Az akkumulátor-nagyhatalmi lázálmok kapcsán az alábbiakban két illúzióromboló állítást szeretnék megfogalmazni. Az elektromosautó-gyártás nem fogja magával hozni a zöldfordulatot a bolygón. Szijjártó Péter davosi víziója pedig – a helyi környezet-egészségügyi aggodalmakon túlmutatóan – sokszorosan sérti Magyarország hosszú távú érdekeit.

Sohasem voltam az elektromosautó-gyártás lelkes híve. Akkor sem ünnepeltem, amikor éppen a német Zöldek adták át Thüringiában a kínai CATL első európai akkumulátorgyárát. Elcsatornázásnak tartottam évekkel ezelőtt is a klímaváltozás kiszakítását az ökológiai válság kontextusából, és zöldre festésnek az elektromosautó-fétist. A szkepszisre jó okom van.

Az elektromos járművek karbonsemlegessége több ponton is vitatható. Az elektromos járművek akkumulátorai elég gyakran olyan rendszerről tölthetők, amelyik maga is fosszilis tüzelőanyagokkal működtetett erőművekből táplálkozik. Ennek a szkepszisnek a mértéke azonban talán csökkenthető a megújuló energiaforrások térnyerésével. 

legyártása azért annyira klímakárosító, mert az akkumulátorhoz felhasznált elemeket ki kell bányászni, az érceket szállítani, az akkumulátorgyárakat pedig üzemeltetni kell. Egy amerikai tanulmány szerint az elektromos autók akkumulátorának gyártása nagyobb kibocsátást eredményez, mint egy személygépkocsi előállítása, azonban ezeket a magasabb környezeti költségeket idővel ellensúlyozza az elektromos járművek energiahatékonysága. Így lehet az, hogy az Európai Unió 27 országának energiamixét tekintve az elektromos autók több mint 60 százalékkal kevesebb szén-dioxidot bocsátanak ki. Az elektromos járművek tehát nem csodafegyverek az éghajlatváltozás mérséklésére: az autók számát kellene tömegesen csökkenteni, a közösségi közlekedést pedig ösztönözni.

Az elektromos autók teljes életciklusára vonatkozó kutatások egyelőre túlságosan is a gyártás és üzemeltetés szén-dioxid-kibocsátásra fókuszálnak. Nem számolnak az autók egyéb járulékos szennyezéseivel, mint például az alkatrészellátással vagy a kenőolajok előállításával járó szén-dioxid-kibocsátással, illetve az elektromos autók akkumulátorainak a kidobásával járó környezeti hatásokkal (jelenleg az újrahasznosítás aránya nagyon alacsony). Az akkumulátorgyártás negatív externáliái között ott vannak továbbá az emberekre gyakorolt közvetlen behatások (zaj, bűz), a talaj- és vízbázisminőséget érintő kockázatok, a felhasznált vízmennyiség, a kivont termőföldterület akkor is, ha ezek összességükben eltörpülnek az olajkitermelés negatív externáliái mellett.

Az elektromos autók zöldre festői szemérmesen hallgatnak arról, hogy az akkumulátorgyártáshoz – többek között – lítiumra és kobaltra is szükség van. Bolíviában találjuk a világ egyik legnagyobb lítiumtartalékát. A Bloomberg News 2018-ban már arról írt, hogy Bolívia hihetetlenül fontos ország lesz a következő évtizedben. Az erőltetett lítium-kitermelés miatt a Poopó-tó – a hatalmas ország második legnagyobb tava – már kiszáradt. Evo Morales elnök 2019. november 4-én mondta fel a német ACISA-val kötött 2018. decemberi megállapodást. Az ACISA-megállapodás felmondása megnyitotta a kaput az újratárgyalás előtt olyan feltételekkel, hogy a nyereség nagyobb része a térség lakosságánál maradjon, de felmerült a bolíviai lítiumkitermelő ipar teljes államosítása is. 

