K. Horváth Zsolt: Jelenetek a bábok életéből: a Mazsola és Tádé világképe
A Mazsola és Tádé történeteiben Manócska képviseli a felnőttvilág normáit, melyek minden esetben egyértelműek és világosak, megszegésük pedig következetesen ugyanazt a szankciót vonja maga után. Bálint Ágnes meséje ennyiben egy olyan transzparens, kölcsönösen előnyös, demokratikus társadalmi világ képét nyújtja, amilyen Magyarország sohasem volt, és azt hiszem, soha nem is lesz. – K. Horváth Zsolt 2flekken.
„Böbe baba már ott ült egy pad szélén, vadonatúj jegyzettömbbel a kezében. Pöhölyke kíváncsian ment oda hozzá:
– Mit írsz, Böbike?
– Az emlékirataimat".
Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?
1. Mesében nem ismerek tréfát
Egész életemben vonzódtam a mesékhez. Egyes mesék atmoszférája, szereplői vagy bizonyos szófordulatai oly mértékben beivódtak az emlékezetembe, hogy sokszor nem is voltam tudatában annak, hogy azokat átvettem valamelyik gyermekkori meséből. Évtizedekkel később, amikor a néhai Magyar Televízió nekiállt archívumát DVD-n közzétenni, ébredtem rá arra, hogy Bálint Ágnes, Lázár Ervin, Csukás István, Janikovszky Éva, Fehér Klára és mások meséi éppolyan mélyen átitatták képzeletemet, mint mondjuk Benedek Elek Világszép Nádszál kisasszonya vagy Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséje. Ha utóbbiakat felütöm, a meséket nem tudom nem a nagymamám hangján és intonációjával hallani, míg előbbiek kapcsán azzal a megdöbbentő tapasztalattal kellett szembesülnöm, hogy mindmáig fejből tudom a szöveget, ismerősek a szereplők és hogy elég jól tudom utánozni a hangjukat. Első úgynevezett „saját" könyvemet első általános iskolásként, hatéves koromban kaptam karácsonyra, Fehér Klára Lesz nekem egy szigetem című kötetét. Bárhogyan is van, ez a kötet máig megőrzött számomra valamit mágikus jellegéből, jóllehet utóbb sok más mese inkább a szívemhez nőtt.
Honti János: A mese világa (1937)
Mintegy másfél évtizeddel később, immáron egyetemistaként, nagy örömmel fedeztem fel, hogy a folklorisztikai–irodalomtudományi értelmezésén túl a mesék világa rituális, társadalmi jelentéssel is bír. Már Vlagyimir Propp is utal arra, hogy a mese morfológiájának bizonyos sajátosságai arra mutatnak, hogy rokonságban áll a mítosszal, vagyis az elmesélés mozzanata és tartalma alapvető kapcsolatban áll a közösség létével. A tudományos elemzés hitelét szavatoló egyik legfontosabb elem pedig az attribútumok (kor, nem, helyzet, külső, sajátosság) rendszeres vizsgálata. Korántsem véletlen, hogy A mese morfológiájának második világháború utáni nyugati recepciója során nemcsak a nyelvészet, de a strukturalista alapokon nyugvó antropológia is hevesen érdeklődni kezdett Propp nézetei iránt. (1)
