Szó szerint, ő írta ugyanis az egyik legnagyobb példányszámú magyar szakácskönyvet. Álnéven.

Elhunyt F. Nagy Angéla

Elhunyt szerdán, 90. életévében F. Nagy Angéla Aranytollas újságíró, gasztronómus szakíró, a Magyar Konyha egykori főszerkesztője, írja az MTI. Életművének minden darabja az arisztokrata-polgári étkezéskultúra és a magyar gasztronómia legnemesebb hagyományaihoz kötődik.

Írásait elsőként a Magyar Nemzet közölte, majd rövid kitérővel az Újítók Lapjánál helyezkedett el. 1947-ben házasodott össze Örkény Istvánnal, 1959-ig voltak házasok. Később második, orvos férje révén a Medicina Kiadóhoz került. Nagy Angéla és Örkény István  Fotó: szinhazkolonia.hu

A hetvenes évek végétől 16 éven át volt főszerkesztője a Magyar Konyhának és saját rovata is volt a Nők Lapjában. Több milliós példányszámban eladott 25 szakácskönyvéből generációk tanultak meg főzni, különösen a Család szakácskönyve az, amelyet mindenki ismer.

https://index.hu/kultur/2017/11/22/elhunyt_f_nagy_angela_orkeny_istvan_felesege/

F. Nagy Angéla: Szegényen is tűsarkúban, sikkesen

Fotó: Sebestyén László

 Örkény István volt feleségének a gazdagságot mégsem a pénz jelenti, hanem az ízlés, a műveltség, a barátok, a gyökerek, a kitartás, a kultúra. 

A szegénységet és a gazdaságot is stílusosan kell megélni - mondja F. Nagy Angéla az Isten fizesse meg! című kötetben megjelent interjúban. Nászajándékba berendezett lakást kapott szakácsnővel, s bár arisztokrata felmenői is vannak, a vagyont a parasztfiúból lett gyárigazgató édesapa alapozta meg. A Magyar Konyha egykori főszerkesztőjének, Örkény István volt feleségének a gazdagságot mégsem a pénz jelenti, hanem az ízlés, a műveltség, a barátok, a gyökerek, a kitartás, a kultúra.

„Autót vezetni, vitorlázni, teniszezni, bridzsezni, zongorázni magától értetődően megtanultam, vívni azonban nem voltam hajlandó. Édesapámtól kaptam egy gurulóüléses, egypárevezős kilbótot, nyaranta azzal eveztem a Balatonon, de minden évben le kellett festenem és lakkoznom - csak úgy szállhattam bele" - meséli a neveltetéséről F. Nagy Angéla.

Gyerekkorában a pénzhez való viszonyát is alakítgatták. „Tízéves koromban apám megtanított a kettős könyvelésre: bevétel, kiadás, végösszegek. Ma is megvan az a kis spirálfület, amit 1938-tól '44-ig vezettem. Apám mindig beletett egy százpengőst, azt kellett tehát baloldalra írni, jobbra pedig a kiadásaimat: a franciaórákat, a múzeumi belépőket, a mignont, a fagylaltot. Amikor elfogyott a pénzem, szó nélkül odatettem az éjjeliszekrényére a füzetet. Apám gondosan összeadta, ellenőrizte, hogy stimmel-e, igazgatói szignóját rátette, és belerakott egy újabb szászpengőst. Reggelre ott volt az éjjeliszekrényemen."

„Egy életre megtanultam, hogy az adott kereteken belül gondolkozzam. Soha nem volt hitelem, csak egyszer, amikor az első saját kocsimat vettem. Már a második házasságom időszakában történt, hogy az újságíró-szövetség szervezésében Fiat 500-ast lehetett vásárolni, ami 1967-ben 30 ezer forintba került. Egy összegben le kellett tenni 15 ezer forintot, a maradékot 600 forintos részletekben fizettem ki. Akkor már volt három gyerekem, és két kézzel cipeltem haza a krumplit, a tonikot, a sört. A férjem ugyanis reggel elvitte a kocsit, és csak este jött haza. Amikor meghirdették az akciót, leültem elé, és azt mondtam: vagy kifizeti a 15 ezer forintot, vagy ezentúl maga hozza haza a krumplit, a tonikot, a sört. Másnapra ott volt a 15 ezer forint. Az autóról aztán soha, a legnehezebb időben sem mondtam le. Számomra ez jelenti a szabadságot."