Az ACISA akkumulátorokat szállít a Tesla számára, így nem meglepő, hogy a Tesla részvényeinek értéke a puccs hírére rögtön növekedni kezdett. Az elektromos autók akkumulátorainak gyártásához szükséges másik nyersanyag, a kobalt bányászatánál kiemelt probléma a gyermekmunka alkalmazása. Kongó az egyik fő kobaltexportőr a világon, amely az elektromos autók akkumulátorainak fontos alapanyaga, ahol gyakran kiskorúak hozzák elő éhbérért a profitot termelő ásványt. Az elektromosautó-ipar tehát mint cseppben a tenger mutatja be: a Globális Dél kifosztása, kizsákmányolása és elszennyezése árán zöldül a Globális Észak.

A hazai akkumulátorgyártás eddigi tapasztalatai nem csupán a szkepszisre, hanem az állampolgári aggodalmakra is alapot adnak. Gödön, Komáromban érzékelhető érdeksérelem éri az ottaniakat az akkumulátorgyártás irányából az üzem környezetében terjengő szúrós szag, a betemetett mérőkutak, a folyamatos zaj, az ivóvízben talált oldószerek miatt. A komáromi SK Battery akkumulátorgyár extra vízigénye miatt a térségi ipari célú karsztvízfelhasználás hamarosan szintet lép, ennek pedig főként azok a 20 kilométerrel arrébb fekvő tatai karsztforrások – s persze a tatai Öreg-tó – ihatják meg a levét, amelyek vízszintje az elmúlt években a klímaváltozás hatásait is kezdte megsínyleni.

A Samsung SDI gödi üzemének már ma is nagyobb az egynapos vízfelhasználása, mint Kecskemét városának. A gödi Samsung-bővítésnél új környezeti hatástanulmányt sem kell végezniük a befektetőnek, a gödi talajvízben pedig megjelent az NMP nevű anyag, ami magzatkárosító hatású, és az akkumulátorgyártás során használják oldószerként. A hatóságok nem adják ki a vállalat saját méréseinek egy részét, mondván, azokban üzleti titok is található, s az is kiderült, hogy a szennyezés egyébként éves rendszerességgel kötelező mérését a cég korábban elmulasztotta. A tervezett beruházások helyszínein, Nyíregyházán és Debrecenben tartott viharos közmeghallgatásokon a beruházók, az önkormányzatok, illetve a szakhatóság képviselői sem válaszoltak érdemben például a beruházással okozott környezeti terheléssel, a majdani telephelyen tárolandó mérgező anyagokkal és a szennyvízelvezetéssel kapcsolatban feltett konkrét kérdésekre sem. A debreceni CATL-beruházás kapcsán a kormánypropaganda előszeretettel hivatkozik a kínai beruházó – már említett – thüringiai üzemére. A párhuzam azonban több ponton sántít. A CATL Debrecenbe tervezett gyára hétszer többet termelne, háromszor nagyobb lenne, továbbá három és félszer annyian dolgoznának benne, mint a thüringiaiban. Azon kívül Thüringiában – tartományi és szövetségi szinten egyaránt – működik olyan ellenőrző apparátus, amely képes és hajlandó a beruházót rákényszeríteni a környezetvédelmi szabályok betartására.

Szijjártó külügyminiszter néhány hete Davosban felvázolta kormánya Magyarország-vízióját: Magyarország a nyugati és keleti cégek találkozási pontjaként rendkívül lényeges szereplőjévé vált az elektromosautó-iparnak, a világ tíz legnagyobb elektromosakkumulátor-gyártója közül hét kínai, termékeikre pedig a nyugati autómárkáknak is nagy szükségük van. A következő napokban Dömötör államtitkár berúgta a propagandagépezet motorját. Diadaljelentésében ismertette, hogy hazánkban eddig 17 településen jelentek meg zömében ázsiai akkumulátorgyártók, összesen 20 cég több mint 2800 milliárd forintot fektetett be, ehhez pedig mintegy 300 milliárd forintnyi állami támogatást kaptak. A debreceni beruházás kapcsán megjegyezte: „Ha a tervezett beruházások megvalósulnak, 10 milliós országként is képesek lehetünk arra, hogy 2030-ra a 3. helyen legyünk akkumulátorgyártásban. Ez sok ezer új munkahelyet jelent, és fontos hídfőállásokat a jövő iparágában.”