Claude Lévi-Strauss meggyőző erővel mutatta be a modern társadalmak tagjai számára azt, hogy amit ők fejlődésnek (rosszabb esetben: felsőbbrendűségnek) vélnek, az a természeti népek hitrendszerének félreértésén, nem-ismeretén alapul; hogy szó sincs arról, hogy a nyugati társadalmak gondolkodása „fejlettebb" lenne. A francia etnológus rámutatott a természeti népek sajátos intellektualizmusára: arra, hogy a totemisztikus elnevezések összetett kategóriák kiépítésére szolgálnak, a mítoszban, a mitikus elbeszélésben pedig e népek kulturális logikáját fedezte fel. Lévi-Strauss vizsgálatai arra is kitértek, hogy – a részletek variálódásának dacára – a történetszövés mintázatai tértől és időtől függetlenül komoly hasonlóságokat mutatnak, így azok különböző formákban visszatérő formakincsei az emberi kultúrának. „A mítosz lényege – fogalmaz a francia etnológus – nem a stílusában, se nem az elbeszélés mikéntjében, se nem a mondattanban, hanem magában a benne elmesélt történetben van. A mítosz nyelvezet; ám olyan nyelvezet, amely igen magas szinten működik, s ahol az értelemnek sikerül, ha mondhatjuk így, felszállnia arról a nyelvi alapról, amelyen először gurulni kezdett". (2)
Egészen más premisszákból kiindulva már Kerényi Károly rámutatott arra, hogy a mítosz szó alapjelentése önmagában nem sokat mond, Homérosznál a tett ellentétét jelenti; „a benne – a beszélésben – tanúsított ügyességet szembehelyezik a tettekben (...) való ügyességgel" (3). Egyszerűbben fogalmazva, mondja Kerényi, az egyik ember „ékes szavakkal arat győzelmet, a másik pedig – dárdával"; utóbb a μΰϑος a λογος-szal áll szemben, tudniillik az „első puszta elbeszélés, bizonyítás nélkül, nyílt elismerésével annak, hogy nem feltétlenül érvényes. A másik lehet ugyan szintén elbeszélés, lényegében azonban mégis érvelés, megokolás (4). Vagyis már Kerényi görög mitológia-értelmezésénél találkozunk azzal a felfogással, hogy voltaképpen a szabad, empirikus igazolást nem igénylő történetszövést nevezi mítosznak, s innen tágítja tovább Lévi-Strauss komparatív, strukturalista szemlélete oda, hogy egy állandó struktúrával bíró narratív társadalmi funkcióként értelmezi (5).
Mazsola és a Tökház (Bródy Vera rajza)
2. Nem mese az, gyermek
Különösnek tűnik, hogy Kerényi Károly klasszika-filológusokat, ókorkutatókat, etnográfusokat, irodalmárokat magában foglaló, más hagyományokból táplálkozó Stemma-köréből érkező Honti János hasonló kérdéseket tesz fel, amikor a mese világképére kérdez rá. Tulajdonképpen az az egyszerűnek tűnő felvetés izgatja, hogy miért hallgatunk előszeretettel meséket? A mese: a vágy-világ elbeszélő formába öntése; és mint ilyen mindig azé, aki költi, aki elmondja, aki hallgatja. Másképpen fogalmazva azonosulunk a mese hősével, különben a vágy-világ nem tudna kiteljesedni, a mese jelentőségét, funkcióját veszítené. Ha a „mese világa – így Honti – a való világ korrigálása, akkor a mesének az az előfeltétele, hogy van mit korrigálni. Így tartja a mese a kapcsolatot a való világgal" (6). A mese világképének megkerülhetetlen eleme: az alázat a világ iránt. A hőshöz képest a történet elemei mind nagyok és hatalmasak, ez a viszony pedig a főszereplő kicsinységét és kiszolgáltatottságát emeli ki; egyedül az alázat teremtheti meg annak lehetőségét, hogy a főhős tehetetlensége találkozzék a világrend jóindulatával.
