Del Medico Imre: Érdekes lenne megélni a százat

Nagyinterjú minden idők legaktívabb magyar sajtólevelezőjével szalámiról és tolószékről, fráterségről, bónkontrollról és nagy pofáról, facsemetéről és levéltárról, protekcióról és memóriáról, balfaszságról és patkolásról, szappanprésről és csodás idomokról, írógépről és kétujjas száguldásról, Speerről és Ottóról, darabolt királyi szőnyegről és elfuserált magyar történelemről, sztánokról és hat-háromról. Életről, halálról.

Azért az valami, hogy már nyolcévesen, 1931-ben tagja volt az Est című újság gyermekparlamentjének.

Marhaság.

Tessék?

Marhaság, mondom.

Sikerül bakival nyitnom az interjút az újságíróbakik legfőbb vadászának otthonában?

Ne korholja magát, én is láttam tavaly a cikket ezzel a gyerekparlamentes ostobasággal. Nem voltam a tagja, maradjunk ennyiben.

Az az infó stimmel, hogy a Del Medico família Olaszországból került Magyarországra?

Perfekt! A tizenkilencedik században számos olasz szalámikészítő települt át Magyarországra, mások mellett a Dozzik, a Vidonik és mi. Dédapám, Pietro Del Medico Tarcentóban született, Budapesten ő alapította az 1850-től 1912-ig működő első magyar szalámigyárat, méghozzá Del Medico Péter és Fia Első Magyar Szalámigyár néven. Apám már 1931-ben, negyvenhárom évesen meghalt, alig emlékszem rá. Megözvegyülő édesanyám kicsiny, mindössze tizennégy szobás panziót nyitott a Bécsi utcában. Úri közönség, a társadalom krémje lakott ott, arisztokraták, diplomaták, tehetős polgárok. Olyanok, mint Révai János gróf, aztán Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter fivére, Miklós. A panziónkban talált otthonra Bernáth László címzetes honvédelmi államtitkár, ki később atyai barátom lett, valamint Goldberger István a híres gyáros família bécsi ágából. Károlyi Mihály húga is a vendégünk volt. Egyesek évekig maradtak, mások csak a báli szezonban béreltek szobát.

Évekig?

Nálunk otthonra találtak. 1948-ig volt meg a panzió, de valójában már 1944-ben megszűnt a jó világ, amikor a nyilasok önhatalmúlag kineveztek fölénk egy igazgatónőt, minket pedig kirúgtak, de legalább a lakásunkban maradhattunk. A háború után visszavettük a panziót, de a nő persze nem számolt el a jövedelemmel.

Érte nagyobb veszteség is a családot. Az édesanyja a háború után az ön bátyját keresve hirdetést adott fel a következő szöveggel: „Fiamat, dr Szili Györgyöt 1944. július elején deportálták Sárvárról Auschwitzba, Birkenau D. Lagerből vitték be 1945. január 20. körül állítólag Németországba Gleiwitz felé. Aki tud róla, könyörögve kérem értesítsen: DEL MEDICO IMRÉNÉ”. Hogyhogy őt vitték, önöket meg nem bántották a nyilasok?

Anyám zsidó, György az első házasságából származott. A bátyám karpaszományosként kétszer járta meg a frontot, de harmadjára, negyvennégyben már munkaszolgálatra hívták be, azt nem akarta, próbált leszökni Romániába. Balszerencséjére egy agent provocateurnek fizetett, aki átadta a rendőrségnek. Sárvárra internálták, onnan Auschwitzba, majd mint munkaképest hajtották Nyugatra. Aztán menet közben a németek agyonlőtték az egész társaságot.

Ön és az édesanyja hogyan élte túl a vészkorszakot?

Simán. Apám őskeresztény, vagyis egyetlen zsidó őst sem találtak nála, így anyám hivatalosan árja párja lehetett, nem zaklatták, ahogy engem, árja és árja párja gyermekét sem. Sőt, frontra se kellett mennem, miután 1943-ban, húszévesen megbetegedtem, gyermekparalízist kaptam, és azon nem kevesek közé tartozom, akiken maradandó nyomot hagyott a fertőzés. Pár évig bottal jártam, aztán bot nélkül, de sántítva, a jobb lábfejemet azóta se tudom mozgatni, lifegett egész életemben. 1949-ben egy maszek hangversenyszervezőnél vállaltam pénzbeszedői állást, napi harminc emeletet másztam meg. A főnök telefonon eladta üzemeknek a jegyeket, én mentem a pénzért, tíz százalékot kaptam. Csak sajnos a jó lábam is lerobbant a sok lépcsőzéstől. Onnantól megint bot a kilencvenes évekig, majd könyökmankó. Pár éve már fel sem tudok állni, összecsuklanék, tolószékbe kényszerültem. De ezzel sincs semmi bajom, sose zavart, sose volt kisebbségi komplexusom.