A Mediaworks gazdasági alegysége egyenesen felturbózta a szijjártói látomást: „A jelenleg ismert tervek alapján kijelenthető, hogy a 2027-es ciklus végére Magyarország világviszonylatban a negyedik legnagyobb akkumulátorgyártási kapacitással fog rendelkezni Kína, az Egyesült Államok és Németország után. Egészen »brutális« együttállás ugyanis, hogy a nagy német autógyártók és a nagy kínai akkumulátorbeszállítók itt találkoznak, ami páratlan helyzetet teremt. Ezért Magyarország lehet az egyik legnagyobb akkuklaszter Európában, de világviszonylatban is olyan hely lehet, ahol előszeretettel fognak a következő évtizedekben megjelenni mind a járműgyártók, mind pedig az akkumulátorgyártó-kapacitások.” Az elmúlt napok bejelentései alapján a történet ott tart, hogy Magyarország kormánya további több tucat akkumulátorgyárat tervez Németh László Kert-Magyarországról szőtt álmának helyébe. A kabinet a maga narratíváján belül tulajdonképpen teljesen logikusan viselkedik.

Az összeszerelő ország rémképét annak idején jómagam is visszatérően elhibázottnak tartottam, Szijjártó külügyminiszter pedig nem véletlenül vállalta fel a német autóipar brüsszeli szócsövének dicstelen szerepét, amikor négy éve kijelentette: „Magyarország nem támogatja, hogy Brüsszel az autóipar versenyképességét a környezetvédelemre hivatkozva észszerűtlenül korlátozza.” Mivel időközben az Európai Unióban döntés született arról, hogy 2035-től a belső égésű motorok gyártása befejeződik Európában, az Orbán-kormány ösztönösen nyúlt a német autó- és kelet-ázsiai akkugyártók közötti konnektorszerep után. Körülbelül úgy, mint amikor valaki padlógázzal menekülne előre egy zsákutcában. Van valami ironikus abban, hogy a „szabadságharcos” kormány éppen a davosi Világgazdasági Fórum (WEF) „Deglobalizáció vagy reglobalizáció?” című panelbeszélgetésén vezeti elő korrigált jövőképét.

Orbán Viktor kormánya újólag egyértelművé tette, hogy a reglobalizáció vs. relokalizáció dilemmájában a rendező Klaus Schwab szervezetével azonos oldalon áll. Ebben persze semmi meglepő nincsen, hiszen a magyar miniszterelnök már évekkel ezelőtt letette a hűségesküt a szabadkereskedelmi világrendre: „A szabad kereskedelem kiterjesztése a glóbuszon bizonyítottan az emberiség javát szolgálná.”

Tételezzük fel egy pillanatra, hogy a debreceni és nyíregyházi kérdésekre kielégítő válaszokat kapunk, és a helybéliek életminőségét a beruházók valóban meg fogják óvni. Fogadjuk el továbbá, hogy Lánczi Tamásnak és a megafonosoknak lehet igazságuk abban, hogy az Orbán által kinézett konnektorszerep számos külföldi gazdasági-geopolitikai érdeket sért. A lényeges kérdés azonban ekkor sem az, hogy a tiltakozás kinek állhat még érdekében: hanem az, hogy ami a tiltakozás célpontja mögött húzódik, a Szijjártó által Davosban felvázolt konnektorszerep Magyarország hosszú távú érdekeit szolgálja-e?

Orbán Viktor stratégiája viszonylag egyszerűen összegezhető: „ügyes” (ld. még: „sajátos észjárás”) becsatlakozás a nagy globális ellátóláncokba, és siker a lefelé tartó globális bér- és környezetszabályozási versenybe. Ha az utóbbi kapcsán egy külföldi befektető esetleg az EU túl szigorú környezetvédelmi szabályai miatt aggódna, Orbán úgy ajánlhatja fel a belépést az uniós piacra, hogy közben három irányba is kikacsinthat.

