Ma május 1-én az anyák napja egybeesik a munka világának ünnepével. Ezért van ez a visszatekintés most itt, ami valószínűleg nem egy széles körben ismert tény halmazt is tartalmaz...
ISD Dunaferr: megoldásra várva
Jelentős kikötő- és iparváros. Az elektronikus zene fellegvára, na meg egykoron az amerikai autógyártásé. Detroit, a város, ami még tíz évvel ezelőtt az Egyesült Államok 11. legnagyobbika volt. Mára kong az ürességtől – szellemváros lett. A sors furcsa fintora: még a nyomornegyede is elnéptelenedett.
Hogy kell-e, szabad-e egyáltalán ilyen sorsdöntő, drámai fordulatot vizionálnunk Dunaújvárost illetően, azt egyelőre nem tudni, az viszont immár szinte biztos, hogy ha a helyi GM-nek megfelelő ISD Dunaferr Zrt. füstjeit végérvényesen elfújná a szél, akkor még a Detroit-i helyzetnél is rosszabbra kell felkészülnünk. Itt persze még nem tartunk – de a helyzet aggasztó.
Merthogy itt már korántsem csak egyetlen város életben maradásáról van szó – a tét, egészen pici túlzással: Magyarország egésze.
A KORMÁNY ÉS AZ ERŐ
Az orosz-ukrán tulajdonú vállalat léte és működése ugyanis nem csak szeretett városunkra és annak térségére gyakorol markáns hatást. A kisvárosnyi méretű dunaújvárosi vasgyár konkrétan a magyar GDP több mint egy százalékáért felel. A Hankook Tire és a papírgyár(ak), a Ferrobeton, és minden más helyi szereplővel együttesen pedig már közel három százalék származik Dunaújvárosból. Sztálin egykori városát az ország legnagyobb termelési kapacitással diszponáló városai között szokás emlegetni – teljes joggal.
Ilyen tényező a Dunaferrr szállítói kapacitása
cikkünk első változatában félreérthetően és pontatlanul fogalmaztunk, a lényeg, hogy míg évekkel ezelőtt a néhai MAHART forgalmának 60-65%-át adta a vasgyár, és a MÁV Cargo, vagy más néven a Rail Cargo Hungaria bevételének mintegy 14-16 százaléka (!!!) származik a dunaújvárosi vasműtől. Nem kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy újabb vészhelyzetet – más nézőpontból logikusnak tűnő összefüggésektől hemzsegő konteót lássunk meg ebben. Ha az osztrák vasúti teherszállító társaság bevételének közel ötödétől elesik, nem kérdés: azon nyomban ott is elbocsátási hullám követheti a zuhanást. Ott is. Bár nem magyar céget érintene kellemetlenül, de végső soron mégis csak magyar dolgozóit lenne kénytelen utcára küldeni a vállalat.
De maradjunk inkább itt: városunk éves kiadása meghaladja a 10 milliárd forintot, az iparűzési adókból 4,2 milliárd landol a közösben – ha nem is döntő mértékben, de jobbára még mindig a multi- és transznacionális vállalatoktól. (Csak az ISD Dunaferr Zrt. évi 3,5 milliárd forintot csurrant és cseppent a város kasszájába – és ha nem is számolunk azzal, hogy ehhez még hozzájönnek így-úgy további százmilliók, akkor is kijelenthetjük, nagyon fájna, ha nem érkezne meg a fenti tétel a büdzsébe. "Ha él a gyár, él a város" – nem egyszerű és olcsó PR-szöveg, és pláne nem hazugság. Ha tetszik, ha nem, jelenleg Dunaújváros – de az egész ország – sorsa függ az ISD Dunaferr jövőjén.
Ha másért nem, hát ezért lett érzékeny téma a dunaújvárosi vasgyár még a fehérvári kihelyezett kormányülésen, ezért lesz szelíd sejtésünk szerint fő csapásirány szeptembertől a Tisztelt Házban is, és nem nehéz megjósolni: a vasgyár kegyetlenül kemény kampánytémának ígérkezik a politikai mező összes oldalán.
