A demagógia, diszkrimináció, fasizmus, önzés, idegengyűlölet, és jogsértések fényes győzelme (fotó: INNEN)

Tudom, roppant nehéz mindent átlátni és jó megoldásokat találni. De azt gondolom, hogy ideje lenne visszalopni az emberi szolidaritás magját életünkbe, és az eszetlenül gyűlölködést termelő politikusokat hatalmuktól megfosztani. Aktuális gondolatok egy könyv kapcsán, amit a mai valóság is megkerülhetetlené tesz. Most újra győztünk, de nyitott kérdés marad, hogy ez a győzelem hogyan szolgálja az ország érdekeit, amikor európai összefogás az elemi szolidaritás szellemében próbál emberi körülményeket létrehozni. Pedig: "Van más út is. A Magyarországénál nem jobb makrogazdasági mutatókkal rendelkező Horvátország nem csatlakozott a V4-ekhez, hanem tényleg önkéntes befogadásra tett javaslatot. Egy kis osztrák falu nem engedte, hogy a rendőrség megkezdje az ott meghúzódó szír menekültek Magyarországra történő visszatelepítését, hanem önkéntes blokáddal útját állta az intézkedésnek. Hol vannak a déli kerítés ellen tüntető százezrek, az 56-os menekültjeink befogadása miatt hálás magyar befogadó családok, a Szerbiába visszatoloncolandókért küzdő magyar falvak?"

Révész Sándor: A nemzet mint minden és semmi

A „nem­ze­ti gon­do­lat­ban” nincs sem­mi gon­do­lat. Ezért az­tán a ma­ga ér­zel­mi ere­jé­vel, in­du­lat­ter­me­lő ké­pes­sé­gé­vel min­den­fé­le „gon­do­lat” szol­gá­la­tá­ra al­kal­mas le­het. Jog­ki­ter­jesz­tés­re is és jog­fosz­tás­ra is. Jog­ki­ter­jesz­tés­re, mi­vel nem­zet­tag­ság alap­ján át­fog min­den tár­sa­dal­mi ré­te­get és stá­tuszt. Jog­fosz­tás­ra, mert a nem­zet­tag­ság alap­ján ki­ter­jesz­tett jog­ból ki­re­keszt­he­tő min­den­ki, aki így vagy úgy nem mi­nő­sül nem­zet­tag­nak; a nem­zet­ta­gok jo­ga­it pe­dig a „nem­ze­ti ér­dek” alá ren­de­li, mely­nek tar­tal­mát vi­szont a ha­tal­mi erő­vi­szony­ok ha­tá­roz­zák meg. A nem­ze­ti ér­zés te­hát a jo­ga­i­ért és a sza­bad­sá­gá­ért is, a jo­gai és a sza­bad­sá­ga el­len is ak­ti­vi­zál­hat­ja azo­kat, akik­ben do­mi­nál az egye­te­mes ér­té­kek fö­lött. Ah­hoz, hogy mé­lyeb­ben ért­sük, mi­ként mű­kö­dik a mi ha­zánk­ban és tör­té­nel­mi ré­gi­ónk­ban a nem­ze­ti ér­zés ma, vé­gig kel­le­ne kö­vet­nünk, mi­ként mű­kö­dött má­ig. Ahogy a „nem­ze­ti éb­re­dés­től” a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú vé­gé­ig el­telt más­fél szá­zad­ban mű­kö­dött, azt sok­kal töb­ben kö­vet­ték le, ar­ról sok­kal töb­bet tu­dunk és gon­do­lunk (per­sze so­sem ele­get), mint ar­ról, ami a há­bo­rú után tör­tént. En­nek kö­ve­té­sé­hez a leg­jobb ki­in­du­ló­pont a né­hány éve Ma­gyar­or­szá­gon élő és dol­go­zó olasz tör­té­nész, Stefano Bottoni ma­gya­rul most meg­je­lent és eb­ből az al­ka­lom­ból át­dol­go­zott, a tör­té­né­se­ket és a szak­iro­dal­mat egé­szen a nyom­dá­ba adá­sig (pár hó­nap­pal ezelőttig) kö­ve­tő ös­­sze­fog­la­ló mű­ve (Stefano Bottoni: A vár­va várt Nyu­gat, Ke­let-Eu­ró­pa tör­té­ne­te 1944-től nap­ja­in­kig, MTA BK Tör­té­net­tu­do­má­nyi In­té­zet, 2014, 362 o. Bottoni szó­hasz­ná­la­tá­ban Ke­let-Eu­ró­pa az egy­ko­ri szov­jet blokk nyu­ga­ti ha­tá­rá­ig tart).

Bottoni is az­zal kez­di köny­ve be­ve­ze­tő­jé­ben, ami­vel ezt az írást in­dí­tot­tuk, hogy ti. a „nem­ze­ti gon­do­lat­ban” nincs gon­do­lat: „Bibó, Se­­­ton-Watson és Gellner kö­zös pont­ja a na­ci­o­na­liz­mus­sal kap­cso­la­to­san az volt, hogy nincs in­tel­lek­tu­á­lis tel­je­sít­mény­ként is ér­té­kel­he­tő na­ci­o­na­lis­ta ide­o­ló­gia”. A kö­vet­ke­ző la­pon vi­szont Bottoni már rá­tér ar­ra, ami­ben Bibónak nem (sem) volt iga­za: „Kel­lő tör­té­ne­ti táv­lat­ból meg­koc­káz­tat­ha­tó, hogy Bibó Ist­ván és hoz­zá ha­son­ló­an szá­mos cseh, len­gyel vagy ro­mán gon­dol­ko­dó és köz­író leg­na­gyobb té­ve­dé­se ép­pen az 1945 utá­ni de­mok­ra­ti­kus nem­zet­ál­la­mok lé­te­zé­sé­be ve­tett hit volt. A ré­gi rend­szer irán­ti el­len­szenv­től és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ször­nyű ta­pasz­ta­la­ta­i­tól ve­zérel­ve nem vet­ték ész­re, hogy a ho­mo­gén ál­la­mok erő­sza­kos meg­te­rem­té­se nem a de­mok­ra­ti­kus, ha­nem a bol­se­vik op­ci­ót erő­sí­ti.”

