Csak elgondolkodtam egy kicsit. Néha beüt az ilyen. Az ember visszavonul önmagába és szétnéz mit talál. Kacattár, emlékek, szilánkok, tervek, hangulatok, pillanatok, fájdalmak. Sok-sok szemétre való, elmúlt, hiábavaló ragaszkodás. Van aki a sövényt akarja lenyiratni veled, más pedig az ágyába húzna, hogy ott maradj egy pár évtizedre. De minek? A folyam, amit életnek/létnek nevezünk folyik tovább, az öreg barát, a halál minden perccel közelebb jön, mi meg rémüldözünk. Az éjjel álmodtam, azt álmodtam, hogy megint és igen, és jó, majd felébredtem és álmodtam tovább. Most például mintha írnék egy felületre, de közben csak pillanatok csattogtatják szárnyaikat, hullanak a tollak, szívek szorulnak s tágulnak, de a valóság ugyanaz marad.
Tehát minden rendben. Ölellek titeket. Nem lehettek mások, csakis jók.
És egy vicc a végére: nincs pokol, se mennyország, csakis a resti a vagdaltas szendviccsel.
orevoár budoár