(Még szót ejtünk a részletekről, de már most kijelenthetjük: e téren a jelenlegi kormányerők egyértelműen vesztes pozícióba kerültek – az, hogy a nemzetgazdasági miniszter egy nap alatt előbb a vasgyári notabilitásokkal karöltve értett egyet abban, hogy nem aktuális a vasmű reprivatizációja, majd alig pár óra múlva már vételi ajánlatot emlegetett a királyi tévében, sok mindent jelez, csak éppen a probléma hatékony, átgondolt és felelős kormányzati megközelítésének ábrándját nullázza le.)
ACÉLPIAC: VAN KERESLET?
Pochner László volt közgyűlési képviselőként, volt Dunaferresként, mérnökként és közgazdászként azt állítja, hogy igen, van. Sőt a dolog pikantériája éppen az, hogy a kereslet eszkalálódik. Ugyanakkor szerinte ez éppen nem az a piac, ahol gyorsan meg lehet gazdagodni – "Óriási forgótőkére van szükség, és meglehetősen kevés profittal lehet számolni. A helyzetet jelenleg súlyosbítja, hogy a cég bankok kezében van."
A pénzembereknél pedig nem számít, hogy éppen vasgyártást, vagy cipőgyártást, esetleg televíziós műsorok gyártását finanszíroznak, az invesztálásukért cserébe sok zöldhasút szeretnének látni és kapni. Milliárdokról ábrándoznak – ők nem a füstölgő gyáróriást, a családok megélhetését, egy térség alappillérjét látják a Dunaferrben, csak is kizárólag adatokat, számokat, grafikonokat. A befektetőknek nem számít sem 1500, sem 7200 ember sorsa; de még a várost, sőt az országot esetlegesen sújtó gondok-bajok sem tükröződnének papírlapjaikon vagy monitorjaikon.
ACÉLPIAC: VAN KERESLET?
Pochner László volt közgyűlési képviselőként, volt Dunaferresként, mérnökként és közgazdászként azt állítja, hogy igen, van. Sőt a dolog pikantériája éppen az, hogy a kereslet eszkalálódik. Ugyanakkor szerinte ez éppen nem az a piac, ahol gyorsan meg lehet gazdagodni – "Óriási forgótőkére van szükség, és meglehetősen kevés profittal lehet számolni. A helyzetet jelenleg súlyosbítja, hogy a cég bankok kezében van."
A pénzembereknél pedig nem számít, hogy éppen vasgyártást, vagy cipőgyártást, esetleg televíziós műsorok gyártását finanszíroznak, az invesztálásukért cserébe sok zöldhasút szeretnének látni és kapni. Milliárdokról ábrándoznak – ők nem a füstölgő gyáróriást, a családok megélhetését, egy térség alappillérjét látják a Dunaferrben, csak is kizárólag adatokat, számokat, grafikonokat. A befektetőknek nem számít sem 1500, sem 7200 ember sorsa; de még a várost, sőt az országot esetlegesen sújtó gondok-bajok sem tükröződnének papírlapjaikon vagy monitorjaikon.
ACÉLPIAC: VAN KERESLET?
Pochner László volt közgyűlési képviselőként, volt Dunaferresként, mérnökként és közgazdászként azt állítja, hogy igen, van. Sőt a dolog pikantériája éppen az, hogy a kereslet eszkalálódik. Ugyanakkor szerinte ez éppen nem az a piac, ahol gyorsan meg lehet gazdagodni – "Óriási forgótőkére van szükség, és meglehetősen kevés profittal lehet számolni. A helyzetet jelenleg súlyosbítja, hogy a cég bankok kezében van."
A pénzembereknél pedig nem számít, hogy éppen vasgyártást, vagy cipőgyártást, esetleg televíziós műsorok gyártását finanszíroznak, az invesztálásukért cserébe sok zöldhasút szeretnének látni és kapni. Milliárdokról ábrándoznak – ők nem a füstölgő gyáróriást, a családok megélhetését, egy térség alappillérjét látják a Dunaferrben, csak is kizárólag adatokat, számokat, grafikonokat. A befektetőknek nem számít sem 1500, sem 7200 ember sorsa; de még a várost, sőt az országot esetlegesen sújtó gondok-bajok sem tükröződnének papírlapjaikon vagy monitorjaikon.
Nem ez a tényező dominálja döntéseiket.