A nem­ze­ti ér­dek az, hogy mi­nél na­gyobb te­rü­le­tet ural­jon a nem­zet, an­nak a te­rü­let­nek a la­kos­sá­ga mi­nél na­gyobb arány­ban tar­toz­zon a nem­zet­hez, és a nem­zet tag­ja­i­nak mi­nél na­gyobb ré­szét fog­ja át a nem­zet ál­tal bir­to­kolt ál­lam. A nem­ze­ti ér­dek­nek ez az ér­tel­me­zé­se ha­tal­mas erő­ket és tö­me­ge­ket moz­ga­tott. Evi­den­ci­a­ként mű­kö­dött. És ki­e­gé­szült az­zal a má­sik evi­den­ci­á­val, hogy a nem­ze­ti ér­dek erő­sebb az egye­te­mes ér­ték­szem­pont­ok­nál. Azon az ol­da­lon kell áll­ni, amel­­lyel a fen­ti ér­te­lem­ben vett nem­ze­ti ér­de­ket job­ban meg le­het kö­ze­lí­te­ni. Füg­get­le­nül at­tól, hogy azt az ol­dalt mi­lyen ál­ta­lá­nos el­vek ha­tá­roz­zák meg. Ez az evi­den­cia ál­lí­tott Hit­ler mel­lé, Sztá­lin mel­lé, bár­mi mel­lé, hol emel­lé, hol amellé ha­tal­mas, nem-hit­le­ris­ta, nem-sztá­­li­nis­ta, nem-bármiista re­zsi­me­ket és tö­me­ge­ket is. És a nem­ze­ti ér­dek­nek ez a pri­má­tu­sa, en­nek a bár­ho­vá ál­lás­nak a le­gi­ti­mi­tá­sa túl­élt sok év­ti­ze­det, agy­mo­sást, ta­bu­sí­tást. Így em­lé­kez­nek pél­dá­ul a Bal­ti­kum­tól Szlo­vá­ki­án át Uk­raj­ná­ig a ná­cik szö­vet­sé­ge­se­ként har­co­ló ka­to­nák­ra, fel­ke­lők­re, par­ti­zá­nok­ra, a kol­la­bo­rán­sok­ra, a ná­ci­kat fel­sza­ba­dí­tó­ként üd­vöz­lő tö­me­gek­re ma is a „nem­ze­ti erők”. Ab­ban a meg­győ­ző­dés­ben, hogy ők et­től még nem lesz­nek a ná­ciz­mus­nak sem hí­vei, sem szim­pa­ti­zán­sai, hi­szen csu­pán a nem­ze­ti ér­dek és nem vi­lág­né­ze­ti meg­győ­ző­dés ál­lí­tot­ta őket mel­lé­jük. Nem a ná­ci­kért, ha­nem a nem­ze­tért har­col­tak a ná­cik ol­da­lán. A ná­cik­nak a nem­ze­ti ér­de­ke­ik iránt ér­zé­ket­len el­len­fe­le­it ter­he­li a fe­le­lős­ség azért, hogy a nem­zet hő­se­i­nek a ná­cik mel­lé kel­lett áll­ni­uk.

Per­sze az ese­tek je­len­tős ré­szé­ben iszo­nya­tos tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­la­tok haj­tot­ták a né­pe­ket az iszo­nya­tos erők szö­vet­sé­gé­be. A tá­jé­ko­zott ol­va­sót nyil­ván nem kell em­lé­kez­tet­nem rá, mit él­tek át pél­dá­ul a Bal­ti­kum­ban, vagy Uk­raj­ná­ban azok, akik Hit­ler csa­pa­ta­it fel­sza­ba­dí­tó­ként üd­vö­zöl­ték, és men­­nyi vesz­te­ség, meg­aláz­ta­tás, könny, nyo­mor, ha­lál és fé­le­lem ad­ta a hang­erőt ah­hoz az üd­vöz­lés­hez.. A má­sok fe­let­ti ha­ta­lom vá­gya és a má­sok ha­tal­má­tól va­ló, na­gyon meg­ala­po­zott fé­le­lem ös­­sze­adó­dott. A nem­ze­ti ag­res­­szió és ön­vé­de­lem ös­­sze­ol­vadt.