„A férjemnek flancos orvos barátai voltak, akik nagyon sokat kerestek, és hát vissza kellett hívni őket vendégségbe. Iszonyú kevés pénzem volt, de a belga üvegszerviz és az 1914-es Herendi étkészlet már akkor is megvolt von haus aus. Leterítettem egy hófehér damaszt abroszt, és csináltam fasírtot - sok-sok zsemlével, mondanom se kell -, de raktam bele sárgarépát meg uborkát, tehát ha szeleteltem, akkor pöttyös volt. Ezt tettem az ezüsttálra, köretként pedig sütöttem sós linzertésztát, amit megtöltöttem párolt zöldséggel, aztán vettem a Mézes Mackóban aszpikot, és még le is lakoztam. Gyönyörű volt! Észre sem vették, hogy sárgarépát meg fehérrépát esznek, még mondták is, hogy minek szórom a pénzt. A szép finn vodkásüvegembe pedig egyszerű vodka került, azt itták áhítattal. Úgy nézett ki, hogy úszunk a pénzben, pedig frászt úsztunk. Nem volt egyszerű mutatvány."

http://valasz.hu/kultura/szegenyen-is-tusarkuban-sikkesen-70710

F. Nagy Angéla,Örkény István felesége

Nagy Angéla 1928-ban született egy tősgyökeres pesterzsébeti család egyetlen gyerekeként. Csodálatos gyermekkora volt, és mindent megtanult, amit akkoriban egy jól nevelt úrilánynak illett. Nyelveket, varrást, hímzést, kertészkedést. Amikor 13 évesen - a partitúra szerint - a főzés került sorra, egyáltalán nem fűlött hozzá a foga. Megállapodtak az édesanyjával, hogy minden csütörtökön a szakácsnő útmutatásával ő főzi meg a családi ebédet, de kizárólag azt, amire éppen kedve szottyan. S pont ez az engedmény volt a csel, mert anyukája egyetlen ételt volt képtelen megenni, mégpedig a lecsót. Amikor a kis Angéla a harmadik héten is ezt tálalta ebédre, örökre kitiltatott a családi konyhából. Olyannyira, hogy amikor 20 évesen hozzáment Örkény István íróhoz, egy szakácsnőt kapott nászajándékba.
Nagy Angéla a II. világháború kitörésének idején még épphogy csak tizenéves kislány, aki már akkor egyiptológus szeretett volna lenni. A békeévek kezdetekor pedig már egy pályaválasztás előtt álló ifjú hölgy. Ám a háborút követő évek nem az olyan békés szakmáknak és tudományterületeknek kedveztek, mint például az ókortörténeti kutatások, így apja döntésének eleget téve Angéla beletörődött, hogy diplomata lesz. Kislánykora óta tanult idegen nyelveket, beszélt franciául, angolul és németül, így ez igen kézenfekvő megoldásnak tűnt. El is kezdte az iskolát, de az első év után, amikor is bejelentette, hogy nem bírja tovább - apai beleegyezéssel - 1947-ben beiratkozhatott az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre, mű­vé­szet­tör­té­net-francia filozófia szakra. Esze ágában sem volt főzni, hisz enni sem nagyon szeretett, őt a könyvek és a fáraók világa vonzotta. Ám egy váratlan pillanatban, amikor édesapjához a Mátrába utazott látogatóba, a buszon találkozott egy férfival. A munkaszolgálatról hazatért gyógyszerésszel, a pályakezdő íróval, Örkény Istvánnal, aki már ott és akkor bejelentette, hogy feleségül veszi.
Elsősorban "feleségnek" szánta a férje - őt azonban borzasztóan zavarta, hogy körülötte mindenki dolgozik, ő meg "csak" háztartásbeli. Így aztán Örkény egyik barátja, a Magyar Nemzet akkori főszerkesztője beszervezte a laphoz újságírónak. Mivel akkoriban nem volt állandó gasztronómiai magazin, F. Nagy Angéla cikkei hamar ismertek lettek, ő pedig a hetvenes évek végétől a Magyar Konyha főszerkesztője lett. Receptjein, szakácskönyvein a nyolcvanas években egy egész generáció nőtt fel, tanult főzni. Bár Örkénytől 1959-ben elvált, szakácskönyvírói pályáját mégiscsak mellette kezdte