VESZTESÉGES ÖVEZET
Veszteségesen működik a vasmű - erről szólnak a hírek, s lényegében ezzel magyaráznak mindent. Ugyanakkor előfordulhat, ha nem csak ez az oka. Vasgyári körökben sokat hallani például Orbán Viktor és Putyin elnök félresikerült találkozásáról, ahol a magyar miniszterelnök jelezte – szerintünk kontraproduktív – (vissza)államosítási szándékát, aminek azonban az orosz államfő nem igazán örült. Egy ilyen "forgatókönyv" után egyfelől máris érthetőbb lesz a tömeges leépítés éppen úgy, mint – másrészt – az eddig nagyon egyértelműnek tűnő elutasítása a reprivatizációs kísérletnek.
A menedzsment dönt – és azt még Varga Mihály szakminiszternek is el kellett ismernie, hogy amennyiben az eladó nemet mond a vételi ajánlatra, új forgatókönyv megírásába kell kezdeni.
Márpedig az orosz bank (amely inkább tekinthető befektetési alapkezelőnek) részéről semmi, de valóban semmi sem sürgős: a Putyin elnök közvetlen érdekkörébe tartozó, egész cégcsoportokat irányító gigavállalatot azért koránt sem kell sajnálni, ha pénzről van szó.
Egyik, neve elhallgatását kérő, de a dunaújvárosi vállalatcsoport helyzetét jól ismerő informátorunk a téma taglalásakor meglehetősen hiányolja a különböző médiumok híradásaiból azt az egyébként egyáltalán nem elhanyagolható információt, miszerint az ISD Dunaferr 2004 és 2009 között rekordnyereséget tudhatott magáénak – évről-évre; forrásunk összesen 183 milliárdos profitról nyilatkozott.
Márpedig egy éveken át saját nyereségi rekordjait döntögető mamutvállalatnak néhány szűkös esztendő meg sem kottyan - elvileg. Ennek ellenére a vasmű kapcsán mégis szegény, veszteséget termelő cégről beszélünk. Ahhoz, hogy ezt a sajátos helyzetet megértsük, még egy mutatóval tisztában kell lennünk: az orosz gazdaság teljesítménye sem idézi már a 2008 előtti dőzsölés időszakát. Az egykor plusz 7-8 százalékos növekedés már a múlté – az ütem megcsappant, az arány is redukálódott: jelenleg 1-2 százalékos értéken ingadozik. Lényegében tehát stagnál.
Tovább árnyalja a képet, hogy a többségi tulajdont az orosz akvizíció előtt birtokló Donbassz Korporációnál is történtek olyan változások, amelyek kedvezőtlenül hatottak a cégcsoport egészére. A helyzet jelenleg az, hogy ha nem is áttekinthetetlenül sok, de legalább három markáns szálon fut a Dunaferr története: adott egy immár deklarált felvásárlási szándék kormányzati részről, adott a térségi válság elmélyülésével fenyegető foglalkoztatási kataklizma, és adott egy külső (mondjuk így, ukrán-orosz), érdekekkel és számunkra átláthatatlan feszültségekkel teli tulajdonosi szituáció. Ez utóbbiakba kívülállóként lehetetlen belelátni – ráadásul a három szál nemcsak gyakran keresztezi egymást, de az érdekek ütközése miatt nagyon kényes egyensúly mentén képzelhető csak el bármiféle megoldás.
(Sokszor előkerül mind az országos nyilvánosságban, mind a vasgyári körökben például, hogy a vasmű gondjaira a megoldás kulcsát tőlünk alig néhány tucat kilométerre délre, Paks határában kell keresni, ahol az orosz érdek markánsan és transzparensen megjelenik a tervezett felújítások kapcsán – a külön elemzést érdemlő összefüggésekkel ezen írás egyelőre nem kíván többet foglalkozni, de nem lennénk meglepve, ha idővel ezek súlya és száma tovább gyarapodna.)
KELL A DUNAI VASMŰ!
Az ISD vállalatóriáshoz három térség három, pontosabban négy komplexuma tartozik: a lengyel Huta Chestahowa a (durva)hengerlés terén bizonyult a legerősebbnek (voltaképpen ez vezetett a Dunaferrhez kapcsolt Lőrinci Hengermű tavalyi bezárásához); a kapacitásokat tekintve az ukránok a folyékony fázis területén tűnnek verhetetlennek – voltaképpen a dunaújvárosi kohászatot fenyegetve –, míg Dunaújváros a (finom)hengerlés fontos bázisa lesz vagy lehet. Lényegében ez a tulajdonosi "erőtér" gyengítheti még tovább a Varga-Orbán féle reprivatizációs elképzeléseket – jelenleg ugyanis a Donbassz Korporáció össztermelésének 25 százalékát biztosítja a helyi vasmű.