Bottoni ös­­szeg­zé­se sze­rint „Eu­ró­pa ke­le­ti fe­lé­ben a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú le­zá­rá­sa együtt járt a te­rü­let és a tár­sa­dal­mi tér erő­sza­kos et­ni­kai egyneműsítésével.” A szö­vet­sé­ge­sek ál­lí­tó­lag már 1943-tól (de 1945-ben már biz­to­san) egyet­ér­tet­tek ab­ban, hogy a há­bo­rú után ar­ra kell tö­re­ked­ni, hogy az ál­lam­ha­tár­ok és a nem­zet­ha­tá­rok mi­nél in­kább egy­be­es­se­nek. Ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tak ugyan­is, hogy azok a ki­sebb­ség­vé­dő ga­ran­ci­ák, ame­lye­ket az el­ső vi­lág­há­bo­rút le­zá­ró bé­ke­rend­szer­be be­épí­tet­tek (s ame­lyek egyéb­ként épp­oly ke­vés­sé véd­ték meg a ma­gyar ki­sebb­sé­ge­ket, mint a ma­gyar­or­szá­gi nem ma­gyar ki­sebb­sé­ge­ket) ve­szé­lye­sek, mert lám, Hit­ler és szö­vet­sé­ge­sei is vis­­sza­él­tek ve­lük. Eu­ró­pa ke­le­ti fe­lé­nek et­ni­kai fe­szült­sé­ge­it nem a ki­sebb­sé­gi jo­gok ér­vé­nye­sí­té­sé­vel, ha­nem et­ni­ka­i­lag ho­mo­gén nem­zet­ál­la­mok ki­ala­kí­tá­sá­val kell fel­ol­da­ni. Es­se­nek egy­be az ál­lam­ha­tár­ok és a nem­zet­ha­tá­rok. Bottoni Tony Judtot idé­zi: „Az el­ső vi­lág­há­bo­rú be­fe­je­zé­se­kor ha­tá­ro­kat öt­löt­tek ki és mó­do­sí­tot­tak, míg az em­be­rek egé­szük­ben vé­ve a he­lyü­kön ma­rad­tak. 1945 után tu­laj­don­kép­pen az el­len­ke­ző­je tör­tént: a ha­tá­rok egy fon­tos ki­vé­tel­lel nagy­já­ból a he­lyü­kön ma­rad­tak, he­lyet­tük az em­be­re­ket köl­töz­tet­ték át.” A vi­lág­há­bo­rú kez­de­té­től a há­bo­rú utá­ni ren­de­zés le­zá­rá­sá­ig, egyet­len bő év­ti­zed alatt „kö­zel 30 mil­lió ke­let-eu­ró­pai vált kü­lön­bö­ző for­má­jú »etnikai tisztogatás« ál­do­za­tá­vá a kol­lek­tív bű­nös­ség el­ve alap­ján: a né­pes­ség­cse­ré­től a kényszerkitele­pí­tésig, a mun­ka­tá­bor­ok­ba hur­co­lás­tól a tö­meg­gyil­kos­sá­gig”. A né­pes­ség­moz­ga­tás­ban a győz­te­sek nem­igen ma­rad­tak el a ná­cik mö­gött, és a há­bo­rú utá­ni ha­tal­mas tisz­to­ga­tá­si ak­ci­ók­ba is be­le­halt leg­alább egy­mil­lió ci­vil. Túl­nyo­mó­részt né­me­tek. A há­bo­rú után 12 mil­lió né­met tűnt el Ke­let-Eu­ró­pá­ból. A Szu­dé­ta-vi­dék­től Szatmárig. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban és Ju­go­szlá­vi­á­ban együtt ül­döz­ték (bár nem egy­for­ma ala­pos­ság­gal) a ma­gya­ro­kat és a né­me­te­ket. Ju­go­szlá­vi­á­ban kü­lön­le­ge­sen bru­tá­lis et­ni­kai tisz­to­ga­tás folyt 15-20 ezer ma­gyar és több­ször an­­nyi né­met ál­do­zat­tal. Mi­köz­ben a nyu­gat­ra el­tolt Len­gyel­or­szág nyu­ga­ti ré­szé­ről el­tün­tet­ték a né­me­tek túl­nyo­mó ré­szét, Ke­le­ten két és fél­mil­lió em­bert érin­tő len­gyel-uk­rán la­kos­ság­cse­rét haj­tot­tak vég­re. És ak­kor még nem be­szél­tünk ar­ról, ami a Szov­jet­uni­ón be­lül folyt. Antonio Fer­ra­ra sze­rint ugyan­olyan okok­ból, ugyan­olyan szel­lem­ben, ugyan­olyan ér­dek­ből mű­köd­tek együtt len­gyel, cseh és szerb tö­me­gek a né­me­tek de­por­tá­lá­sá­ban, mint bal­ti, uk­rán, ma­gyar, ro­mán tö­me­gek nem sok­kal ko­ráb­ban a zsi­dó­ké­ban. A (bő­vít­he­tő) fel­so­ro­lás már ele­ve jel­zi, hogy az ilyes­fé­le tö­meg­tá­mo­ga­tá­sok­ban sem­mi­fé­le „nem­ze­ti sa­já­tos­ság” nem fe­je­ző­dött ki. Tö­ké­le­te­sen ér­tel­met­len kér­dés te­hát, hogy mi­ért vi­sel­ked­tek úgy, ahogy „a ma­gya­rok”, mert pon­to­san azért, ami­ért a nem-ma­gya­rok.

A há­bo­rú utá­ni ren­de­zés le­zá­rá­sa után a né­pes­ség­moz­ga­tás „nem­zet­ál­la­mi” ha­tás­kör­be ke­rült. „Nem­zet­ál­la­mi” szer­ve­zés­ben sza­ba­dult meg Ro­má­nia jó pén­zért a né­me­tek és zsi­dók je­len­tős ré­szé­től, így ül­döz­ték el a zsi­dó­ság cse­kély ma­ra­dé­ká­nak ja­vát Len­gyel­or­szág­ból, s vé­gül Bul­gá­ria is így ker­get­te el a tö­rö­kök szá­zez­re­it.

Ren­ge­teg ke­let-eu­ró­pai vá­ros­ban sor­vadt el a pol­gá­ri élet a zsi­dó, né­met, len­gyel, ma­gyar vagy olasz pol­gár­ság el­tű­né­sé­vel, és ez az el­sor­va­dás meg­kön­­nyí­tet­te a bol­se­vi­zá­lást. Amit meg­kön­­nyí­tett az is, hogy az et­ni­kai ho­mo­ge­ni­zá­lás szent ügye, a „nem­ze­ti szem­pont” köz­meg­egye­zés­ben fog­ta ös­­sze a kom­mu­nis­ta és nem kom­mu­nis­ta pár­to­kat, kö­zös ala­pot kép­zett a párt­ál­la­mot ke­re­te­ző „nép­front­ok­hoz”.

Len­gyel­or­szág­ban a kom­mu­nis­ták ve­zet­te Nem­ze­ti Blokk po­zí­ci­ó­ját je­len­tő­sen erő­sí­tet­te, hogy az új nyu­ga­ti ha­tá­rok el­fo­gad­ta­tá­sá­ban és a né­met föld­bir­tok­ok polonizálásában össznemzeti ér­de­kek­re hi­vat­koz­ha­tott, s ezek leg­erő­sebb kép­vi­se­lő­je­ként je­len­he­tett meg az egyéb­ként leg­ke­vés­bé sem „len­gyel­ba­rát” Szov­jet­unió ke­gyelt­je­ként.

