( A népszaporulat és politikusaink miatt kerestem elő nektek a réges-régen kapott karcokat! Most nem felhőtlen kacagást hoznak a sorok - de, hogy könnyezve nevetsz azt garantálom.)
FEKETE VINCE : ERDEI KARCOK
(Az erdei nép) Ha igaz, hogy mióta a Legeslegmagasságosabbak Őszentsége, a Kivénhedt Kárpáti Medve-pátriárka a központi Erdei Népek Házában megáldotta erdei képviselőinket az ortodox krizmával, beleértve természetesen a mi nyershús‑, makk- meg áfonyakedvelőinket is, meglódult közülük egyesek fantáziája. Mert mintha megtáltosodtak volna szerény kis erdei közösségünk jeles vezetői... Közül egyesek. Agyuk megpezsdült, s úgy beindult az altest tájékán a vérkeringésük, hogy már követendő példának állították magukat kisebbségi sorban tengődő kárpáti erdei népük, nemzetük s amúgy a Nagy Kerek Erdő elé. Mert - a házi használatú direktívák szerint - ezentúl vége az egykézésnek, és cseszett Rózsi a kevés kölyköt vállaló erdei családoknak. Vagy három-négy, vagy még több, vagy semmi. És ezentúl nincs itt mit lacafacázni. Nincs itt pardon, sem hát így, sem hát úgy. Aki TAG és jó erdei, igazi kárpáti erdei, az ezentúl kell tudja, hogy mi a dolga. Az nem figyel másra, csakis a legfontosabbra koncentrál. Arra, hogy szaporodjunk. A jó öreg C. Mackónak is megvoltak az erre vonatkozó elméletei, amelyeket - még az átkosbeli regnálása idején - gyakorlatba is ültetett, porladó erdei népünk nem kis örömére. Este, ugye, csúcsidőben nem volt akkoriban az odúkban, barlangokban, egyéb erdei lakhelyeken villany, vagyis a villanyt elvették, mi maradt más hátra az erőtől duzzadó erdei népnek, ha csak nem akart a gázlámpa pislákoló fényénél makkozni, fenyőrügyet rágcsálni, tűlevelet, fenyőmézet szopogatni, minthogy nyeregbe, erdei, bundára, agyar! A körülmények amúgy is adottak voltak, úgymint félhomály, csend, bársonyos őszi/téli este, már csak fel kellett csigázni valamivel a medveasszonyt, rókamamát, kocanénét, hölgymenyétet, nyuszilányt, és máris mehetett az, aminek mennie kellett. És mire megadták a villanyt, és jött az áldásos hatású Telejurnal a Központi Kárpáti Erdei Tévében, előtte a szende nyuszikislány Mihaelával, már meg is kapta a vonalkódot néhány új csemete az erdei ország és az erdei nemzet nagyobb dicsőségére.
És legnagyobb meglepetésünkre, nézzük csak meg, hogy mi van most, szűk két évtizeddel a C. Mackó aranykorszaka után. A dolog pár évvel ezelőtt esett, és legnagyobb csodálkozásunkra minden konkrét „népszaporulati" következmény nélkül lezúgott. De vegyük sorra, hogy mi is történt valójában. Ínségesebb időkben, erdei-politikai uborkaszezonokban, amikor nem lehet egyébbel feltűnni az erdei választók előtti láthatáron, mikor már, jobb híján, unalmában zsákszámra pusztítja a helyi erdei a csendes téli estéken a száraz makkot meg fenyőrügyet, és lelkesen vedeli a fenyővizet, és amúgy semmi nem történik dimbes-dombos erdei tájainkon, akkor beletüsszent a düznibe valamelyik jeles erdei vezetőnk, hogy beinduljon újra népszerűségének motorja, s aszondja az erdei nagygyűlésen vagy erdei lakossági fórumon jeles erdei vezetőnk az addigi tevékenysége okán már-már méltatlankodó erdei népnek, hogy... és itt jön egy szép szám, hogy ő