Egy biztos: a helyi létesítmény fontos alappillére az óriásvállalatnak. Ne legyenek kétségeink: ha sok minden mást nem is, ezt jól, ha tetszik, mindennél jobban tudják a cégcsoport jelenlegi főtulajdonosai.
(Nota bene: nekik is kell a gyár!)
(RE)PRIVATIZÁCIÓS FRONTON
Mint köztudott, az addig állami tulajdonban lévő Dunaferr Dunai Vasműt 2004-ben magánosították – visszatérő eleme a politikai diskurzusnak, hogy ha a privatizáció akkor nem valósul meg, nem lenne ekkora gondbaj most. Szerencsére ez csupán a témához csak felületesen konyító politikusok álláspontja – ugyanakkor e vélemény kormányszintre emelésével (és a reprivatizációs szándék immár deklarált bejelentésével) éppen a 2004 előtti állapotokhoz térhet vissza a vasmű.
Ennek értelmezésünk szerint pontosan kettő veszélye van: az egyik, hogy az állam pocsék gazda volt akkor is, a privatizáció elmaradása egybehangzó szakmai álláspont szerint éveken belül bedönti a teljes vállalatcsoportot (aki nem hiszi, olvasson/keressen vissza az akkori adósság- és hitelállomány nagyságához, amit nem mellékesen átvállalt a tendernyertes.) A másik, hogy a mostani helyzet az acélpiacon meg sem közelíti az akkori állapotokat: mint fentebb már jeleztük, biztos, de nem túl jelentős profitra csak hatalmas kapacitásokat mozgósító cégek (lehetnek) képesek – egy globális piacon a vasmű kapacitása minden lokálpatrióta büszkeségünkkel együtt is elenyészőnek mondható.
A témában megkérdezett Pochner László is ennek a véleménynek adott hangot, ugyanakkor azt is gyorsan hozzátette, ezzel nem azt szerette volna sugallni, hogy az állam feltétlenül rossz gazda lenne, hanem azt, hogy a magyar állam azért lenne alkalmatlan tulajdonos, mert kizárólag politikai és/vagy hűbéri/haveri alapon tudja kinevezni egy állami cég menedzsmentjét; függetlenül attól, hogy mennyire ostoba is szakmailag.
"Gondoljunk csak bele, milyen gazda is lenne az a kormány ahol fejlesztési miniszter lehet valaki diploma nélkül." Pochner azt már nem állítja, hogy 2004-ben a legjobb döntés született volna a vasmű eladásával kapcsolatosan: még mindig fájlalja a 15 százalékos önkormányzati tulajdonrész elkótyavetyélését.
(Az ukrán tulajdonos csak úgy volt hajlandó megvenni a Dunaferrt, ha Dunaújváros tulajdonrészét is megveheti az állami 85 százalék mellé. Egyrészt a nyomott áron, másfelől nem szerette volna, ha egy másik tulajdonosi kör is belelát a Dunaferr Zrt. kereskedelmi, termelési és piaci folyamataiba. Ezt az akvizíciót nem lett volna szabad megengedni a volt képviselő szerint, és Pochner mindvégig azt hangoztatta a közgyűlési szeánszokon, hogy ha már az állami tulajdon eladásába nincs beleszólása a dunaújvárosi városvezetésnek, akkor legalább a város részvénycsomagjának eladását nem szabad megszavazni. Végül persze megszavazták.)
A fentiek fényében még zavarosabb, kaotikusabb a jelenlegi kormányzati szándék. Míg hétfőn délelőtt a vasműs menedzsment képviselője és Varga Mihály határozottan nemet mondott a reprivatizációra, a kormányülés után Varga Mihály saját legelső nyilatkozatát semmibe véve vételi ajánlat lehetőségével rukkolt ki a Híradóban. (Az most legyen mellékes, hogy szerintünk ez ostoba, megtévesztő, félrevezető kampányolásként aposztrofálható, merthogy ha csak a délelőtti tanácskozásra gondol vissza, akkor is pontosan tudnia kell: a vasmű nem eladó.)