Ami Ro­má­ni­át il­le­ti: „Moszk­va ke­zé­ben óri­á­si fegy­ver volt Er­dély ho­va­tar­to­zá­sá­nak kér­dé­se, és a nem­ze­ti ér­dek vé­del­me a bal­ol­da­li erők egyik leg­főbb le­gi­ti­má­ci­ós esz­kö­ze lett. Az Antonescu mar­sall bu­ká­sát oko­zó ál­lam­csíny­ben részt ve­vő pár­tok és moz­gal­mak szin­te sem­mi más­ban nem ér­tet­tek egyet, csak az 1940 előt­ti ha­tá­rok vis­­sza­ál­lí­tá­sá­nak, vagy leg­alább­is Észak-Er­dély vis­­sza­szer­zé­sé­nek szük­sé­ges­sé­gé­ben. Moszk­va pe­dig ép­pen Er­dély stá­tu­szá­nak le­beg­te­té­sé­vel tud­ta be­fo­lyá­sa alá von­ni a ro­mán bel­po­li­ti­kai fo­lya­ma­to­kat”.

Cseh­szlo­vá­ki­á­ban „min­den bel­ső vi­tát el­sö­pört a ki­sebb­sé­gek el­le­ni ha­tá­ro­zott, oly­kor ke­gyet­len fel­lé­pés, mely­nek vég­ső cél­ja egy cseh-szlo­vák »szláv« nem­zet­ál­la­mi kö­zös­ség ki­ala­kí­tá­sa volt.” Szlo­vá­ki­á­ban az „et­ni­kai tí­pu­sú” föld­re­form „szin­te a tel­jes po­li­ti­kai osz­tály ér­ték­ori­en­tá­ci­ó­ját tük­röz­te”. Nem kü­lön­ben a „gyor­sí­tott nem­zet­ál­la­mo­sí­tás” cél­ját kö­ve­tő, kom­mu­nis­ták irá­nyí­tot­ta „reszlovakizációs” kam­pány, „amely­nek ma­gyar­el­le­nes és pol­gár­el­le­nes ori­en­tá­ci­ó­ja mély gyö­ke­ret eresz­tett a szlo­vák nem­zet­tu­dat­ban”.

Lit­vá­nia szovjetizálását ugyan­csak meg­kön­­nyí­tet­te, hogy együtt járt a lit­ván el­ső tit­kár, Antanas Snieckus ál­tal ve­zé­nyelt litvanizá­lással. A há­bo­rú előtt Len­gyel­or­szág­hoz tar­to­zó Vil­ni­us, ahol 1939-ben a la­kos­ság pár szá­za­lé­ka volt csu­pán lit­ván, né­hány év alatt „lit­ván-szov­jet” vá­ros lett, ahol a lit­vá­nok dön­tő több­ség­be ke­rül­tek a len­gyel la­kos­ság ma­ra­dé­ká­val szem­­ben.

Er­dély­ben túl sok ma­gyar, Ma­gyar­or­szá­gon túl ke­vés ro­mán élt ah­hoz, hogy Ro­má­nia nem­zet­ál­la­mo­sí­tá­sát ki­te­le­pí­tés­sel vagy la­kos­ság­cse­ré­vel meg le­hes­sen ol­da­ni, hi­szen ez vé­gül Szlo­vá­ki­á­nak is csak kis mér­ték­ben si­ke­rült, és el­kép­zel­he­tet­len volt, hogy a ki­vér­zett Ma­gyar­or­szág­ra akár csak az er­dé­lyi ma­gyar­ság tö­re­dé­két rá­zú­dít­sák. Cseh­szlo­vá­ki­á­val el­len­tét­ben, ahol a ma­gyar és a né­met ki­sebb­sé­get ös­­sze­varr­ták a kol­lek­tív bű­nös­ség­ben és a Benes-dekrétu­mok­ban, Ro­má­ni­á­ban éle­sen meg­kü­lön­böz­tet­ték őket, és a né­me­tek jog­fosz­tá­sá­val egyidőben je­len­tős ki­sebb­sé­gi, kul­tu­rá­lis és nyel­vi jo­go­kat biz­to­sí­tot­tak Petru Groza kor­mány­zá­sá­nak idő­sza­ká­ban a ma­gyar­ság­nak. Bő­ke­zű­en tá­mo­gat­ták a ma­gyar nyel­vű ok­ta­tást és kul­tu­rá­lis éle­tet, hogy el­tün­tet­he­tet­len ki­sebb­ség­ként va­la­mi­képp még­is beleszervüljön a nem­zet­ál­lam­ba. „1945 és 1959 kö­zött Ko­lozs­vá­rott mű­kö­dött a kor egyet­len eu­ró­pai egye­te­me, ahol ki­zá­ró­lag ki­sebb­sé­gi nyel­ven folyt az ok­ta­tás. Ha­tá­ro­zott lö­kést adott az er­dé­lyi ma­gya­rok új ál­lam­hoz kap­cso­lá­sá­nak az 1944 őszén meg­ala­kí­tott kul­tu­rá­lis-po­li­ti­kai moz­ga­lom, a Ma­gyar Né­pi Szö­vet­ség di­na­mi­kus mű­kö­dé­se, amely­nek si­ke­rült egy­ség­be ol­vasz­ta­nia a po­li­ti­kai és kul­tu­rá­lis élet leg­kü­lön­bö­zőbb né­ze­te­ket val­ló ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű kép­vi­se­lő­it”. És a szé­les­kö­rű ki­sebb­sé­gi jo­gok­kal le­gi­ti­mált MNSZ eze­ket a „leg­kü­lön­bö­zőbb” né­ze­te­ket val­ló ma­gyar cso­por­to­kat nem­ze­ti ala­pon egy­be­fog­va vit­te be a kom­mu­nis­ták do­mi­nál­ta De­mok­ra­ti­kus Nép­front­tal al­ko­tott szö­vet­ség­be, mely­nek ve­lük együtt si­ke­rült – sok-sok erő­sza­kos ak­ci­ó­val és sú­lyos vá­lasz­tá­si csa­lá­sok­kal – le­győz­ni az 1946-os vá­lasz­tá­so­kon a li­be­rá­lis és pa­raszt­pár­ti el­len­zé­ket.