ennyivel gyarapította az erdei „nemzetet". Halljuk, nem a családját, nem az erdő lakosságát, hanem az erdei nemzetet. Me' hogy ők még a nászágyon vagy a pásztoróra intim percei közben is erdei népben és nemzetben gondolkodnak. Legalábbis ez is egyik sugallata a dolognak. Me' hogy a köz helyi erdeije még akkor is... képvisel. Képzeljük csak el, amint este, lefekvés előtt megfogalmazza nagyerdeink a nejének az irányvonalakat, hogy aszongya: ma nincs egyéb dolgom, nem ettem erjedő, alkoholtartalmú gyümölcsöt, nem szívtam erdőtől távoli kémények füstjéből, más nejére szememet nem vetettem, más erdejét, mezejét, semmiféle jószágát el nem kívántam, így hát, drága hitvestársam, piciny bogárkám, kisbundásom, ennivaló erdei málnacukrom, arra gondoltam, úgy döntöttem, hogy ma szaporítsuk még eggyel az... Erdei Nemzetet. Erre a hitves szeme bepárásodik, már nem hall, nem lát, csak lelkesen bólogat, mielőtt átadhatná magát a nemes feladatnak, az erdei nép és a nagybetűs Erdei Nemzet érdekében. Nos, a kijelentésre aztán felzúg a taps az erdei lakossági fórumon vagy nagygyűlésen, elfelejt mindent a lelkes tagság, és önként átérzi a helyzet komolyságát, me' hogy mégsem vagyunk mi Trajánusz leszármazottai, ugye, akik epret szedni járnak távoli, idegen erdőkbe, vagy gyümölcsszedni idegen csemetés-kertekbe, akár mészárosnak nagy vizeken túlra, vagy pénzért koslatni nyugatabbra, mialatt elhanyagolják az erdei nemzetet, hadd forogjon az otthon keserű levében, mert nekünk itt a helyünk, itt kell megmaradjunk, s itt kell szaporítanunk kicsiny kis erdei országunk, kicsiny kis dimbes-dombos vidékünk lélekszámát. Esetleg kukát vizsgálunk, tíz karmunkkal kubikolunk, húsevőkként spárgát rágcsálunk az anyaországunkban. De kéthetenként, hónaponként hazajárunk, megmaradunk és szaporodunk. Tudjuk, a saját példa nem semmi, s az ilyesmi hallatán megcsóválja a fejét, és nem csak azt, minden erdei hím és minden erdei asszonyállat, minden igazi erdei, elmosolyodik, és őszintén örül annak, hogy a környék legrátermettebb erdeije hál' istennek ilyen jó erőben van, és szívéből kíván is rögtön neki még jó sok erdei vezetői évet, hogy illően megkoronázhassa majd a nagy művet. És máris fogalmazza a levelét a vidék legrátermettebb erdei politikusának (akárcsak buzgó elődeink a hajdani, átkos időkben a nagyszerű Vezetőnek, a Kárpátok Géniuszának, vagyis C. Mackónak, meg kedves nejének, Elena Macamamának), valahogy ilyenképpen: Igazad van, követünk... és itt a név behelyettesíthető, a Te példád a miénk is. Szüljék csak tele az erdei anyák az Erdőt! Nemzzék tele az erdei atyák az Erdőt! Minden erdei asszonyba erdei... stb. Legyünk sokan, és mind rád szavazzunk, drága... a név behelyettesíthető, te, aki még a legnagyobbakon is túlteszel, a példaképünk vagy az Erdei Népek Házában, ott, ahol boldog emlékezetű Kivénhedt Medve-pátriárka is lelkesen átaludta a délelőttöket, ott, ahol verik le egymást a gerinc tekintetében a löttyedt tehéncsöccsel vetekedő erdei pártszolgák, akik azon igyekeznek, hogy megfelelő páratartalmú maradjon mindig a soron következő erdei úr vagy erdei elvtárs ülepe. Követünk téged. Neked élünk, érted élünk, drága...
És itt a név behelyettesíthető.