Történelmi Őrületek

https://www.facebook.com/oruletek.tortenelmi/posts/1722553188001539

Minden családnak megvan a Horváth Ilona szakácskönyv, a rongyosra olvasott, pecsétes példányok ma is használatban vannak. Anyáink, nagyanyáink alapszakácskönyve volt, és bár mára kissé elavultnak számít, az otthonról elköltöző fiatalok nem ritkán még mindig ezt a kötetet kapják leendő konyhájuk alapkönyvéül. A szerdán 90. életévében elhunyt F. Nagy Angéla nem csak a Nők Lapja szerzője és a Magyar Konyha egykori főszerkesztője volt. Ő írta a 2 milliós példányszámban elkelt Horváth Ilonát is, álnéven. Nászajándékul bentlakásos szakácsnőt kapott, Örkény István felesége volt, akitől elvált, mert „A zseniket olvasgatni kell, nem velük élni.”Az Aranytollas gasztronómus szakíróval 2011-ben egykori lapja készített interjút, amiből tíz érdekességet emeltünk ki.

Fotó: szinhazkolonia.hu

1. F. Nagy Angéla édesanyja nem tudott főzni, viszont úgy gondolta, hogy a gyereket meg kell tanítani, ezért azt mondta a lánynak 13 éves korában: ezentúl minden csütörtökön kimész a konyhába, és a szakácsnővel együtt elkészíted az ebédet. Angéla kicsit gondolkozott, majd megkérdezte, azt főzhet-e, amit akar? Anyja halál boldog volt, hogy nincs vita, ő meg tudta, hogy egy étel van, amit úgy utál, hogy kirázza tőle a hideg, ez pedig a lecsó. Amikor a harmadik csütörtökön is lecsót rakott elé, a mama kitiltotta a konyhából.

2. Örkény István felesége volt (1947 és 1959 között). Anyósától, az édesanyjától nászajándékba egy bentlakásos szakácsnőt kapott. Az Andrássy úton laktak, megannyi híresség járt hozzájuk ebédelni, vacsorázni, köztük Déry Tibor, Karinthy Cini, vagy Devecseri Gábor. Az ebédeknek híre ment, és a szakácsnőt, Matildot egy év után jó pénzért átcsábították a szomszédos jugoszláv nagykövetségre. Angéla ottmaradt egy ínyenc férjjel, valamint egy újszülöttel, és elkezdett lépésről lépésre megtanulni főzni.

3. Az anyósa beszervezett egy vasutast, aki minden héten vitt neki valahonnan vidékről – jobb volt nem tudni, honnan – négy kiló borjúhúst, amit igazságosan megfelezett vele. Hetvenéves korában kivándorolt Dél-Amerikába a lá­nyához, de azután is leveleztüek. Meg­írta neki, hogy elvált a fiától, mire ő visszaírt, hogy teljesen megérti.

4. Amikor a gasztronómus szakírót megkérdezték, miért vált el Örkénytől, ezt válaszolta: „A zseniket olvasgatni kell, nem velük élni.”

5. Úgy lett a Magyar Nemzet munkatársa, hogy náluk ült Boldizsár Iván, a lap akkori főszerkesztője, a másik fotelben pedig a férje, és csak nézték, amint sír. Aztán Boldizsár megkérdezte Örkénytől azon a brummogós hangján: tud már főzni? Mire Örkény: tud. Na, ha megtanítod írni, adok neki állást – válaszolta a főszerkesztő.

6. Amikor megírta az első cikkét, odaadta Örkénynek, ő kijavította. A másodikat is átjavította, de amikor a harmadikat is „telefirkálta”, akkor a későbbi Aranytollas újságíró elkezdett sírni. Örkény egy szót sem szólt, csak odament az íróasztalához, kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy novellát, ami pont így volt átjavítva. Szörnyen nézett ki. Azt mondta: „Tudod, ki javította ezt ki ne­kem? József Attila. Hát így bőgj.”

7. Örkényék a hadifogságban recepteket meséltek esténként a priccsen. Örkény ínyenc volt, és ott éheztek: a legluxusabb étel a csalánleves volt. Hortobágyi rostélyost, jó laktató, vastag húsokat meséltek egymásnak. Átélték az élményt, az otthoni ízeket, és ez pszichésen feltöltötte őket.

8. Horváth Ilonának volt egy kicsi, régi szakácskönyve, és felkérték, hogy dolgozza át, modernizálja, bővítse ki négyszeresére. Mire ő azt mondta, hogy beteg, öreg, erre már nem vállalkozik. Megkérdezték Ilonkát (aki egyébként egy brassói születésű, a II. világháború után Törökszentmiklóson letelepedett tanítónő volt – a szerk.), belemegy-e abba, hogy valaki más dolgozza át a köny­vét. Az asszony beleegyezett, aláírta a szerződést, és két hét múlva meghalt. Angéla kapott két példányt a könyvéből, és azt mondták, hogy azt csinál vele, amit akar. 1955-ben jelent meg az első kiadás, a könyv több mint kétmillió példányban kelt el, ami elképesztő szám. A kötet hasznát az örökösök kapták.