Az or­to­dox egy­há­zak­ról már Fej­tő Fe­renc is meg­ír­ta A né­pi de­mok­rá­ci­ák tör­té­ne­té­ben, hogy Ro­má­ni­á­ban, Bul­gá­ri­á­ban, Ju­go­szlá­vi­á­ban s, ami­kor le­he­tő­ség volt rá, a Szov­jet­uni­ó­ban is a „rend­szer ter­mé­sze­tes szö­vet­sé­ge­sé­vé let­tek” nem­ze­ti és ál­lam­egy­há­zi ala­pon, s együtt­mű­köd­tek a ki­sebb­sé­gi, kon­ku­rens, ki­vált a nyu­ga­ti kap­cso­la­tok­kal ren­del­ke­ző egy­há­zak (leg­in­kább a gö­rög-ka­to­li­ku­sok) ül­dö­zé­sé­ben.

A Szov­jet­unió ki­sebb­ség­po­li­ti­ká­já­ban volt egy in­teg­rá­ci­ós és egy homogenizációs sza­kasz. A pol­gár­há­bo­rú után ak­tí­van tá­mo­gat­ták a kü­lön­bö­ző nép­cso­port­ok kul­tu­rá­lis ön­azo­nos­sá­gá­nak, nyel­vé­nek meg­őr­zé­sét. Egy-egy te­rü­let több­sé­gi, „cím­ze­tes” nem­ze­te elő­jo­go­kat él­ve­zett, a he­lyi köz­igaz­ga­tást, párt­ap­pa­rá­tust a „cím­ze­tes” nem­zet ká­de­re­i­vel töl­töt­ték fel, azok nyel­vén mű­köd­tet­ték, a he­lyi kul­tú­rák, nép­cso­port­ok vé­del­mé­ben még oro­szok erő­sza­kos ki­te­le­pí­té­sé­re is sor ke­rült (pél­dá­ul az Észak-Ka­u­ká­zus­ban). Nem­ze­ti ön­azo­nos­sá­gá­nak meg­őr­zé­sé­vel in­teg­rá­lód­ha­tott a nem-oro­szok túl­nyo­mó több­sé­ge a szov­jet ál­lam­ba. Ez volt a cá­ri Orosz­or­szág gya­kor­la­tá­val szem­be­ál­lí­tott „le­ni­ni nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ka” lé­nye­ge.

A har­min­cas évek­ben éles for­du­lat kö­vet­ke­zett be, mi­u­tán a he­lyi nem­ze­ti eli­tek (ki­vált az uk­rán) még­is­csak a bi­ro­da­lom ho­mo­ge­ni­zá­lá­sá­nak út­já­ban áll­tak. Föl­élesz­tet­ték a nagy­orosz so­vi­niz­mus ha­gyo­má­nyát. Fon­tos­sá vált az orosz nem­zet ve­ze­tő sze­re­pé­nek, fö­lé­ren­delt­sé­gé­nek el­is­mer­te­té­se. Ezen ala­pult az új nem­ze­ti dokt­rí­na, mely a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után bon­ta­ko­zott ki a ma­ga tel­jes­sé­gé­ben. „A fo­ko­zó­dó etnocentrizmus ál­la­mi­lag tá­mo­ga­tott an­ti­sze­mi­tiz­mus­sal, ide­gen­gyű­lö­let­tel tár­sult.”

A szov­jet blokk több or­szá­ga is kö­vet­te – mutatis mutandis – ezt a me­net­ren­det. A ki­sebb­ség­ba­rát in­teg­rá­ci­ós kor­sza­kot Ro­má­ni­á­ban bru­tá­lis ki­sebb­ség­el­le­nes, homogenizációs kur­zus kö­vet­te a hat­va­nas évek­ben. A prá­gai kor­mány a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­tel után moszk­­vai pa­rancs­ra ki­sebb­ség­po­li­ti­kai for­du­la­tot haj­tott vég­re, vé­get ve­tett a dur­va diszk­ri­mi­ná­ci­ó­nak. A ma­gya­rok vis­­sza­kap­ták ál­lam­pol­gá­ri jo­ga­i­kat, a Cseh­or­szág­ba de­por­tál­tak vis­­sza­tér­het­tek Szlo­vá­ki­á­ba, s „az 1950-es évek­ben a ha­tó­sá­gok kü­lö­nös hang­súlyt fek­tet­tek a dél-szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok in­teg­rá­ci­ó­já­ra”. Lét­re­hoz­ták a Cse­ma­do­kot, en­ge­dé­lyez­ték a ma­gyar nyel­vű is­ko­láz­ta­tást, és a ma­gya­rok­nak is le­he­tő­vé tet­ték, hogy be­lép­je­nek a párt­ba. Mi­ként min­den egyéb jog, a ki­sebb­sé­gi jo­gok te­kin­te­té­ben is 1968, a Prá­gai Ta­vasz je­len­tet­te a csúcs­pon­tot, és a dik­ta­tú­ra „kon­szo­li­dá­ci­ó­ja” hoz­ta el a for­du­la­tot. Még­pe­dig úgy, hogy a több­sé­gi társ­nem­ze­tet, a szlo­vá­kot a nem­ze­ti moz­gás­tér meg­nö­ve­lé­sé­vel igye­kez­tek a kon­szo­li­dá­ció mel­lett fel­so­ra­koz­tat­ni. Cseh­szlo­vá­ki­át fö­de­rá­lis ál­lam­má ala­kí­tot­ták, Szlo­vá­kia vissza­kap­ta au­to­nó­mi­á­ját, mely­től 1960-ban meg­fosz­tot­ták, s a ki­sebb­ség el­nyo­má­sá­nak, jog­fosz­tá­sá­nak meg­úju­ló le­he­tő­sé­gé­vel igye­ke­zett Prá­ga a társ­nem­ze­tet a dik­ta­tú­ra új­já­épí­té­sé­hez meg­nyer­ni. „A szlo­vák po­li­ti­kai és kul­tu­rá­lis elit so­kat pro­fi­tált a »normalizáció« ke­re­té­ben fel­kí­nált le­he­tő­sé­gek­ből.” A Cse­­­ma­do­kot meg­bé­ní­tot­ták, ki­zár­ták a Nem­ze­ti Front­ból. Az óvo­dá­tól kezd­ve min­den szin­ten vis­­sza­szo­rí­tot­ták a ma­gyar nyel­vű ok­ta­tást, sőt a ma­gyar is­ko­la­rend­szer tel­jes fel­szá­mo­lá­sát is ter­vez­ték, de eh­hez azért már nem si­ke­rült meg­sze­rez­ni Prá­ga (Moszk­va) en­ge­dé­lyét.