Néhány évvel ezelőtt az irodalomértés szempontjából Keresztesi József arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyermekirodalmat elsősorban az különbözteti meg a felnőttekétől, hogy a gyermek számára a mű befogadása elsődlegesen nem kulturális, hanem lélektani tény (7). A gyermek szempontjából az őt körülvevő világ értékek, szabályok, normák és vélekedések ismeretlen hálója, így a mese kitüntetett szerepe abban áll, ahogyan ezeket az elsajátítandó ismereteket közvetíti. A Honti nyomán belátott alázat valójában nem más, mint a társas-társadalmi világ normáinak átadása, ám korántsem mindegy, hogy ez hogyan történik meg. Ezt a hogyant nevezzük ugyanis pedagógiának. Utóbbiban pedig azért van kitüntetett szerepe a mesének, mert a befogadás különleges körülmények között jön létre. Honti János a vágy-világ megfogalmazásáról és a mese átéléséről beszél (melyhez otium, testi-lelki nyugalom, a hétköznapi élettől való eltávolodás szükséges), míg Binét Ágnes és Mérei Ferenc szerint létezik egyfajta mesére való beállítódás, melyet 4-5 éves kortól fejez ki a gyermek magatartása (s rendszerint 8-9 éves korig tart), amellyel „kilép a hétköznapokból, várja a rendkívülit, a különöset, a csodálatosat". Ez a viselkedés ugyanakkor kifejeződik a felnőtt mesemondónál is, amennyiben az megváltoztatja a hangját, a hanghordozását, a gesztusait, a mimikáját. „A beállítódásnak ez a váltása azt jelenti, hogy egy másik tudatszintre lép. Tudaton az embernél belső világunknak összefüggő rendszerét értjük. Anyaga érzelmileg színezett emlékképek, sémák, szavak, és ezekhez tapadó indulattalanított fogalmak; ez átéléseinknek, érzékletes vagy gondolati élményeinknek a háttere. Ez a rendszer sűríti tapasztalatainkat, magában foglalja ismereteinket, tükrözi bennünk a külvilágot" (8).
Mérei Ferenc és Binét Ágnes olvasatában a gyermeknél az imént kivonatolt váltás reflexív jellegű, vagyis tudatában van annak, hogy amit lát és hall, az nem a valóság, hanem – ahogy Honti mondaná – annak korrekciója: vágyteljesítés. Ennek tudatossága azonban nemhogy csökkentené, növeli az illúzió feszültségét, átélésének mélységét; ezt nevezik szimultán kettős tudatnak. Ugyanakkor Mérei más közleményeiből azt is megtudhatjuk, hogy számára korántsem volt közömbös az, hogy a mese illúzióját milyen színvonalú szövegekkel teremti meg a felnőttvilág a gyermek számára (9). A minőségi szöveg igényes olvasót nevel, a gügyögő rigmusok suta világa azonban azt sugallja, hogy a gyermeket nem veszik komolyan; világát súlytalannak, átmenetinek, lényegtelennek értékelik. Mérei már 1946 augusztusában publicisztikát ír az akkori „új iskola" egyik olvasókönyve kapcsán, mely szerinte elavult szemlélettel és nyelvezettel bír. Példája e bugyuta versike: „Vigyázz, vigyázz, tisztelegj! / Én vagyok a kapitány! / Derék lány vagy, Tercsikém! / Jól csináltad, Danikám!" Mérei kérdése az, hogy milyen magyar nyelvet tanul az a kisiskolás, aki Pósa Lajos, 19. századi gyermekköltő versikéit sajátítja el, ahelyett, hogy Petőfi Sándor magyar nyelvével ismerkedne meg. „Azok a gyerekek – írja –, akik ebből a könyvből tanulnak meg magyarul írni és olvasni, azt tanulják meg, hogy Magyarországnak nem Petőfi Sándor volt a nagy költője, hanem Pósa bácsi; azt tanulják meg, hogy a magyar költészet gügyögő rigmusokból áll" (10).
Manócska és Mazsola (Bródy Vera rajza)
3. „Miért adtok nekem hétköznapi moslékot vasárnap?"
Az 1960–1970-es években minden budapesti postás tudta, hogy azokat a levelezőlapokat, amelyeket a gyerekek Böbe baba és Morzsi kutya vagy Manófalvi Manócska nevére címezték a Futrinka utca 111-be vagy Mazsolának a Tökházba, azokat egyenesen az Akadémia utca 17-be, a Magyar Televízió Gyermekosztályára kell kézbesíteni (11). Bálint Ágnes mesefigurái nem várt sikert arattak. A Magyar Televízió hőskorában, 1959-ben, a Vitéz László fogadója című történethez olyan kismalac-bábot keresett, amely nem kevés felháborodottsággal azt röfögi, hogy „mért adtok nekem hétköznapi moslékot, amikor vasárnap van"? A durcás, elégedetlen hang arra sarkallta Bródy Vera bábtervezőt, hogy egy kissé elégedetlen, duzzogó kismalac képét rajzolja meg. A bábterv nagy tetszést aratott, Bálint Ágnes bekereteztette a rajzot és ki is függesztette azt, majd néhány év elteltével, amikor megint új figurát keresett egy meséhez, elővette a kismalacot. Ez alkalommal azonban már hallani vélte a hangját is, s fel is kérte Havas Gertrúdot, az Állami Bábszínház ismert bábművészét, hogy Piroska, Babvirág és a Csalavári Csalavér Rózsikája után Mazsolának is kölcsönözze a hangját (12).