Újságírónak készült.

De mindössze két cikkem jelent meg, mindkettő a Mai Napban, az egyik a Posta méntelepéről, a másik a követségi nyelviskolákról szólt.

Emlékszik valamelyik első mondatára?

Nem én!

Bármire a szövegből?

Hegedűs Gyula főszerkesztő tanácsa maradt meg az emlékezetemben, a riportírásról azt mondta: „Csak hűvösen, csak hűvösen!” Aztán annyira hűvösen írtam, hogy a betegségem félbe is szakította az újságírói karrieremet. Addigra letettem az érettségit, de utáltam a gimnáziumot, elhatároztam, én aztán nem tanulok tovább. Bekerültem egy állásba, ám azt még jobban utáltam, és félévkor mégiscsak beiratkoztam a műegyetemen a közigazgatási karra.

Miért nem jogra, mint a családjából többen is?

Pont ezért. Csak azért se! El kell ismerjem, alapjában véve ronda egy fráter voltam. Legalábbis annak tartottak. Pedig csak szóvá tettem a disznóságokat. A családban is. És diákként is. Nem szerették. Tán mert sose csomagoltam a véleményemet. De ugye ma is vannak ilyen fráterek?

Épp a minap olvastam valamit egy hasonszőrű húszévestől. Válaszpublicisztikát írt a srác az egyik publicisztikánkra.

Tudná idézni?

Hoztam magammal: „Már az óvodában javasoltam társaimnak, hogy fogadjanak ügyvédet, ha az óvónénik igazságtalanok velük, és általános iskolásként is pontosan tudtam, mikor, hogyan fosztottak meg minket emberi méltóságunktól.”

Ez igen! Ennyire még én sem voltam öntudatos, se az iskolákban, se bármelyik munkahelyemen.

Az első állását 1945-ben, huszonkét évesen a külügyminisztériumban kapta. Ott aligha hagyták „okoskodni”. Mi volt a feladata?

Amíg alá nem írtuk a békeszerződést, vagyis 1947-ig, korlátozták Magyarország szuverenitását, be- és kiutazni csak a szovjet felügyelet alatt álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélyével lehetett. A magyar külügyben mások mellett én kezeltem és továbbítottam a szovjeteknek a kérelmeket.

Hogyan keveredett a minisztériumba?

Újsághirdetésben kerestek nyelveket beszélő fiatalokat fogalmazónak. Mondom: ez egy jó tipp! Négyszázan jelentkeztünk a tanfolyamra, negyvenet vettek fel, köztük engem.

Milyen nyelveken beszélt?

Német, francia, angol.

Olaszul?

Olaszul is, persze, de abból nem vizsgáztam. Németül megtanultam von haus aus, az apai ág eleve kétnyelvű, a nagyanyám bécsi születésű. A francia meg az angol meg az olasz pedig privát nyelvtanárral zajlott, a szüleim bölcsen ragaszkodtak hozzá. A külügyben értékelték ezt, különösen, hogy hamar kiderült, ez a nagypofájú fiú, vagyis én, dolgozni is egész jól tud.

Ehhez képest bő két év után kirúgta azt a jól dolgozó fiút a minisztérium.

Kétségtelen tény.

Azt írta a Magyar Dolgozók Pártjának lapja, a Világosság 1948. január huszonkilencedikei száma, hogy: „Leleplezték több külügyi képviselő bűnös múltját!… Bárdossy és Sztójay bizalmasai az elbocsátott tisztviselők között!… Del Medico Imre miniszteri fogalmazó a SZEB engedélyek korlátlan irányítója volt. Ezzel kapcsolatban igen sok kifogás merült fel ellene.”