Bul­gá­ria is ön­azo­nos­sá­guk meg­őr­zé­sé­vel igye­ke­zett in­teg­rál­ni a tö­rö­kö­ket a vi­lág­há­bo­rú utá­ni év­ti­ze­dek­ben, az­tán ott is be­kö­vet­ke­zett a for­du­lat, a tö­rö­kö­ket bru­tá­lis kam­pá­nyok ke­re­té­ben igye­kez­tek ne­vük­ben és nyel­vük­ben el­szlá­vo­sí­ta­ni, s a nyolc­va­nas évek­ben vé­res ak­ci­ók­kal, he­lyen­ként tan­kok­kal fé­lem­lí­tet­ték meg őket. Az erő­sza­kos as­­szi­mi­lá­ci­ó­val elő­ál­lí­tott „új bol­gá­rok­nak” meg­til­tot­ták, hogy tö­rö­kül be­szél­je­nek, hogy tra­di­ci­o­ná­lis öl­tö­zé­kü­ket vi­sel­jék, nép­ze­né­jü­ket játs­­szák. Ki­til­tot­ták az egész­ség­ügy­ből, a köz­szol­gál­ta­tás­ok­ból azo­kat, akik nem val­lot­ták ma­gu­kat bol­gár­nak, az anya­köny­vek­ben vis­­sza­me­nő­leg is át­ír­ták bol­gár­ra az el­hunyt tö­rö­kök ne­ve­it, spe­ci­á­lis egy­sé­gek sem­mi­sí­tet­ték meg a tö­rök fel­ira­tos sír­kö­ve­ket a te­me­tők­ben. Vé­gül 1989-ben, a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra vég­órá­i­ban ha­tal­mas et­ni­kai tisz­to­ga­tást haj­tot­tak vég­re, mely­nek ke­re­té­ben 340 ezer tö­rö­köt ül­döz­tek át Tö­rök­or­szág­ba.

A fen­ti­ek­ből ta­lán ki­de­rül, men­­nyi­re tá­vol áll a va­ló­ság­tól az a vé­le­ke­dés, hogy a kom­mu­nis­ta re­zsi­mek vis­­sza­fog­ták a nem­ze­ti in­du­la­to­kat, ame­lyek az­tán a rend­szer­vál­tás után élet­re kel­tek. Va­ló­já­ban csak Nyu­gat-Eu­ró­pa mu­ta­tott jó pél­dá­kat a ki­sebb­sé­gek hely­ze­té­nek ren­de­zé­sé­re az olasz­or­szá­gi né­me­tek­től a finn­or­szá­gi své­de­kig, és a nyu­ga­ti jog­fej­lő­dés élesz­tet­te föl és fej­lesz­tet­te to­vább azo­kat a ki­sebb­ség­vé­dő nor­má­kat, me­lye­ket a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után min­den­ki el akart fe­lej­te­ni. Ami po­zi­tí­vum eb­ben az ügy­ben az egy­ko­ri szov­jet blokk­ban tör­tént, nagy­részt ezek­nek a nor­mák­nak a szá­mon­ké­ré­se so­rán tör­tént az uni­ós csat­la­ko­zás fo­lya­ma­tá­ban.

A szov­jet blokk or­szá­gai kö­zül a leg­sztá­li­nis­tább, leg­ke­gyet­le­nebb, pol­gá­rai szá­má­ra a leg­ke­ve­sebb sza­bad­sá­got en­ge­dé­lye­ző és adott­sá­ga­i­hoz ké­pest a leg­ros­­szabb gaz­da­sá­gi tel­je­sít­ményt nyúj­tó Ro­má­nia ér­te el a nem­ze­ti füg­get­len­ség leg­ma­ga­sabb szint­jét. Ro­má­nia ve­ze­tői sza­bad­ság­har­col­tak leg­bát­rab­ban és leg­ered­mé­nye­seb­ben a „nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tá­sért”. Ro­má­nia meg­sza­ba­dult a szov­jet ka­to­nai je­len­lét­től, gya­kor­la­ti­lag füg­get­le­ní­tet­te ma­gát a Var­sói Szer­ző­dés­től, és éle­sen el­ítél­te an­nak egyet­len éles, kö­zös ak­ci­ó­ját, a prá­gai be­vo­nu­lást 1968-ban. A KGST-től tel­je­sen füg­get­len „ipar­fej­lesz­tést” haj­tott vég­re, szu­ve­rén mó­don ala­kí­tot­ta kap­cso­la­ta­it az IMF-fel és ál­ta­lá­ban a kül­vi­lág­gal, a nagy- és kis­ha­tal­mak­kal. És ez az az or­szág, ahol ma is köz­meg­be­csü­lés­nek ör­vend a dik­ta­tú­ra egy­ko­ri fé­lel­me­tes el­nyo­mó szer­ve­ze­te, a Securitate. „A ro­mán köz­vé­le­mény je­len­tős ré­sze ma is úgy te­kint a »második«, az 1968 utá­ni ál­lam­biz­ton­sá­gi szer­ve­zet­re, mint egy új és sok te­kin­tet­ben le­gi­tim, »normális« tit­kos­szol­gá­lat­ra, mely­nek fő cél­ja az or­szág szu­ve­re­ni­tá­sá­nak és egy­sé­gé­nek meg­vé­dé­se volt a szov­jet és a ma­gyar destabilizációs kí­sér­le­tek­től”.