9. Már a második, farmakológus férjével volt az életének egy korszaka, amikor iszonyú kevés pénzük volt, hús például alig került asztalra, de a brüsszeli poharak és a Herendi étkészlet von Haus aus megvolt.

10. Amikor férjhez ment, odaállt az apja elé, hogy adjon neki tanácsot. Mire ő gondolkodott kicsit, és azt mondta: ide figyelj, ha valamit kérsz a férjedtől, soha ne vacsora előtt kérd, hanem egy jó vacsora vagy ebéd után. Éhes férfitól soha ne kérj semmit.

A teljes interjú ide kattintva olvasható el.

 https://zoom.hu/hir/2017/11/23/f-nagy-angela-a-magyar-konyha-horvath-ilonaja-volt/

Nem kell kattintani, itt az élvezetes nagy interjú:

Éhes férfitől ne kérj semmit

F. Nagy Angéla

2011.12.05.  | Sümegi Noémi

Nemzedékek nőttek fel a szakácskönyvein - aki "a Horváth Ilonából" tanult főzni, az is. És ez csak egy a számtalan titok közül, ami övezi. Jó házból való úrilány, világcsavargó kalandornő, szegénységet és gazdagságot is stílusosan megélő írófeleség, a hazai gasztronómia nagyasszonya, a Magyar Konyha legendás főszerkesztője: F. Nagy Angéla.

Még nem tudott főzni, amikor afféle Angolkisasszonyoknál nevelkedett bál­királynőként 1948-ban férjhez ment Ör­kény Istvánhoz.

- Anyám nem tudott főzni, viszont úgy gondolta, hogy a gyereket meg kell taníta­ni, és 13 éves koromban azt mondta: ezen­túl minden csütörtökön kimész a konyhá­ba, és a szakácsnővel együtt elkészíted az ebédet. Kicsit gondolkoztam, majd meg­kérdeztem: azt főzhetek, amit akarok? Anyám halál boldog volt, hogy nincs vita, én meg tudtam, hogy egy étel van, amit úgy utál, hogy kirázza tőle a hideg, ez pe­dig a lecsó. Amikor a harmadik csütörtö­kön is lecsót raktam elé, kitiltott a kony­hából. Az Örkény anyósomtól viszont kaptam nászajándékba egy bentlakásos szakácsnőt. Az Andrássy úton laktunk, és hozzánk jártak át ebédelni a Szépművé­szeti Múzeumból, de rendszeres vacsora­vendégünk volt Déry Tibor, Karinthy Cini, Devecseri Gábor vagy Németh Andor, Jó­zsef Attila egykori mentora is. Rengetegen jártak hozzánk. Az ebédeknek híre ment, és Matildot egy év után jó pénzért átcsá­bították a szomszédos jugoszláv nagykövetségre. Ottmaradtam egy ínyenc férjjel és egy újszülöttel, s elkezdtem lépésről lé­pésre megtanulni főzni.

- Mi volt az első lépés?

- Bementem például a henteshez, és megvettem azt a húst, ami ott volt. Egy hét múlva megint bementem, körülnéz­tem, és megkérdeztem: árulja már el, miért más színű ma a hús? Azt mondja, azért, mert ez most nem disznó, hanem marha. Borjút tudtam csinálni, mert az én tüneményes anyósom beszervezett egy vasutast, aki minden héten hozott vala­honnan vidékről - jobb volt nem tudni, honnan - négy kiló borjúhúst, amit igaz­ságosan megfelezett velem. Hetvenéves korában kivándorolt Dél-Amerikába a lá­nyához, de mi azután is leveleztünk. Meg­írtam neki, hogy elváltam a fiától, mire ő visszaírt, hogy teljesen megérti.

- Miért váltak el?

- A zseniket olvasgatni kell, nem velük élni.

- Igaz, hogy a Magyar Nemzethez azért dugta be Örkény, hogy lefoglalja?