Ez egy olyan büdös nagy hazugság, hogy hetven év távolából is dühbe gurulok tőle. Gyalázatos cikk, az akkori kommunista pártpropaganda mocskossága. A valóságban az történt, hogy január közepén kijött a 600/1948. számú kormányrendelet úgymond a külügyi szolgálat demokratikus átalakításának biztosításáról, melynek nyomán huszonhatodikán száz főt rúgtak ki a minisztériumból a magamfajta segédfogalmazótól altiszteken át követekig és meghatalmazott miniszterig. Még a velem együtt bekerült komcsikat is eltávolították. A keményvonalasok vették át a hatalmat. Két évre állástalanul maradtam. Anyámmal éltem, néha beesett egy-egy szerényen ugyan, de legalább fizető fordítás, amúgy meg eladtuk, amit lehetett, bútort, mindent. 1950-ben sikerült újra elhelyezkednem a Margitszigeti Nagyszálló Vállalatnál, a Palatinus szállónál lettem bónkontrollos.

Az micsoda?

Ha a konyháról vagy bármely placcról, bárból, presszóból kivittek ételt, italt, a pincér leadott a tömbjéből egy cetlit a felírónőnek, aki azt szögre tűzte, a nap végén pedig összesített. Másnap ez alapján velem, a bónkontrollossal számolt el a fizetőpincér.

Jó munka?

Kellett, hogy megéljünk.

Miért hagyta ott?

Kirúgtak.

Dumálás?

Naná. Ott is a nagy pofám okozta a vesztemet. A munkaidőm hivatalosan nyolctól négyig tartott, aszerint is fizettek, a gyakorlatban viszont este hatig, hétig, olykor nyolcig bent kellett maradni. Dacból a valós időpontok alapján vezettem a jelenléti ívemet. Szóltak, hogy ezt nem szabad, nyilván nem jött ki a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás”. Nem változtattam, kiborultak rám.

Miért nem emigrált? Négy idegen nyelvvel bárhol megállhatta volna a helyét.

Itt volt anyám jövedelem nélkül, még nyugdíjat sem adtak neki. Nélkülem éhen halt volna. Mindenünket elvették, utoljára a lakást is, 1949 januárjától albérletben éltünk. Ha anyám nincs, persze megyek, de így én voltam a családlenntartó, ahogy annak idején neveztem magam.

A hotelből a Szerzői Jogvédő Hivatalhoz, aztán a Művészeti Alaphoz igazolt.

Némi munkanélküliséget követően. Minden álláshoz protekció kellett. Anyám segített, jelenetet csinált egy magas rangú művészrokonnál azzal, hogy „Imre nem hülye, nem gazember, még sincs állása, tégy már valamit!”. És az illető tett. Mindkét helyen használtam a nyelveket, vevők és jogtulajdonosok között leveleztem.

Hobbiból is levelezett: a hatvanas évek közepétől karcos olvasólevelekkel szórta meg a komplett magyar sajtót.

Jobbára az Esti Hírlapnak írtam, aztán a Magyar Nemzetnek, később a Népszabadságnak és a Magyarországnak meg a 168 Órának. Meg másoknak is.

Kezdetben egy vadonatúj zuglói panel tulajdonosaként olyanokat tett szóvá, hogy az építkezéshez miért kellett kivágni az ősfákat, hiszen évtizedekbe telik, mire a friss facsemeték árnyat adnak a dolgozó népnek. Aztán idővel az újságírói tévesztésekre specializálta magát.

Mindkettő jó mulatság.

Hány olvasói levélnél tart?

A feleségem, szegény, tavaly halt meg, ő számolta, azt mondta, több tízezer. Mindnek nyoma van, ugyanis indigóval dolgoztam és a válaszleveleket is archiváltam. Tizenöt éve a Fővárosi Levéltárnak adtam az addig összegyűlt anyagot. Ha feldobom a talpam, az azóta született dokumentumokat is megkapják.

Mikor döbbent rá, hogy ön lett az első számú magyar sajtólevelező?

Évek múltán. Szerencsém van a nevemmel. Ha, teszem azt, Kovács Istvánnak hívnának, tán sose kapja föl rám a fejét a nép.

Ír még?

Jobbára csak a Népszavának. Idéntől rendes újságcikket is, konkrétan visszaemlékezéseket a Szép szó című mellékletbe.