A kom­mu­nis­ta rend­sze­rek bu­ká­sa után a tér­ség­ben – a Szov­jet­unió, Ju­go­szlá­via és Cseh­szlo­vá­kia szét­esé­sé­vel, Né­met­or­szág egye­sí­té­sé­vel – ti­zen­öt új ál­lam szü­le­tett, és csu­pán öt (Len­gyel­or­szág, Ma­gyar­or­szág, Ro­má­nia, Bul­gá­ria és Al­bá­nia) ma­radt meg. A nem­zet­ál­la­mo­sí­tás új hul­lá­ma in­dult el tö­mér­dek fe­szült­ség­gel, ki­sebb­sé­gi sé­re­lem­mel, jog­fosz­tás­sal, vér­rel és me­ne­kü­lés­sel, a bal­ti ál­la­mok­tól Uk­­raj­nán és Moldávián-Transz­niszt­rián át Ko­szo­vó­ig. Az új ál­la­mok kö­zül egyet­len egy van, mely va­la­me­lyest meg­kö­ze­lí­ti azt a nem­zet­ál­la­mi ide­ált, me­lyet a vi­lág­há­bo­rú vé­gén a szö­vet­sé­ge­sek a ke­let-eu­ró­pai et­ni­kai konf­lik­tu­sok ren­de­­zé­sé­re meg­ha­tá­roz­tak: Szlo­vé­nia ese­té­ben es­nek egy­be, ha nem is tel­je­sen, de leg­in­kább az ál­lam és a nem­zet ha­tá­rai, és két­ség­te­len, hogy Szlo­vé­ni­á­val van „a leg­ke­ve­sebb prob­lé­ma”. Szlo­vé­nia el­sza­ka­dá­sa „csu­pán” pár tu­cat ha­lot­tat kö­ve­telt. Ez egy csepp a más­fél­száz­ezer ha­lot­tat, sok­szor an­­nyi se­be­sül­tet és vagy négy­mil­lió me­ne­kül­tet pro­du­ká­ló nyolc éves dél­szláv há­bo­rú-so­ro­zat ten­ge­ré­ben.

Nyu­gat-Eu­ró­pa na­gyon mes­­sze ke­rült at­tól a szem­lé­let­től, mely a ho­mo­gén nem­zet­ál­la­mok­ban lát­ta az et­ni­kai fe­szült­sé­gek fel­ol­dá­sá­nak esé­lyét. Nem is tá­mo­gat­ták, amíg le­he­tett nem tá­mo­gat­ni, a ju­go­szláv tag­ál­lam­ok el­sza­ka­dá­si ter­ve­it, ha­nem „anak­ro­nisz­ti­kus et­ni­kai-na­ci­o­na­lis­ta be­teg­ség­nek” mi­nő­sí­tet­ték az ilyen irá­nyú szlo­vén és hor­vát tö­rek­vé­se­ket. Stefano Bianchini sze­rint az Eu­ró­pai Unió bő­ví­té­sét is leg­in­kább a kol­lek­tív biz­ton­ság irán­ti szük­ség­let mo­ti­vál­ta: „a ju­go­szláv konf­lik­tus ki­szé­le­se­dé­se mi­at­ti ag­go­da­lom – amit csak fo­koz­tak az egy­ide­jű ro­mán-ma­gyar fe­szült­ség, a mol­dá­vi­ai pol­gár­há­bo­rú, az észt­or­szá­gi és lett­or­szá­gi orosz­el­le­nes im­pul­zu­sok, a ma­gyar­el­le­nes­ség Szlo­vá­ki­á­ban, a tö­­rök­el­le­nes­ség Bul­gá­ri­á­ban, a ma­ce­­dón­el­le­nes­ség Gö­rög­or­szág­ban – su­gal­maz­ta 1993-ban Balladur fran­­cia mi­nisz­ter­el­nök szá­má­ra egy Eu­ró­pai Sta­bi­li­tá­si Pak­tum lét­re­ho­zá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gét”. És ak­kor még előt­tünk vol­tak a bal­ká­ni há­bo­rú leg­ször­nyűbb moz­za­na­tai.

„Ma­nap­ság di­vat bi­zo­nyos kö­rök­ben azt han­goz­tat­ni, hogy a nem­zet­ál­la­mok esz­mé­je el­avult, a ki­sebb­sé­gek­kel és más nem­ze­tek­kel szem­be­ni ag­res­­szi­ót a ho­mo­gén nem­zet­ál­lam ví­zi­ó­ja ge­ne­rál­ta és így to­vább. Ilyen han­go­kat mar­xis­ta kö­rök­ből már rég­óta hal­la­ni, de az élet, a tör­té­ne­lem rend­re rá­cá­fol ezek­re az el­kép­ze­lé­sek­re. (…) Ami­kor a ter­ro­ris­ták le­rom­bol­ták New York­ban az Iker­tor­nyo­kat, min­den­ki ki­tet­te az ame­ri­kai zász­lót. Min­den­ki azt de­monst­rál­ta, hogy az ame­ri­kai nem­zet­hez tar­to­zik”. A kér­dést a Ma­gyar Nem­zet új­ság­író­ja tet­te fel és Schmidt Má­ria vá­la­szol­ta meg. Az ame­ri­kai nem­zet­ál­lam pél­dá­já­val ér­velt a ma­gyar nem­zet­ál­lam mel­lett. Ez a pél­da azért jó, mert ros­­szabb nem is le­het­ne. Az Egye­sült Ál­la­mok az ál­lam­nem­zet leg­tisz­tább pél­dá­ja. A nem­zet­tag­ság­nak ott az­tán vég­képp nincs kö­ze szár­ma­zás­hoz, nyelv­hez, et­ni­kum­hoz. Az ame­ri­kai nem­zet­hez tar­to­zik min­den­ki, bár­hon­nan szár­ma­zik, bár­hon­nan jön, bár­mi az anya­nyel­ve, aki az Egye­sült Ál­la­mok pol­gá­ra. És sen­ki nem tar­to­zik be­le, aki nem az. Sen­ki­nek nem jut eszé­be, hogy bár­ki az ame­ri­kai nem­zet­hez tar­toz­na at­tól, hogy an­gol az anya­nyel­ve, an­gol­szász a kul­tú­rá­ja. Az ame­ri­kai pél­da alap­ján a Ma­gyar­or­szá­gon kí­vül élő ma­gya­rok épp­úgy nem tar­toz­ná­nak a ma­gyar nem­zet­hez, ahogy, mond­juk, Er­zsé­bet ki­rály­nő vagy egy új­zélandi bir­ka­pász­tor nem tar­to­zik az ame­ri­kai nem­zet­hez. Egy an­go­lul alig be­szé­lő ka­li­for­ni­ai hispano vi­szont na­gyon is. Az ame­ri­kai nem­zet­fel­fo­gás­nak pon­to­san az fe­lel meg, ahogy Ceausescu be­szélt a ro­má­ni­ai ma­gya­rok­ról: ma­gya­rul be­szé­lő ro­má­nok. Ahogy a hispano spa­nyo­lul be­szé­lő ame­ri­kai.

