Az osztályban voltak a vasműs gyerekek és a papírgyári gyerekek. A vasműs gyerekek szülei a vasműben, a papírgyáriaké értelemszerűen a papírgyárban dolgoztak, és ez leginkább nyáron kapott értelmet, a vasműs gyerekek ugyanis a vasmű üdülőjébe mehettek nyaralni a Balatonra, a papírgyári gyerekek pedig a papírgyáréba, és a kettő között nem volt átjárás.
A vasműs gyerekek persze többen voltak, ezért az osztályban is jobban összekovácsolódtak – és a papírgyár mintha kevésbé lenne benne a kollektív emlékezetben is, a korabeli fényképeken legtöbbször csak az acélmű fáradt kohászait és a Dunai Vasmű tömbjét, kéményeit látni, pedig a hullámvertikum hatalmas papírtekercsei legalább olyan izgalmasak voltak, mint a kohó, és a 6-os útról a város felé tekintve a papírgyár épülete és víztornya is azonnal szembetűnik.
A város jellegzetességei közé tartoznak a víztornyok, különleges formájukkal meghatározzák egy-egy városrész hangulatát.
Dunaújvárosról, hiába hívták kezdetben Sztálinvárosnak, és állt hatalmas Lenin-szobor a főtéren, nem a kommunizmus építése ugrik be, hanem a Duna-part, ahol órákig lehetett figyelni, ahogy az uszályokon érkező vasércet kipakolják, vagy a strand, ahol olyan hosszú láncon lógott a hinta, hogy az embert – legyen felnőtt vagy gyerek – az egekbe röpítette. Aztán a mellette felépülő uszoda, amihez fogható modern sportlétesítmény kevés volt az országban, és amely ma már a fiatalon meghalt iskolatársunk, Fabó Éva nevét viseli, a tornacsarnok pedig az ország legjobb tornászait adta Csollány Szilvesztertől Óvári Éváig.
A heroizmus ezen a téren is felesleges, mindannyian tudjuk, hogy Hajdu Szabolcs filmje, a Fehér tenyér nem Debrecenben játszódik, hanem a dunaújvárosi tornászok életéből inspirálódott. És ha már a filmeknél tartunk, Koltai Róbert, aki a gyermekéveit szintén a városban töltötte, Csocsó, avagy éljen május elseje! címmel megrendezte a saját Dunaújváros-élményét. A május elsejékről persze ma már tudjuk, amit tudunk, de akkor inkább büszkeség volt, ha az ember lánya az úszók egyenmelegítőjében vonulhatott, az anyukáját a fehér köpenyesek, vagyis az orvosok között tudva, utána pedig jöhetett a virsli a papírgyári majálison.
Dunaújváros nekünk a Vasmű út, ahol minden szaküzletből nyílt egy – ott volt „a” játékbolt, a sportbolt, a könyvesbolt, a háztartási bolt –, a Bartók Béla Művelődési Központ (ma Bartók Kamaraszínház), az iskolák, a Vasvári, a Ságvári, a Móricz, a Dózsa mozi, a Béke Étterem a diszkóval, az Intercisa Múzeum, ahol a település római kori emlékei láthatók, és az Uitz Terem (ma ICA-D), ahol számos kortárs képzőművész talált otthonra.
Dunaújváros korántsem csupán munkásváros volt, sok frissen végzett diplomást és művészt vonzott,
és aztán olyan színészeket, előadóművészeket adott a világnak, mint Auksz Éva, Nagy Ervin vagy Dolák-Saly Róbert, és itt kovácsolta bandává a Quimbyt Kiss Tibi és Varga Livius. De említhetném a Dunaújvárosi Vasas Néptáncegyüttest is, amelynek tagjai adták aztán az István, a király ősbemutatóján a táncosok derékhadát.
Aki Dunaújvárosba (vissza)látogat, nem hagyja ki soha a békás szökőkutat, ahol minden gyerek felpattan valamelyik béka hátára, hogy befogja a száját, és úgy spriccelje le a többi gyereket, vagy a pisilő medvét, ami lehet, hogy nem is pisil, csak szemérmetlenül szétteszi a lábát. A város korántsem a lakótelepek világa, sokkal jellemzőbbek az emberléptékű, négyemeletes téglaházak – és egyáltalán, a tágas terek, ahol gyerekként bicikliztünk és bandáztunk, 50 fillérért fagyit vettünk, és karácsony közeledtével az iskolából hazafelé rugdostuk a havat.
Nekünk nem mondhatták azt a szüleink, hogy „majd ha piros hó esik”, mert a Vasmű felől érkező vörösesbarna por szépen megfestette a fehér pelyheket, a piros hó így minden dunaújvárosi gyerek álmát valóra váltotta volna.