Miről?

Most például arról, hogy negyvenhatban bejött hozzám Szondy Viktor főosztályvezető, mellette egy férfi, akinek a neve… Na, mi is!… Még ilyet! A nevek nem jutnak eszembe. Legalábbis a vezetéknevek. Némelyike… Időnként… Szörnyű ez a kilencvenhat év! De beugrik ám mindjárt. Horthy alatt belügyi államtitkár volt az illető. A mindenit! Na, szóval azzal jött Szondy, hogy „ez az úr protekciót kér, méghozzá azt, hogy két nap alatt adjuk ki neki ezt meg ezt a papírt”. Kérdezi Szondy, hogy „Imre, menni fog negyvennyolc óra alatt?”. Azt válaszolom, hogy igen. Az ügyfél boldogan távozik, a főosztályvezető pedig kérdi, hogy „Imre, amúgy egy ilyet te mennyi idő alatt szoktál kiadni?”. Mondom: „Fél óra.” Mire ő legyint: „Protekció kellett neki? Megkapta! Ráadásul egy életre hálás lesz neked és nekem.” És tényleg! Utóbb párszor összefutottam az utcán az illetővel, hatalmasakat köszönt, cinkosan mosolygott, én meg visszamosolyogtam.

Megvan az a név? Elég, ha a keresztnevet elővadássza, Imre bácsi.

Hmmm… Na… Levente! Kádár Levente! Remélem, százévesen is megy majd.

Meghajolok.

Áh, nem szükséges.

Világéletében ingyen írt a sajtóba?

Hogy lehet máshogyan?

Például pénzért. Legalább a cikkeket.

A Népszava csóró lap, nem fogok pont onnan honort kérni.

A több tízezer dolgozat annyi betű, hogy megtöltene legalább egy teljes évi Népszavát a vezércikktől a sportoldalig.

Meglehet.

Jobbítandó a közállapotokat írt rengeteg beadványt is hivatalokhoz. Mi volt a legnagyobb sikere?

A legjobban annak örültem, amikor a már említett 600/1948. számú rendelet alapján kirúgott külügyminisztériumi tisztviselőket Jeszenszky Géza külügyminiszter erkölcsi rehabilitációban részesítette.

Sose fordult meg a fejében, hogy leszerződjön egy laphoz olvasószerkesztőnek?

Sose. Pedig ráfért volna mindre. Meg a mostaniakra is ráférne. És szívesen is csináltam volna.

Hát akkor?

Soha senki nem kért föl.

Miért nem jelentkezett?

Mert volt állásom. Persze, ha felkérnek, az más, akkor elgondolkodom.

Már kilencven fölött részt vett egy könyv szerkesztésében. Egy barátja szerint az adott témakörben legalább annyit tudott, mint a Google.

A kötet a háború utáni évekről szól, melyeket végigéltem, végigtanultam, végigolvastam. Még jó, hogy képben vagyok.

Elutasítja a digitális világot. Miért?

Nem elvi kérdés. Valahogy minden technikai dologban vészesen tehetségtelennek bizonyulok. Például sosem vezettem autót, még csak nem is vonzott. Ügyetlen vagyok a végtelenségig. Mindenben. Nulla kézügyesség. Lényegében rettentő balfasz tudok lenni.

Gyerekként is ilyen volt?

Abszolút. Amire rátett, hogy a polgári neveltetésből hiányzik a barkácsolás. Ha valamit meg kellett javítani, mestert hívtak a szüleim. Még egy kipottyant szöghöz is. Ha nem jó a villany, jelezzük az elektrotechnikusnak, ha billeg a szék, az asztalosnak, ha valami egyéb malőr támad, akkor meg a házmesternek. Már nős voltam, amikor egyszer kiment a biztosíték, az a régi, a becsavarós porcelán. Ahogy tanultam anyáméktól, szóltam a házmesternőnek, aki felküldte a férjét, ő avatott be, hogyan kell megpatkolni a biztosítékot. Én boldogan fogadtam be a tudást, azt hittem, ez a hivatalos módszer. Este boldogan újságoltam a feleségemnek, aki gyakorlati asszony, vegyészmérnök volt, hogy végre értek valami értelmes dologhoz is, mostantól magam patkolom a biztosítékot. Hát úgy letolt! Én pedig szomorúan vettem tudomásul, hogy rögtön az első technikai megvilágosodásommal életveszélyt kívántam szabadítani a családomra.