- Hisztériás rohamokat kaptam! Zokogva rohangásztam és üvöltöztem, hogy sem­mire nem vagyok jó, megfőzöm az ebé­det, megeszik, kimosom a pelenkát, te­lepakolják... Épp itt ült Boldizsár Iván, a Magyar Nemzet főszerkesztője, a má­sik fotelben pedig a férjem, és csak néz­tek. Aztán Boldizsár megkérdezte Örkény­től azon a brummogós hangján: tud már főzni? Mire Örkény: tud. Na, ha megtaní­tod írni, adok neki állást. Kitalálták ne­kem, hogy minden cikk bevezetője valami gasztrotörténeti sztori legyen öt sorban: hogy került a hagyma Magyarországra, mi hogy honosodott meg, és utána jöj­jön négy-öt recept. Elkezdtem a Széché­nyi könyvtárban kitanulni a szakmát.

- Itt a könyvespolcon megtalálható az összes fontos gasztrotörténeti mű Jókaitól Czifrayn át az Ínyesmesterig, s mind első kiadás. Angol és olasz munkák, Ju­lia Child legendás szakácskönyve vagy a Larousse Gastronomique franciául.

- Egyszer írom kellett egy tanulmányt a reprint kiadásokról, és elégedetten állapí­tottam meg, hogy hárommal több könyv van meg nekem, mint a Széchényi könyv­tárnak. Amikor megírtam az első cikke­met, odaadtam Örkénynek, ő kijavította - ne tudja meg, hogy nézett ki. A máso­dikat is átjavította, de amikor a harmadi­kat is "telefirkálta", akkor megint elkezd­tem sírni. Örkény egy szót sem szólt, csak odament az íróasztalához, kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy novellát, ami pont így volt átjavítva. Szörnyen nézett ki. Azt mondta: "Tudod, ki javította ezt ki ne­kem? József Attila. Hát így bőgj."

- Miért pont gasztronómiával kezdett foglalkozni, mint más "elnyomott" írófe­leségek, Móra Ferenc vagy Mészöly Mik­lós hitvese, Polcz Alaine?

- Írtam mást is. Otthon, Pesterzsébeten 600 négyszögöles ősparkunk volt, tudok kertészkedni, értek a lakberendezéshez, jó érzékem van az öltözködéshez, varrok, horgolok - jól nevelt úrilányként sok min­dent tudtam. Az ostrom alatt a pincében egy blézert kötögettem, miközben a bom­bák potyogtak. De Örkény azt mondta, ne kapjak bele mindenbe. "Egyet válassz ki, de azt tudd jobban, mint más."

- A recept is egyperces novella?

- A mai napig senki nem írja azt, hogy "csokor" petrezselyem, azt írják, hogy csomó. Pedig az csokor! Egy szelet húst "befektetünk" a lábosba, ha kockákra vá­gom, akkor "berakom", ha apróbbra, ak­kor "beszórom". A túrót, sajtot, dióbelet "rámorzsáljuk" az étel tetejére. A magyar nyelv borzasztóan gazdag, a mozdulatot mindig a hozzá illő igével fejezzük ki.

- Örkényék a hadifogságban is recepte­ket meséltek esténként a priccsen. Nem lettek ettől még éhesebbek?

- Én sem értem, de elhiszem, hogy így volt. Más hadifogoly is ezt mesélte. Örkény ínyenc volt, és ott éheztek: a legluxusabb étel a csalánleves volt. Hortobágyi rosté­lyost, jó laktató, vastag húsokat meséltek egymásnak. Átélték az élményt, az ottho­ni ízeket, s ez pszichésen feltöltötte őket.

- Milyen recepteket kezdett közölni?

- Először is át kell gondolni, hogy kinek szólnak a receptek. Mert aki olvassa, an­nak nincs több pénze és ideje, mint ne­kem, és nem ügyesebb, mint én. Min­dig magamból kellett kiindulnom, mert én tradicionális középpolgári konyhát vittem: a nagymamám erdélyi recept­jeit, a másik nagymamám sváb étele­it. 25 évig írtam recepteket a Nők Lapjá­nak, amit Mari néni is olvasott a pusztán és a miniszterné is a Rózsadombon. En­nek nem lehetett eleget tenni. Rengeteg levelet kaptam, és volt, amelyik úgy kez­dődött, hogy hol él maga, asszonyom, a mi falunkban már három hete nincs egy szelet hús sem. Egyszer Londonból hoz­tam egy articsókát, amit csak a három­éves unokám értékelt. Ma is mindenevő, mert hároméves korban kell rászoktatni a gyerekeket a különféle ízekre. Nem lehet egyszerre írni a gazdagoknak és a szegé­nyeknek, de van egy középréteg, amelyik még megkapaszkodik valahogy. Aki meg­szokta a jót, az próbálja kevésből is oda­varázsolni. Nem mindegy, hogy az ő gye­rekeiket mire neveljük, mert olyan lesz a következő nemzedék ízlése.