Van még kettő darab veszélye a kormányzati szélkakas-tempónak: az egyik, hogy azt a hamis illúziót keltheti a leginkább érintettekben, hogy a helyzetük egy csapásra rendeződik – miközben a bajokat tartósan csak egy valóban hatékony, céltudatos és átgondolt, leginkább közép- és hosszútávra tervezett térségi foglalkoztatási program orvosolhatná. (E téren minden ironikus felhang nélkül emelünk kalapot Cserna Gábor polgármester előtt, aki ugyan augusztus 20-i ünnepi beszédében egy metafora erejéig meglebbentette a reprivatizáció fátylát, ugyanakkor sietett nyomatékosítani: azonnal új nagyfoglalkoztató városba csábítása lehet a valódi megoldás. Mélyen egyetértünk!)
De vissza a veszélyhez: szerintünk az is reális fenyegetés, hogy az újabb népbutítással a kormányzat újra magára haragítja Putyin elnököt és/vagy a cégcsoport főtulajdonosát. Magyarul: a hülyeségcunami állomásaként felfogható szimbolikus lépés még a fenyegető foglalkoztatási gondoknál is több/jelentősebb kárt okozhat hosszútávon.
De a bomba már most felrobbant.
CSERNA SMS-T KAPOTT
Az előbb dicsértük, most kicsit árnyalunk a képen: saját állítása szerint baráti sms figyelmeztette Cserna Gábort, a város első emberét a létszámleépítés tényéről és nagyságrendjéről. Hát ez nagy baj, mármint nem az sms ténye, hanem az, hogy újabb fényes bizonyíték a polgármester-képviselő valódi súlyára és politikai erejére: nem a vasgyári menedzsmenttől, jó előre értesül az utóbbi évtizedek legsúlyosabb foglalkoztatási gondjáról a városban/térségben. Nem, csak egy haveri üzenet.
Kontúros és lássuk be, meglehetősen fenyegető kép: milyen lehet a viszony a városvezetés és az ország egyik meghatározó termelő vállalatának irányítói között. Ebben a helyzetben még szomorúbb és sajnálatosabb, hogy a polgármester láthatóan mélyen hisz abban – a történtek után őt majd sajnálni fogjuk, a vállalatvezetést pedig elítéljük. Hát nem, nem, harmadszor is nem: ha máshonnan nem, hát legalább a DO híradásaiból értesülhetett volna, mégpedig leghamarabb a privatizációs szerződés megkötésekor, de legkésőbb 2009-ben, de aztán nyilvánvalóan már 2010-ban, az első jelentős létszámcsökkentés-fenyegetéskor: a foglalkoztatási moratórium öt éves ciklusának lejártával csak idő és tulajdonosi szándék kérdése, mikor és hány embertől válik meg a vasgyár.
Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter hétfői vizitelése első ránézésre hiperkorrekt és némiképp megnyugtató lépés volt a politikai irányítás színterén, egyértelmű üzenettel: már "fentebb" is tudják, hogy akinél a gyár és a kassza kulcsa, az diktál. Ezek után nem lehet kérdés, kinek és hogyan kell lépni, hihettük majdnem egy teljes napig dőrén – egészen addig tartott az örömteli állapot, amíg nem érkeztek hírek a visszavásárlás szándékáról.
Ünnep előtt egy nappal szart dobni a ventillátorba: ez nem túl elegáns gesztus.
KOMMUNIKÁCIÓS KRÍZIS
Sokan és sokféleképpen megfogalmazták már: a gondok egy része nem kiküszöbölhető, ám hatások és erejük jelentősen csökkenthető lenne, ha a városvezetés és a cég menedzsmentje között állandó és kifejezetten hatékony volna a kommunikáció.
Mivel ez azonban sem most, és sem korábban nem volt így – pontosabban igen, legutóbb Horváth István irányításának időszakában, illetve nyomokban még Tóth László vezérigazgatói működése idején, továbbá (immár jellemzően formálisan) Hónigh Péter éveiben –, mára a baráti sms-ek rémvalóságáig jutottunk.