Vannak találmányai?

Csupán ötleteim. Azok mindig és mindenre akadtak, csakhogy a szerzői jog is rögzíti: ötletért nem, csak megvalósításért fizetünk. Ha kifecsegem az ötletemet, és valaki más megcsinálja, leadja, akkor övé a találmány, nekem semmi nem jár. Nem is szoktam elfecsegni az ideáimat.

Egyet azért megoszthatna velünk.

Jó, egyet. Mondjuk azt, hogy az emberek komoly hasznát vennék egy házi présszerkezetnek, ami egybeolvasztja a megmaradt szappandarabokat. A sok kicsiből lenne egy új szappan, s nem veszne kárba a rengeteg anyag. Nos, ha ön ezt megcsinálja, nem perelhetem.

Támadt ötlete a sportvilág jobbítására is. Például az, hogy a nők ne futballozhassanak. Meg az, hogy az ökölvívás betiltassék.

Az érdekes, ha egy nagydarab szőrös férfi gyomrozza a másik nagydarab szőrös férfit. De amikor a nők a maguk csodálatos idomaival püfölik egymást, az baromság, szörnyű, természetellenes. Inkább kapjanak hajba! Az passzolna. Nem ütésre való a nő. És súlyemelésre sem. Azt se engedném, mert a borzalmas terhelés gyilkolja a gyermek kihordására tervezett szervezetüket. Épp úgy, ahogy a foci az akár óhatatlanul kapott ütésekkel, rúgásokkal.

A digitális világtól kanyarodtunk el. Sose ült számítógép elé?

De, csak nem mertem használni a klaviatúrát. Mindig is rengeteget gépeltem, két ujjal ugyan, ám gyorsan, nagy erővel, rohanva. A finom mozgásos gépelésre képtelen vagyok.

Az írógépét mikor használta utoljára?

Ma.

Öreg darab.

Muzeális. A munkahelyi írógép-karbantartómtól vásároltam úgy ötven éve, s már akkor sem volt fiatal szerkezet. Alighanem első világháború előtti. Sok éve rendbe tette egy szakember, se előtte, se utána nem kellett hozzányúlni.

A házi könyvtárban is akadnak kuriózumok. Melyik kötetre a legbüszkébb?

Albert Speer Spandaui börtönnaplójának dedikált példányára. Tőle magától kaptam közvetlenül a megjelenés után, valamikor a hatvanas évek végén, miután levelet írtam neki.

Hová írt?

Hát a lakására.

Honnan tudta a címet?

Láttam róla egy portréfilmet, amiben egy pillanatra felvillant a kapualj, én pedig gyorsan felírtam, hátha egyszer jól jön. Jól is jött.

Emlékszik a címre?

Persze. Heidelberg, Schloß-Wolfsbrunnenweg 50.

Mit írt Speernek?

Hogy nálunk nem kaphatóak a művei, az előzőt is Rómában kaptam meg, de most sajnos nincs valutám, utazni legközelebb két év múlva mehetek, viszont tudom magam revanzsírozni azzal, hogy küldök egy albumot Budapestről. Postafordultával érkezett a válasz, a feladónál monogram, A.S., a levélben az állt, hogy gondoskodott a példányomról, és nem ragaszkodik a revanzsáláshoz.

A könyv is megérkezett?

Meg.

Revanzsálás?

Megtörtént.

Konkrétan mivel?

Granasztói Pál Budapest építészetéről szóló könyvével. Corvina kiadó, német nyelven.

Sok hírességgel levelezett?

Meglehetősen.

Említ még egyet?

Habsburg Ottó.

Az ő levelezési címére emlékszik?

Hogyne! Bajorország, Pöcking, Hindenburg strasse 15. Ottó címét az Európai Parlamentnek az összes képviselő címét tartalmazó kiadványából ollóztam. Tőle is könyvet kértem, Die Reichidee, Ottónak a német birodalmi gondolatot körüljáró alapos műve, Nagy Károly oda meg vissza. Küldte, nagy örömöt szerzett vele, egyedül a dedikáció miatt ijedtem meg, melyben Ottó „meleg üdvözlettel” köszönt. Úristen, mondtam magamban, ha ezt valaki meglátja, még azt hiszi, hogy Ottó homoszexuális. Nem is mutogattam. A könyvért cserébe a tokaji borászatról kért egy kötetet, találtam is a Corvinánál. Utóbb személyesen is találkoztunk csomószor, sőt, ajándékoztam neki egy párnát.