(Vigasz) Soha nem tudhatja az ember, hogy tulajdonképpen mikor a legalkalmasabb váratlanul hazaérkezni a családi otthon jótékony melegágyába. De ha - példának okáért - olyankor toppanna be az illető ember, amikor ez az otthon tartózkodók számára, mondjuk, a legalkalmatlanabb, akkor mindenki magára vessen. Mert ha teljesen váratlanul éppen akkor érkezik haza, amikor kedves kicsi felesége, akit egyébként Öngyömböngyömnek szólít, nos, amikor Öngyömböngyöm épp a közköltség-beszedővel etyempetyemezik a jó széles hitvesi ágyon, nos, az nem a legkellemesebb dolgok egyike. Mert ilyenkor az ember, szokása szerint - rossz szokás, el kell ismernünk - teljesen kijön a sodrából, megdagadnak a nyakán az erek a rettenetes, emberfeletti üvöltéstől, és úgy elkezd törni-zúzni, hogy beleremeg az egész, egyébként békés családi fészek mind a négy fala, és csörömpöl a pohárszekrény meg a halomba rakott, mosatlan edény is. És ilyenkor ez az ember, nézzünk magunkba szépen, azt javasolja, nem éppen békésen, de a történtektől meg a látványtól teljesen felizgatva, azt a javaslatot teszi tehát, ellenkezést nem tűrően, hogy az illető, akiről nem tudja, mert nem tudhatja, hogy a Hivatal embere, amúgy ádámkosztümben, a befejezetlen munka hiányérzetével a lelkében meg az altestében, olyan csurdén, ahogy valamikor megláthatta a napvilágot, úgy vegye nyakába a várost, mármint az utca meg a Hivatal felé tartó útnak egészen a Hivatalig vezető részét. Ami igazából nincsen ilyenkor ínyére az illetőnek, de felmérvén ő is a helyzet súlyosságát, jobbnak látja gyalogosan, csurdén, nem kevés maradék hevülettel a testében meg a lelkében, a nevezett városrész, vagyis a Hivatal felé venni az útját. És itt ha most hirtelen az emberi jogokat vesszük számításba, példának okáért a felöltözéshez való jogot, elismerhetjük azonnal, hogy itt bizony becsületesen megtépáztatnak ezek a jogok, de a csurdé, megtépázott jogú barátunk is belátja szinte seperc alatt, hogy kisebbségben, ilyen sarokba szorított, kiszolgáltatott helyzetében az ember (mint a szükségét végző vadállat, ahogy a költő mondja) nem azt nézi, hogy milyen jogai vannak, és hogy azok maradéktalanul tiszteletben tartatnak-e, hanem csatolja azonnal a nyúlmokaszint, és menti, ami még menthető, vagyis a bőrét, és a jogok firtatása helyett inkább annak örül, hogy a jelenlegi, nyugalmi állapotában hernyónyi vétkes szerszám egyetlen bátor és elszánt nyisszantással nem a szájába kerül, s ekképp olyanformán kellene elszaladnia, mint a kutyának a fogai közé kapott, lopott tollseprűvel, vissza-visszasandítva, hogy nem követi-e őt még itt is az üvöltöző állat, jelen esetben éppen az utcán. Nem követi hál' istennek, így hát számára szabad a pálya, a szembejövőknek pedig elmagyarázhatja, már akik nagy ívben ki nem térnek előle, hogy csúnyán rászedték, rablóbanda forgatta ki minden vagyonából, és még a számlatömbre is rátették a kezüket a gyilkos kezek.
Az ember pedig, aki nem éppen a legalkalmasabb pillanatban érkezett haza, testében-lelkében most már kicsit megkönnyebbülten, odalép hitveséhez, a családi ágyhoz, és megkérdezheti, egyáltalán nem haragvóan, nem dühösen, sőt engesztelően, csitítgatóan, hogy bántottak-e, drágám, hát bántottak‑e ezek a büdös uzsorások. Na ne sírjál, itt van apuci, ne sírjál, én megvigasztallak.
(Imázskészítők) Boldogok lehetünk, kiegyensúlyozottak és elégedettek. Megint és megint megérünk egy újabb választási évet. És a mi drága jó vezetőink ismét feltámadnak. Abbahagyják a kemény gürit pár hónapra, hadd működjön a vendéglő, ügyvédi iroda magára, önjáróan. Pici szusszanás a ház-, erdő- és területvásárlásokkal, hadd pihenjen a főd meg az ingatlan, most az imázsra kell leginkább „koncsentrálni". Így hát beszólunk az általunk irányított médiumokhoz, hogy kicsikét erősítse meg jóságos, családszerető, a népért élő, a népért avgódó, a városunkért, kisebbségünkért küzdő, igazi székely-magyar vonásokkal rendelkező arculatunkat. Szellőztessék meg némiképp azokat az épületeket, amelyeket izzadságos munkával az elmúlt esztendőkben lobbiztunk a városunknak, hogy lássák-hallják, hogy micsoda nagyszerű emberek vagyunk mi itt, ezen a vér áztatta, székely-magyar vér áztatta földön.