- Ha népszerűsítjük a modernebb gaszt­ronómiát, akkor talán a szakmát is ki le­het mozdítani a "rántott hús - pörkölt nokedlivel" világából.

- Nem lehet. A háztartás és a szakma két különböző dolog. Két szakáccsal voltam jóban életemben, az egyik Rákóczi bácsi volt, a Rákóczi-túrós névadója. A többi ki­fejezetten gyűlölt, mert amit ők három kuktával, nyolc órában főztek, azt ne­kem itthon félóra alatt egy tűzálló tálban kellett elkészítenem. Az ízlést persze le­het fejleszteni. Harminc évvel ezelőtt vet­tem spárgát, és útközben megszólítottak, hogy mit viszek a kosaramban. Akkor el­kezdtem a spárgával foglalkozni. Ha régi, elfeledett zöldségeket, gyümölcsöket ve­szünk elő, az jó, de vajon a nagy étterme­ink miért járnak Bécsbe vásárolni? Gye­rekkorom óta nem ettem rendes hirtelen sült rostélyost, mert Magyarországon nem lehet olyan húst kapni. Angliában a steak egész más: itt nincs szívük levágni a fiatal marhát.

- Mit szól a Michelin-csillagos éttermek­hez?

- Azokra az ételekre gondol, amik nem is úgy néznek ki, mint amik? Érdekesek, de nem vágyom rájuk. Végigettem a világot, és szerencsémre a háztartások­ban is el tudtam lesni a helyi konyha fortélyait. Olaszországban nem volt pénzünk szállodára, ezért házaknál béreltünk szo­bát. Összebarátkoztam a háziasszonnyal, és láttam, hogy a buszsofőr férjének mit főz este. Nem a magyar konyha az első a világon, ez egyértelmű. Szerintem a bel­ga a legjobb, ami a francia és a magyar konyha keveréke. De mindenhol lehet jót enni. A holland gyerekek kedvenc regge­lije például a következő: egy puha kalá­csot megvajazol, ráfektetsz egy szelet sonkát, majd forró tükörtojást csúsztatsz a tetejére, és késsel-villával megeszed. Ez a hideg és a meleg csodálatos keveréke, a tojás sárgája még folyik... Néha ezt va­csorázom.

- És a nouvelle cuisine? Ami felrázta a francia konyhát?

- Mindenki meg akarja faragni a saját szobrát. Paul Bocuse is. Minden ember vi­lágtörténelmet szeretne írni - miért a sza­kácsok lennének a kivételek?

- Ezért nem érezte soha fontosnak, hogy étel legyen önről elnevezve?

- Azt akartam, hogy szeressenek és hasz­náljanak. Kétféle szakácskönyv van: az egyik, amit fölteszünk a díszpolcra, a má­sik, amit kiviszünk a konyhába. Ha el­megyek valahova, és azt látom, hogy a szakácskönyvem rongyos, pecsétes, ös­szegyűrt, nekem az a legnagyobb boldog­ság. Vagy ha a Horváth Ilonát ott találom a konyhában.

- Ezek szerint igaz a legenda, hogy Hor­váth Ilona is ön volna?

- Horváth Ilonának volt egy kicsi, régi sza­kácskönyve, és felkérték, hogy dolgozza át, modernizálja, bővítse ki négyszeresé­re. Mire ő azt mondta, hogy beteg, öreg, erre már nem vállalkozik. A baráti társa­ságból ismertem azt a szerkesztőt, aki aztán megkérdezte Ilonkát, belemegy-e abba, hogy valaki más dolgozza át a köny­vét. Ilonka beleegyezett. Egy tál friss po­gácsával fogadott minket, édes, idős néni volt, aláírta a szerződést, és két hét múl­va meghalt. Én még kaptam két példányt a könyvéből, és azt mondták, hogy azt csi­nálok vele, amit akarok. 1955-ben jelent meg az első kiadás: gyakorlatilag ez az első nagy könyvem. Több mint kétmillió példányban kelt el, ami elképesztő szám. A hétköznapi magyar konyhát csináltam meg benne.

- Nem zavarta soha, hogy más neve alatt aratott sikert?

- Ez volt az ára. Kezdő voltam, kellett a pénz, nem lehettek kifogásaim, bár a nagy hasznot az örökösök kapták.

- A Magyar Konyha című magazin hogy született?