Párnát?

Itt a falamon lóg egy grafika, IV. Károly koronázását ábrázolja, Zádor István munkája. A ceremóniát Bánffy Miklós rendezte, és a keresztapám, Pogány Móric építész tervezte hozzá a Mátyás templom előtt, a Szentháromság szobor köré felhúzott emelvényt, ahol a király letette az esküt. A pulpitust nemzetiszín szőnyeg fedte, melyet a szertartást követően a rendezők felosztották egymás között emléknek. Keresztapám, Marci bácsi a maga részét tovább darabolta, és szétosztotta a családban, mi is kaptunk, párnát varrattunk belőle, végigkísérte az életemet. Jó pár éve aztán írtam Ottónak, hogy szívesen nekiajándékozom. Rettentő boldog volt, ugyanis, amikor 1921-ben száműzték őket, semmit nem vihettek magukkal. A második világháború végéig reménykedtek ugyan a visszatérésben, de végül 1961-ben maga Ottó is aláírta a lemondó nyilatkozatot, különben még Ausztriába se tehette volna be a lábát. Bizony minden rendszer, a kapitalizmus és a szocializmus is produkál különös helyzeteket.

Ön mit gondolt a szocializmusról?

Mint eszme nagyon szép, nagyon jó. Hibája viszont, hogy nem veszi figyelembe, hogy az emberek nem egyformák, az egyik ezt akarja, a másik azt, mindig lesz, aki beéri a kevesebbel, lesz, aki többet akar, s lesz, akinek semmi nem elég. Emiatt a világ nem uniformizálható, a szocializmus, különösen a diktatúrán alapuló szocializmus kudarcra ítéltetett. Szerintem az a társadalom legfőbb feladata, megszüntesse a nyomort. A római jog hármas alapelvét vallom: honeste vivere, neminem laedere, suum cinque tribuere.

Becsületesen élni, senkinek sem ártani, megadni mindenkinek, ami megilleti.

Óh, maga is latinos? Örvendek.

Sajnos nem, csupán beleolvastam magam a Del Medico összesbe.

Kezdésnek az se rossz.

Mit gondol az 1989-90-es rendszerváltástól?

Nem valósította meg ígéreteit. Végtelenül szomorú.

Mit ígért 1989-90?

Demokráciát, normálisat, parlamentárisat. Nyugatit. Elfuserált történelmű ország vagyunk. Az 1867-es kiegyezéssel repülőrajtot vettünk a parlamentáris demokrácia útján, de jött az első világháború, aztán a Tanácsköztársaság, Károlyi, majd a kommunista puccs, annak nyomán az antant hülyesége, második világháború, nácik, kommunisták. És erről a rossz vágányról 1989-90 is csupán rövid időre térített le bennünket. Különösen a mostani kormány masírozik tempósan vissza az időben. A Kossuth tér átalakítása tökéletesen szimbolizálja a gondolkodás módosulását: se Károlyi szobor, se Nagy Imre, se ötvenhatos emlékmű. Az egyetlen indokolható elmozdítás József Attila rakpartra ültetése, így legalább stimmel a vershez. Felteszem az alapkérdést: mi a fenét akar Orbán? Király akar lenni? Mit művel a Várban? Tán a sztánok nyomába lépne.

Sztánok?

Tadzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán. Pesszimista vagyok.

Hová tartozunk? Nyugatra vagy Keletre?

Szeretnénk a Nyugathoz tartozni, de rendre visszahúz bennünket részben a történelem, részben az, hogy nem vagyunk hajlandóak nyugati módra élni. Egyénileg tartozunk Nyugatra, esetleg, de tömegben nem. Mint amikor az egyes emberek Jézust kiáltoztak, de a tömeg hangja mégis Barabást adott ki… De hát ez csak egy nyugdíjas véleménye.

Elég fiatalon, hatvanévesen nyugdíjba ment.

Így igaz, méghozzá épp a hatvanadik születésnapomon, 1983. november huszonötödikén.