Ha valamikor, az átkosban a Bádogdobhoz kötelezően, csatolt áruként kaptuk a lakatos kézikönyvét, a fél kiló parizerhez a lejárt szavatosságú, borkány savanyúkáposztát, a lapokban pedig többnyire C. bácsi meg a felesége nagyszerű megvalósításait láthattuk, olvashattuk. Most úgy vagyunk, hogy újságot veszünk a heti programért meg azért, hogy tudjuk, hogy a napokban ki akasztotta föl magát a környéken, ki végzett az élettársával szadista módon, kit raboltak ki, kit ökleltek fel, hol született ötlábú csürke a környéken. S erre azt olvassuk, az ötlábú csürkés finomságok közül jól láthatóan kiemelve, hogy kicsiny kis településünk nagyemberét milyen nagyszerű szőrzettel áldotta meg az anyatermészet, amelyet még a nekünk amúgy ártalmas románok is megcsodálnak. Nem szeressük ugyan őköt, de azt, hogy teljes pompánkban megcsodáljanak, azt megengedjük nekik. Hadd lássák, hogy milyen az igazi háromszéki székely bajusz, ami, tegyük hozzá, háturul is látszik. S ebbe már akár a régi vesszőparipánkat, az ősmagyar jelképet is beleláthatjuk, a turulunkat, a háturulunkat, mely madár előtt, lám-lám, még a román miccs-, pacal-, vereshagyma- és fokhagymapusztítók, az agrárcukorkának nevezett szotyolát köpködők is rebegve vetik térdre magukat. Emberünk pedig büszkén, öntelten pózol saját lapjában, mint egy isten háta mögötti, elmaradott indiai tartomány valahonnan előhalászott, dús ékességű férfiúja, aki az istentelen vakuvillogtatás után aztán - szent tehénként - megint visszakerül a tehenei mellé a falujába.
Hát csoda-e, ha Decsebál szépunokái s a mi dákó-magyarjaink egymás haját tépik ki azért, hogy ki jusson ki közülük Itália napsütötte földjére, Barcelona kültelkeire, az anyaország tanyáira, hogy négykézláb kúszva epret szedhessenek, vagy mészárosok, pincérek, kurvák, gyümölcsszedők lehessenek. Csoda-e, ha tekintélyes bajuszával büszkélkedő emberünk, érdekeink képviselője csakis nagy dolgokban, csakis épületekben gondolkodik. Előbb a sajátok, aztán a közösek. Választások környékén nyilván az utóbbiak. És hogy az ember, az emberek hol maradnak az épületek, a táblák, a különböző demagóg szövegek mögött, annak csak a Jóisten a megmondhatója.
Nem csodálkozhatunk azon, hogy a székelyszentmeddőpataki búcsún, ahová kivonult, mint egy bajuszos szűz angyal a mennyországból, s miután ügybuzgó kézfogás-akcióba kezdett a kelletlenül viszonzó, vonakodó búcsúsok között, valamelyik jól hallhatóan elszólta magát, mi tagadás, egy heréletlen kandisznyó hangján, hogy most már mehetünk esment kezet mosni. Emberünknek, gondolom, arca sem rezzent, hiszen a nép az mindig háládatlan, nem honorálja, ha a nagy dumák mögött egyebek veteszkednek, ha a kezünk inkább magunk felé hajlik, de a szájunk közben azt prédikálja, hogy mindez, kedves választóim, értetek van. Az egyszerű ember pedig mit csináljon, szedi a cókmókját, csomagoltatja a tábla szalonnát, a nagy kerek házikenyeret, vereshagymát, s kimegy valahová hányódni, messze a szülőföldjétől, családjától, szeretteitől, hogy ne haljanak éhen. Az ilyennek aztán kicsiny kis településünk nagyembere mind énekelheti itthon teli torokból a Székely himnuszt, mormolhatják ajkai különféle választási meg avató ünnepségeken, papokkkal és tiszteletesekkel körülvéve a Miatyánkot, mert az ilyennek előttük hitele nincs. Akinek hiába mond bármit a bajusz alatti rész, mindközönségesen a szája, mert felülről, a bajusz fölül valami olyasmi árad a istenadta nép felé - mert nem bolond ő sem, annak ellenére, hogy annak hiszik -, hogy semmit nem adna a drága ember, semmivel nem cserélne fel a drága ember egy jó, tiszta és száraz bankbetétet. És lelki szemei előtt már nem az ország fővárosa lebeg, hanem sokkal közelebbi célok (félre a politikával!), mert mért is ne lehetne például ő egy helyi, zsíros állás betöltője, ha annyi erőt és energiát beleölt ebbe a vidékbe. S ha forró nyelvmozgást észlel a lenti fertályon, máris meg van győzve, hogy igenis, neki csakis ott a helye, az övéi közt, a szülőföld akolmelegében.