Ugyanakkor továbbra is tartjuk a fent vázolt tézist: minden létező probléma orvosolhatóbb és kezelhetőbb, ha a jelenlegi kommunikációs krízis helyett tervezett és szervezett információcsere működik a város vezetése és a cég vezérkara között (természetesen ehhez elsőrendűen kölcsönös szándék és a jelenleginél jelentősebb bizalom szükségeltetik).
Már havi egy munkareggeli sokat segíthet(ne): ha a cég bajokkal küzd, a város tud róla, és még időben képes lépéseket tenni a nagyobb krízishelyzetek elkerülése érdekében. Néha, ha kell, beül egy kormánytényező, na bumm.
ROBBANT A BOMBA
A hivatalossá vált tulajdonosi tervek szerint 890 dunaferres, valamint további 610, a cégcsoporthoz tartozó, de pro forma külsős közvetlen kárvallottja lesz az óriási detonációnak. Ebből eddig 890 alkalmazott utcára küldése végleges.
A Dunaferr 5 milliárdot különít el a végkielégítésre. Az elbocsátottak egy évig megkapják fizetésük 80 százalékát – írja az MTI-re hivatkozva a 444.hu, mint ahogy azt is, hogy Jevgenyij Tankilevics vezérigazgató még nem hallott arról, hogy reprivatizációs kísérletet tervezett volna valaha is az állam, de ha tervezne is, ő maga és a menedzsmentből mindenki határozottan azonnal elutasítná azt.
Aztán persze nem kellett sokat várni: az kormány nyilvánosan is elismerte: kell a Fidesznek a vasmű. (Most tekintsünk el attól a közkeletű vélekedéstől, hogy sok havert bizonyára még nem sikerült elhelyezni jól jövedelmező pozíciókba, itt újabb front nyílhat.)
LOBBIZNI MUSZÁJ
Közhely, de ettől még igaz: akárhány ember is veszíti el a munkáját, megoldást kell találni a jövőjükre – családanyákról és családapákról beszélünk, 1500 ember az 1500 család; a dunaújvárosi családok 7 százalékának megmentése a tét és a cél.
Van egy szomorú hírünk: hiába képzettek, hiába értelmiségiek, mi több, jórészt a középkorosztály tagjai, viszont sajnos nem igazán kelendők. Néhány száz embernek talán megélhetést kínálnak a térség foglalkoztatói, de a többség munka és jövőkép nélkül fogja átlépni a vasmű küszöbét.
Bizonytalanul, teli kétségekkel, kérdőjelekkel, fájdalommal, keserűséggel.
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Magyarországot az utóbbi években nemcsak a gazdasági válság hatásai miatt kerülik el az új befektetők – köztük a potenciális nagyfoglalkoztatók –, hanem azért is, mert kockázatosnak érzik beruházásaik megtérülését, akkor még nagyobb a baj.
Megoldás?
Lobbizni kell: minden eszközt, minden erőt, minden kapcsolatot bevetve a város (!) és az ország vezetésének egyaránt annak érdekében, hogy – idézzük fel újra a polgármesteri tételmondatot – egy bátor, innovatív, a kockázatot is vállaló befektető/vállalatcsoport célpontjává váljon Dunaújváros. Elmesélni, hogy milyen jó itt üzletelni, termelni, milyen jó helyen vagyunk, milyen közel van a főváros és milyen remek logisztikai adottságokkal bírunk. Kikötőt fejleszteni, tovább építeni a kelet-nyugati átjárót, de akár repteret gründolni, zöldmezős beruházásokat erőltetni, szolgáltatni, nemes kultúrával és jó sporttal csábítani.
Tenni, tenni – nagyon átgondoltan, nagyon gyorsan. Városunk életben maradása a tét – és felvirágoztatása a kulcs. Ha feladjuk, összeroppanunk. A terveken állítólag már hosszú évek óta dolgoznak: lássuk immár a gyakorlatban.
Valamit lépni kell. Lehetőleg előre - nagyot. Az üres ígéretek kora lejárt.
képek a DO facebook oldaláról származnak, azok eredetijét Németh Zsolt készítette – és küldte el nekünk - mindenkinek.
Csatlakozz a post.factory facebook közösségéhez, és nézz szembe őszintén a valósággal IDE kattintva
Kapcsolódó tartalmak:
http://postfactory.kinja.com/isd-dunaferr-megoldasra-varva-1178557684