- A Vendéglátás című lapnál dolgoztam, ami egy rémálom volt - mindennap ki­számoltam, hogy mennyi van még hát­ra a nyugdíjig -, amikor elhívtak a Magyar Konyhához főszerkesztő-helyettesnek, s miután egy év múlva meghalt a főszer­kesztő, 1978-ban gyakorlatilag rám hagy­ta a lapot. Az alapötlet az volt, hogy az asszonyokat ne csak főzni tanítsuk, ha­nem műveljük is. A receptek mellett kul­túrtörténettel, írók, költők, szobrászok életével szórakoztattuk az olvasókat. Ez a filozófia maradt 16 évig, a nyugdíjba vo­nulásomig. Néha belém kötöttek, de az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadóvál­lalat vezérigazgatója mindig megvédett. A nagy botrányt a koronás konyháknál vártam. Kitaláltuk, hogy a királyi házak konyháiról fogunk írni, és bár eleinte hal­lani sem akartak róla, végül csak keresz­tülvittük. Beszélek németül, franciául és angolul, értek olaszul, és végre utazhat­tunk. Így jutottam el például a norvég ki­rályhoz. Fontos volt, hogy kikacsintsunk a világba, bár a hőskorban úgy készültek az ételek, hogy rendeltünk egy képet kül­földről, és kiadtuk valakinek: felejtse el a hátulján lévő receptet, és csináljon vala­mit magyar alapanyagokból, ami a képen szereplő ételre hasonlít.

- Az, hogy nemzedékek nőttek fel a könyvein, emelte a magyar gasztronó­mia színvonalát?

- Szerintem igen. Régen, ha bementél egy lakótelepi panelházba, akkor a hús­leves és a rántott hús szaga csapott meg töményen. A salátás könyvemmel úttö­rő voltam, de tudom, hogy ma már régi­módi vagyok. A Budagyöngye luxuszöld­ségesénél - ott vásárolok, mert közel van - sok olyan zöldség és gyümölcs is kapha­tó, amiről azt sem tudom, hogy micsoda.

- Azt mondják, sok kárt okozott a ma­gyar konyhának a Venesz-Túrós-féle tankönyv, amiből a szocializmus évei­ben tanultak a szakácsok.

- És még nagyobb baj volt, hogy csak azt küldték szakácsnak, akiről azt gondol­ták, hogy minden máshoz hülye. Pedig nagyon nehéz mesterség a szakácsoké.

- Az elmúlt évtizedekben hogyan vál­toztak a trendek, divatok?

- A háztartások úgy változtak, ahogy a pénztárcák. Röstellem bevallani, de pél­dául az ostrom alatt végig libasültet et­tem. Anyám előrelátóan lesütött több li­bát, beletette ötliteres üvegekbe, zsírral felöntötte - utána évtizedekig nem et­tem libahúst, annyira utáltam már a vé­gére. Az 50-es években tanultuk meg a tócsnit, a krumplifánkot, a hamis fasírtot, amiről nem veszik észre, hogy nincs ben­ne hús. Már a második, farmakológus fér­jemmel volt az életemnek egy korszaka, amikor iszonyú kevés pénzem volt, de a brüsszeli poharak és a Herendi étkészlet von Haus aus megvolt. A férjemnek flan­cos orvos barátai voltak, és hát vissza kel­lett hívni őket vendégségbe. Leterítettem egy hófehér damasztabroszt, és csinál­tam fasírtot - sok-sok zsemlével, monda­nom se kell -, de tettem bele sárgarépát meg uborkát, tehát ha szeleteltem, akkor pöttyös volt. Ezt tettem az ezüsttálra, kö­retként pedig sütöttem sós linzertésztát, amit megtöltöttem párolt zöldségekkel, és még aszpikkal is lelakkoztam. Gyönyö­rű volt! Észre sem vették, hogy sárgarépát meg fehérrépát esznek, még mondták is, hogy minek szórom a pénzt.

- És a személyes ízlése hogyan változott az évek során?

- Nyitottabb lettem. Nálunk erdélyi kony­ha volt, az Örkény-házban a nemzetkö­zi konyhába kóstoltam bele, s az utazásaim során még nemzetközibbé vált az ízlésem: a rák és a homár ma is a kedven­cem. De mindent megeszek. Az egyetlen étel, amitől lúdbőrös leszek, az a rántott borjúláb. Egyszer megettem, sőt meg is dicsértem, mert tudtam, hogy aki készí­tette, mindenét beleadta.

- Manapság miket főz?