Mazsola, Tádé és Manócska
Az első Mazsola-sorozatot 1963. november 6-án mutatták be a Cicavízió keretében a televízióban. Manócska ekkor még egy kalap alatt lakott, míg el nem fújta azt a szél, s csak ezután költözött a később is jól ismert Tökházba, melyet szinte mindenki meg akart enni, először maga Mazsola is (13). Egy interjúban Bálint Ágnes kerek-perec kimondta, hogy a kis zöld disznó történetein keresztül indirekt módon a kisgyermekek nevelésének világához akart hozzájárulni, míg az 1969-től induló Mazsola és Tádé már egy másik élethelyzetet, nevezetesen a kistestvér családba való megérkezését jelenítette meg. „A régi Mazsolát szeretnénk életre kelteni – mondja a rendező Simándi József –, a kedves, durcás, dünnyögő kis figurát. Mazsola nem öregszik, nem öregedhet meg. Mégis változott a magatartása, hiszen ott van mellette a kisebb, a védtelen: Tádé. Az ő szemszögéből Mazsola a nagy, az okos, a mindent jobban tudó" (14). Bár alapvetően az óvodás korosztálynak szánták Mazsola, Manócska, utóbb Tádé történeteit, ám Bálint Ágnes azt is hozzátette, hogy a mesével feltett céljuk volt az, hogy minden kisgyermekkel foglalkozó kamatoztatni tudja a benne rejlő tudást. A mese így akarva-akaratlanul nevelési modellé vált (15).
B. Kiss István és Havas Gertrúd
A Mi újság a Futrinka utcában? és Futrinka utca című mesékhez képest a Manócska, Mazsola és Tádé történetei zártabb világban játszódnak. Előbbi mesesorozatokban több a társadalmi világra vonatkoztatható utalás is található, amennyiben a Futrinka utcában van mozi, cukrászda, bolt, játszótér, park, buszjárat, sőt Csőr címen újságja is van a környéknek. Cicamica közértben dolgozik, a szomszéd, Sompolygi róka alakja pedig az újgazdag, blondelkeretes kép mögötti villában lakó, autóval járó maszek kiskereskedőre rímel. Éppen ezért nem véletlen, hogy Rókicának mindig új játéka van, melyért aztán Buksi epekedhet. Jóllehet fogalomként a Futrinka utca feltűnik a Mazsola és Tádéban is, mint afféle távoli vidék, ahol be lehet vásárolni (noha a Futrinka utca korántsem a belváros, ahová csak a mindig tömött buszjárattal lehet bejutni), de a Tökház a társadalmon kívüli világot asszociálja. Az egykor madárijesztőként dolgozó Manócska már visszavonult, Varjú bácsi szintén nyugdíjas, többnyire a Tökházat körülvevő kertben termeli meg a hozzávalókat, melyet maga főz vagy süt meg. Szóba kerül ugyan a bevásárlás, de alapvetően önellátásra rendezkedett be Manócska, ha Mazsolának vagy Tádénak új köpeny vagy lábbeli kell, azokat is Manócska készíti el.
