyen körülmények között. Ezek a gyerekek egy kinagyított fényképtől is boldogok, és nagyon szeretik nézegetni, ha az apát látják, vagy önmagukat. Nagyon kevés kell ahhoz, hogy figyeljünk egymásra, ami nem feltétlenül anyagi dolgokról szól. Bármikor lehajolhatunk egy gyerekhez, vagy bármelyik családtagunkhoz, átölelhetjük és elmondhatjuk neki, mennyire szeretjük. Az érzelmeink tenyerünkön hordozása nekem természetes. Talán ez is a családomból fakad, hogy mindenkit elfogadunk olyannak, amilyen, nincsenek olyan elvárásaink, amikbe a másik belepusztul, hanem mindenkit hagyunk szabadon élni. Valójában mindegy, milyen körülmények között él valaki, ha az érzelmek hálózzák be a kapcsolatainkat, akkor szerintem jó emberek vagyunk vagy leszünk.

Kell az egymásra figyelés, mikor a minket körülvevő, nehéz energiákkal teli világot a gyerekek is érzékelik, még ha nem is mindent értenek, de hallják, mikor a felnőttek beszélgetnek vagy megy valami a tévében.