- Tíz-tizenöt percet töltök a konyhában, nem többet, de azt megcsinálom, mert egy nap egyszer a szervezetnek szüksé­ge van meleg ételre. A Szinglik szakács­könyvét magamnak írtam, és itt már inkább a praktikum vezérelt. Veszek pél­dául csirkemellet, az alján lévő francnikat levágom - abból lesz az aprópecsenye. A melleket felszeletelem, párosával szó­jamártással bedörzsölve becsomagolom, és beteszem a mélyhűtőbe. Ebből aztán tudok csinálni natúr-, gombás vagy lecsós szeletet, bármit. Ha panírozok, akkor nem tudok fél tojást felhasználni - mit csinál­jak a másik felével? Bekeverem galuska­tésztának, beteszem egy kaviárosdoboz­ba, aztán be a mélyhűtőbe, és amikor levest főzök, akkor csak beleszaggatom. Vajat használok, nem margarint. A kacsa-és a libazsírt szeretem, disznózsírt azon­ban már nem engedek be a házamba. De például a hagymát is vajon párolom fran­cia szokás szerint. Gyümölcs mindig van itthon, meg kávé és cigaretta. Este pedig megiszom egy pohár vörösbort, az hozzá­tartozik az életemhez. Vasárnap viszem a süteményt a lányoméknak, karácsony másnapján pedig magam köré gyűjtöm a családot: tizennégyen ülünk az asztalnál.

- Befőzni szokott?

- Jókai szerint az a jó háziasszony, akire rá lehet szögezni ősszel az ajtót, és ta­vaszig nem kell hogy kijöjjön, mert ott a vendelyben a zsír és a hordóban a káposz­ta. Régen tettem el rumos meggyet, ren­geteg savanyúságot, ma már csak barack­lekvárt főzök, mert egyáltalán nem lehet jó baracklekvárt kapni. És szilvalekvárt készítek: nem főzöm, hanem sütöm. Be­leöntöm a tepsibe, megöntözöm kis ecet­tel, és fedő nélkül sütöm hat-nyolc órán át. Utána 15 percig kevergetem - olyan lesz, mint Mari néni lekvárja vidéken. A li­bamájat viszont ma már nem sütöm, ha­nem dunsztolom: beleteszem egy csa­tos üvegbe, sózva, borsozva, és ahogy a nagymamám, vízben kidunsztolom. Utá­na 350 °C-os zsírral leforrázom, ettől lesz kérge. Nagyobb lesz a máj, mint újkorá­ban, mert nem sül össze, hanem magá­ba szívja a gőzt.

A napokban jelent meg a legújabb sza­kácskönyve, Kedvenceim címmel.

- Az ötszáz legkedvesebb receptemet vá­logattam ki, de tíz új étel is került bele. Több ezer receptet néztem át, ami mind a fejemben van; fölismerem, ha lopnak tő­lem. Nem fair, de nem szólok érte. Meríte­ni csak idegen nyelvből lehet, ám ott sem egész recepteket, csupán alapötleteket. De még ma is tanulok új dolgokat. Most jöttem rá például 83 évesen, hogy a gesz­tenyemassza összedolgozásának az a tit­ka, hogy együtt kell átnyomni a masszát és a vajat, nem külön kézzel belenyom­kodni. Meg lehet találni a jó minőségű masszát a boltokban.

- Van törzshelye?

- A legkedvesebb helyem a Róma Ételbár a Csalogány utca és a Horvát utca sarkán. Harminc éve ugyanolyan isteni koszt van, ugyanolyan olcsók az ételek. Tipikus koc­kás abroszos étterem, házias ízekkel. Se­bestyén Cicánál én még soha nem ettem rosszat, ahogy Alice-nál sem a Remízben. De rendszeresen járok a Szép Ilonkába és az Apor Vilmos téri, Nefrit nevű kínai ét­terembe is: olyan ropogós kacsamellet sehol nem kapsz, mint ott. És szoktam a McDonald'sban is enni, például rákot vagy mexikói tortillát. Van viszont szá­mos nagynevű hely, ahova nem megyek, annyira rosszat adnak.

- Igaz, hogy a férfiakat a hasukon keresztül lehet megfogni?

- Amikor férjhez mentem, odaálltam az apám elé, hogy adjon nekem tanácsot. Mire ő gondolkodott kicsit, és azt mond­ta: ide figyelj, ha valamit kérsz a férjedtől, soha ne vacsora előtt kérd, hanem egy jó vacsora vagy ebéd után. Éhes férfitól soha ne kérj semmit.

http://magyarkonyhaonline.hu/sefportrek/ehes-ferfitol-ne-kerj-semmit