Szép dátum.

Miért?

A londoni 6:3 harmincadik évfordulója. Vagyis az ön születése után napra pontosan harminc évvel zajlott az évszázad mérkőzése, és napra pontosan további harminc év múlva jött a nyugdíjazása. Regényt lehetne építeni erre.

Erre még nem gondoltam. Pedig ilyenek nekem szoktak eszembe jutni.

Mindannyiunkban lakik egy icipici Del Medico Imre.

Hízelgő.

Ma is vág az agya. Harminchat éve, gyanítom, még inkább vágott.

Bár szerettem a hivatali munkát, nem akartam időt pazarolni rá, ugyanis éreztem, hogy történelmi változás közeleg, és közelről, kötöttségek nélkül kívántam figyelni az eseményeket.

Politizált?

Jártam rengeteg helyre, előadásokra, vitákra és a Népfrontba. Tagja voltam a szervezet információs bizottsága nevű izéjének, ami lényegében sóhivatal, de ott legalább viszonylag szabadon beszélhettünk, különösen a Pozsgay-éra alatt. Ha valami nem tetszett, kiálltam, és soha, semmi retorzió nem ért. Volt a rendszer, voltak a nyíltan ellenzékiek, mint például a Kőszeg Ferenc, akiről megvan a fénykép, ahogy nyomában az ávósokkal inal, meg voltunk mi, a fontolva haladók, akiknek igenis volt szerepük a változások előkészítésében, még ha utólag elhazudják is ezt tőlünk.

Miért nem állt politikusnak?

Tudja fene. Nem tülekedtem.

Kedve lett volna hozzá?

Talán igen. Talán nem.

Mondjuk így legalább jutott ideje könyvet írni az életéről.

Két TIT-es előadásom adta hozzá a vázat, de sajnos kis példányszámban jelent meg, ráadásul a sajtó agyonhallgatta, pedig több laphoz is küldtem belőle recenziós példányt. Szerintem jó olvasmány, többet érdemelt volna.

Ön olvas még?

Sokat. Annak ellenére, hogy két éve a bal szememre megvakultam, bevérzett, lehetetlen segíteni rajta, be is vagyok tojva rettentően, nehogy a másik is bevérezzen.

Mit olvas éppen?

Karsai László Szálasi-kötetét, rendkívül érdekes. Közben, a változatosság kedvéért Zoltán Gábor új könyvét, a Szomszédot is lapozgatom, izgalmas.

Mely lapokat járatja?

Már csak a Népszavát. Nem is igen tellene többre.

Mennyi a nyugdíja?

Százötvenezer körül, de most, hogy meghalt a feleségem, fél évig kapom az ő nyugdíjának negyven százalékát is, így egész elfogadható lesz.

Tolószékből is mosolyog.

Mert minden nyűgöm ellenére jól érzem magam ebben a zuglói lakásban, áldás, hogy a gyerekkorom bútorai és festményei között élhetek. Nem akarok bemenni valamelyik öregek otthonába, az ellendedóba, a fiaim ígérik, nem is fogok… Hm, az ember figyeli saját magát, mert figyeli. Ifjúkoromban rengeteg halált láttam, rettentően féltem, hogy én is hamarosan elpatkolok. Aztán, fura, ahogy öregszem, megszokom a halál gondolatát. Ma azt mondom, ha meghalok, hát meghalok. Okos ötlet a természettől, hogy az idő haladtával, egyre magától értetődőbb, hogy ez az egész egyszer csak véget ér. Bár érdekes lenne megélni a százat, a haláltól már nem tartok, attól inkább, hogy hogyan halok meg. Nincs kedvem évekig nyavalyogni, kínlódni. Az a jó, ha csak egy pillanat. Az a családnak rossz, de a halónak jó. Alapjába véve jó dolgom volt, ha a paralízisnek köszönhetően is, de megúsztam a háborút, és megúsztam börtön nélkül a kommunistákat. Mindig tudtam olvasni! Volt egy jó házasságom, van két fiam, az egyik ötvenhat, a másik ötvenkettő. Ki tudtam szedni a jót az életből. Végig megvoltam, s nem is rosszul. Sokkal rosszabb is lehetett volna.

Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu

https://24.hu/belfold/2019/03/31/del-medico-imre-erdekes-lenne-megelni-a-szazat/