A modern társadalom valósága és munka világa ebben az értelemben távol marad a mesétől, így a középpontban tényleg a nevelés mozzanata áll. Ahogy fentebb is említettük, Tádé személyében Mazsola társat kap maga mellé, s ennyiben a mese középpontjában „a" kisebb és „a" nagyobb gyerek viszonya, konfliktusa, civakodása, versengése, ugyanakkor egymás iránt érzett szeretete áll. Mazsola viszonya Tádéhoz végig ambivalens marad, amennyiben feltétel nélkül szereti és védelmezi a kisebbet, ám verseng is vele Manócska szeretetéért; Tádé egyszerre vetélytárs, játszótárs és védelemre szoruló kistestvér. A felnőtt szemszögéből Mazsola ugyanígy kettős szereppel bír, hiszen egyszerre a ház körüli munkába vagy Tádé istápolásába befogható segítség, s egyszerre a gyermeki világ bensőségességébe és feltétlen bizalmába visszavágyó gyermek. Egyrészt már „nagy", s ennyiben Manócska támasza (Ó, az a kályhalyuk), valamint Tádé védelmezője (Egy csokor margaréta), másrészt „kicsi", aki elmondhatatlanul vágyik Manócska exkluzív figyelmére és feltétlen szeretetére (Betegek vagyunk). A Mazsola és Tádé epizódjai voltaképpen az ebből fakadó érzelmi feszültséget és konfliktusokat mutatják be, a középpontban pedig megítélésem szerint Manócska implicit pedagógiája áll. Ennek két alapértéke a felelősség és az önállóság.
Mi újság a Futrinka utcában? Major Ida (Böbe baba) és Kaszás László (Sün Sámuel), 1962
Manócska a lehető legritkábban avatkozik be direkt módon Mazsola és Tádé konfliktusába, ha muszáj, akkor mindig megvédi a kisebbet a hatalmaskodástól (Sárgarépa), de igyekszik tudatosítani azt, hogy az idősebb testvérnek több önállóság, és ezzel együtt több felelősség is jár. Sőt, olykor Mazsola igazát is kész elismerni Tádéval szemben, de előbbit arra sarkallja, hogy védje meg magát, küzdjön meg a maga igazáért (Mi a fontosabb?). De Manócska szinte sohasem fogadja el az árulkodást, távol áll tőle a mindig közbeavatkozó, mindenben illetékes autoritás eszméje, inkább csak „őrködik" a lehetséges konfliktusok felett, s minduntalan Mazsolát igyekszik indirekt módon jobb belátásra bírni. A Hol van az a Tádé? című epizódban Mazsolának elege lesz abból, hogy Tádé nem hagyja őt nyugton, hogy folyton kérdezősködik, ezért azt javasolja Manócskának, hogy adják oda Tádét Egérkééknek. Manócska azonban nem ráparancsol a nagyobbra, hogy „ilyet nem illik mondani", hanem szép szóval igyekszik emlékeztetni, hogy ő szerette volna Tádét hazahozni. Majd miután a kisebb átmegy a szomszédba (amit Mazsola nem vesz észre), hagyja, hogy Mazsola ráébredjen arra, mennyire hiányzik neki Tádé (akit ő elveszettnek hisz). Ám, míg ki nem mondja, hogy „minden aggság" ellenére ő igenis szereti Tádét, Manócska nem árulja el, hogy a kis tengerimalac nem veszett el, csak a szomszédba ment játszani. Ez a történet is azt példázza, hogy a demokratizmus jegyében Manócska bizonyos dolgokban partnernek tekinti Mazsolát, ám ennek az önállóságnak az az ára, hogy a döntésért felelősséget kell vállalni. A rossz döntés kellemetlen következményeit pedig nem szidás, netalántán büntetés formájában adja tudtukra Manócska, pusztán konstatálja, hogy viselniük kell választásuk következményeit (Szerencsére esik). A ma dívó gyermekképpel szemben, mely a lehető leghosszabb ideig óhajtja oltalmazni a gyermeket a gonosz külvilágtól (s ezzel eszmélkedését akaratlanul is kitolja), Bálint Ágnes meséje a gyorsabb önállósodás és a felelősség vállalásának eszméjét hirdeti. A gyermeki világ ugyan jórészt játék, gondtalanság, de Manócskának nyújtandó segítség formájában fel-feltűnik benne a munka képe is (diódarálás, rőzseszedés), mely megóvja a Mazsola és Tádé világát attól, amit Mérei Ferenc a való világtól teljesen elrugaszkodott, üvegházi nevelésnek nevezett.