Egy bőr­szín­re, nyelv­re, kul­tú­rá­ra vak nem­zet­fo­ga­lom ese­té­ben tény­leg nincs sem­mi baj a nem­zet­ál­lam­mal, sem a ho­mo­gén nem­zet­ál­lam ví­zi­ó­já­val, mert ami a ha­tá­ro­kon be­lül van az mind a nem­zet, ami kí­vül van, ab­ból meg sem­mi. Ez va­ló­ban egy konf­lik­tus­men­te­sí­tett nem­­zet­fel­fo­gás. Ilyen nem­zet­fo­ga­lom­ra épü­lő nem­zet­ál­lam­mal nem is le­het prob­lé­ma.

A na­ci­o­na­liz­mus-el­mé­le­tek ép­pen an­nak alap­ján vá­laszt­ják szét Eu­ró­pa nyu­ga­ti és ke­le­ti ré­szét, hogy az elő­ző­ben a pol­gá­ri-te­rü­le­ti, az utób­bi­ban a szár­ma­zá­si-et­ni­kai nem­zet­fel­fo­gás dí­vik. A nyu­ga­ti nem­zet­fel­fo­gás ér­tel­mé­ben min­den ál­lam ho­mo­gén nem­zet­ál­lam, és nem is le­het más, a ke­le­ti fel­fo­gás sze­rint pe­dig nem lé­te­zik és nem is lé­tez­het ho­mo­gén nem­zet­ál­lam. Vi­szont a lé­te­zé­se ér­de­ké­ben min­den ször­nyű­sé­get el le­het kö­vet­ni. (A nyu­ga­ti nem­zet­fel­fo­gás per­sze nem olyan egy­ér­tel­mű­en nyu­ga­ti, nem olyan ko­he­rens Eu­ró­pá­ban, mint Észak-Ame­ri­ká­ban, más­képp néz ki Svájc­ban, mint Bel­gi­um­ban, Fran­cia­or­szág­ban, mint Spa­nyol­or­szág­ban, de eb­be itt most nem me­gyünk be­le.)

Mond­hat­nánk, hogy nem kel­le­ne mást ten­ni, mint át­szok­ni a pol­gá­ri-te­rü­le­ti nem­zet­fo­ga­lom­ra, és kész. El kell fe­lej­te­ni, hogy a kö­zös nyelv, kul­tú­ra, szár­ma­zás, múlt va­la­mi­nő igényt iga­zol kö­zös ál­la­mi ke­re­tek­re. Mond­hat­nánk, de egy­részt az ilyen „át­szo­ká­sok” nem szok­tak meg­tör­tén­ni at­tól, hogy „mond­juk”. Más­részt, ami ezt a ke­let-eu­ró­pai föl­fo­gást föl­vál­ta­ná, az ma­ga a sem­mi. A szár­ma­zá­si-et­ni­kai ala­pú te­rü­le­ti igény és ki­zá­ró­la­gos­ság igény mö­gött leg­alább van egy ata­visz­ti­kus tör­té­nel­mi min­ta: a te­rü­let­fog­la­ló tör­zsé. De mi le­gi­ti­mál­ja egy pol­gá­ri-te­rü­le­ti nem­zet/nem­zet­ál­lam ha­tá­ra­it? Mi­ért van­nak azok ép­pen ott, ahol? Mi­ért tar­toz­nak ép­pen azok egy ál­lam­hoz, egy nem­zet­hez, akik? Ez az, ami­re sem­mi­lyen vá­laszt nem tu­dunk ad­ni, ami va­la­mi­nő ál­ta­lá­nos tisz­te­let­re és tisz­te­let­ben tar­tás­ra mél­tó, egye­te­mes elv­re, ér­ték­re tá­masz­kod­na. Ez az­óta van így, ami­ó­ta a patrimoniális elv, va­gyis az ököl­jog el­ve nem szá­mít ál­ta­lá­nos tisz­te­let­re mél­tó­nak. Hál’ Is­ten­nek ér­vé­nyét vesz­tet­te az az elv, hogy az ál­la­mi te­rü­let, mi­ként a ma­gán, azé, aki meg­hó­dí­tot­ta, meg­véd­te, meg­örö­köl­te. Ami­ó­ta ezt nem tud­juk el­fo­gad­ni, az­óta nem tud­juk meg­mon­da­ni, mi­ért el­fo­gad­ha­tó vagy el­fo­gad­ha­tat­lan az, ami van. Ezt ír­tam a Nép­sza­bad­ság­ban négy év­vel ez­előtt, Tri­a­non ki­lenc­ve­ne­dik év­for­du­ló­já­ra: „Tri­a­non az egész vi­lág: igaz­ság­ta­lan ben­ne min­den ha­tár. Egyi­ket sem iga­zol­ja más, mint hogy tör­té­nel­mi­leg úgy ala­kult, és a meg­vál­toz­ta­tá­sa nem le­het­sé­ges, vagy sok­kal több szen­ve­dés­sel, vesz­te­ség­gel jár, mint az el­fo­ga­dá­sa.”

Adód­na itt jobb hí­ján egy ra­ci­o­ná­lis és prag­ma­ti­kus vá­lasz. Egy sta­tus quo, ami nem he­lye­sel­he­tő, an­nál in­kább lesz el­fo­gad­ha­tó, mi­nél ki­sebb a je­len­tő­sé­ge. Mi­nél ke­vés­bé fruszt­rál és ter­he­li az éle­tün­ket. Ha így van, ak­kor nem a nem­zet(ál­lam)i konf­lik­tu­sok mér­té­ké­től függ a ke­let-eu­ró­pai élet fe­szült­ség­szint­je, ha­nem for­dít­va. Kér­dés, így van-e.

http://www.mozgovilag.hu/?p=7887