Fentebb azt írtuk Honti János nyomán, hogy a mese világképének egyik legfontosabb eleme a világ iránti alázat, mely a szereplők kicsinységéből és kiszolgáltatottságából fakad. Egyértelmű, hogy a Mazsola és Tádé történeteiben Manócska képviseli a felnőttvilág normáit, melyek minden esetben egyértelműek és világosak, megszegésük pedig következetesen ugyanazt a szankciót vonja maga után. Bálint Ágnes meséje ennyiben egy olyan transzparens, kölcsönösen előnyös, demokratikus társadalmi világ képét nyújtja, amilyen Magyarország sohasem volt, és azt hiszem, soha nem is lesz. A világ iránt táplált alázat mifelénk ugyanis a legritkább esetben nyújt lehetőséget arra, hogy a transzparens módon sohasem működő hatalom ne éljen vissza a gyermekként kezelt polgárok kicsinységével és kiszolgáltatottságával. Ennyiben ez a mese is vágyteljesítés, a való világ szublimált korrekciója.
Boldog karácsonyt, kedves gyerekek!
JEGYZETEK
(1) Vlagyimir J. PROPP, A mese morfológiája (1928), Budapest, Osiris, 1999.
(2) Claude LÉVI-STRAUSS, A mítoszok struktúrája, in Strukturális antropológia, Budapest, Osiris, 2001, I. kötet, 167.
(3) KERÉNYI Károly, Mi a mitológia?, in Halhatatlanság és Apollón-vallás. Ókortudományi tanulmányok, 1918–1943, Komoróczy Géza és Szilágyi János György (s. a. r.), Budapest, Magvető, 1984, 353.
(4) KERÉNYI, i. m., 354.
(5) LÉVI-STRAUSS, i. m., 166-167. A mítosz fogalomtörténetére lásd Carlo GINZBURG, Mythe. Distance et mensonge, in À Distance. Neuf essais sur le point de vue en histoire, Paris, Gallimard, 2001, 37-72.
(6) HONTI János, A mese világa (1937), Budapest, Magvető, 1975, 110.
(7) KERESZTESI József, Janikovszky-jegyzetek, Élet és Irodalom, 55. évf. (2011) 31. sz. Lásd még KISS Noémi, Felnőttek iskolája. Janikovszky Éva és a meseírás, Magyar Narancs, 23. évf. (2012) 16. sz.
(8) MÉREI Ferenc – V. BINÉT Ágnes, Gyermeklélektan, Budapest, Gondolat, 1975, 3. kiadás, 236, az idézet a 237. lapon.
(9) Ez vissza-visszatérő probléma volt a téma kapcsán, lásd KOMÁROMI Gabriella (szerk.), Gyermekirodalom, Budapest, Helikon, 1999. Lásd még CSULÁK Mihály, A magyar gyermekirodalom születése, Budapest, 16. évf. (1978) 4. sz., 34-37.
(10) MÉREI Ferenc, Á–bé–ab vaskalap! Levél a Magyar Köztársaság vallás- és közoktatásügyi miniszteréhez a magyar műveltség ügyében, Köztársaság, 1. évf. (1946. augusztus 8.) 9. sz., 11.
(11) VAJK Vera, Mi újság a Futrinka utcában?, Népszava, 1970. november 6., 3.
(12) SZÜTS István, Kisdisznó, Pajtás, 31. évf. (1976) 47. sz., 16.
(13) BÁLINT Ágnes, Mazsola, Budapest, Móra, 1965.
(14) TORDAY Aliz, A bábuk örökké élnek, Film, Színház, Muzsika, 17. évf. (1973) 9. sz., 28.
(15) BÁLINT Ágnes, Mazsola és Tádé, Budapest, Móra, 1971.