Egyrészt a „regálé jogot” szerzett multinacionális befektető számára biztosítja a Gyurcsány-kormány idején feltalált kiemelt beruházási szabályozást, aminek lényege éppen a közösségi ellenőrzés lazításában rejlik. Másrészt a meglévő rendelkezéseket sem tudják ellenőrizni az állami ellenőrző apparátusok, amelyek létszámát az utóbbi években folyamatosan nyirbálták: a német és a magyar határértékek ugyanis hiába hasonlóak, ha például a gödi Samsung-gyárnál évekig nem mérték rendesen ezeket, vagy a Nemzeti Akkumulátor Stratégiához egyszerűen nem készítették el az amúgy roppant eurokonform környezetvédelmi törvényben előírt stratégiai környezeti vizsgálatot és így tovább. Harmadrészt az eljáró hatóságok a befektetők által benyújtott hatásvizsgálati dokumentumokat simán – és persze a környezetvédelmi törvény, valamint az aarhusi egyezmény előírásait megszegve – üzleti titoknak minősítik, s így a kör bezárul. Magyarország üzleti titokba bújtatva válhat Európa hulladéklerakójává.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő, véleménycikkének második részét kedden olvashatja.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép:  Jens Schlueter / Getty Images)

https://index.hu/velemeny/2023/02/20/elektromos-auto-akkumulator-gyartas-hatasvizsgalat-kormany-vizio/

Hét csapás a globális autóipar legvidámabb barakkjára - II. rész

(Az elektromos járművek vitatható karbonsemlegességéről, az akkumulátorgyártás negatív környezeti hatásairól, a hazai akkumulátorgyártás eddigi tapasztalatairól és a magyar kormányzat autógyártási víziójáról szóló első rész itt olvasható.)

Szijjártó Péter davosi víziója hét ponton zárja fejlődési csapdába Magyarországot, s veszélyezteti az ország szuverenitását.

Először. A 2020. tavaszi Great Lockdown, majd pedig a globális inflációs nyomás drámaian tárta elénk Magyarország szélsőséges kiszolgáltatottságát a nagy globális ellátóláncok felé. A magyar export döntő hányada importterméket tartalmaz. Alapvető nemzeti érdekünk lenne, hogy oldjuk ezt a szélsőséges kiszolgáltatottságot. A kormány által kinézett konnektorszerep azonban ezzel szöges ellentétben tovább növeli kitettségünket. Ha ugyanis bejön a kabinet számítása, a magyar nemzetgazdaság húzóágazata tőlünk távoli nyersanyag-beszállítók kapacitásaitól és áraitól, geopolitikai konfliktusoktól, szállítási útvonalak változékonyságától fog függeni. Tehát az Orbán-kormány valójában ugyanazt a kifulladt paradigmát erőlteti, mint valamennyi elődje a rendszerváltás óta, s amelynek eredményeképpen a magyar gazdaság teljesítménye szinte teljes egészében külső, Magyarországon kívüli tényezők függvénye. Félreértés ne essék, Magyarország továbbra sem fejleszt akkumulátort, nem hazai kutatáson alapul a debreceni beruházás sem, pusztán arról van szó, hogy kelet-ázsiai országok idetelepítik az akkumulátorgyártásukat, miközben a globális értékláncokban mindig a gyártási folyamatoknak van a legkisebb hozzáadott értéke, a haszon általában a kutatás-fejlesztésben és az értékesítésben összpontosul.

Csath Magdolna tanulmányában a nemzetközi szakirodalomból idézi, hogy azok az egyébként demokratizálódott országok, amelyekben az értékláncok összeszerelő egységei vannak csak jelen, könnyen csapdahelyzetbe kerülhetnek, ha nem lépnek feljebb az értékláncon a nagyobb hozzáadott értéket teremtő tevékenységek felé, az összeszerelő műveletek ugyanis a fejlődés „természetes korlátai”. Csath fontos figyelmeztetésre bukkant rá a kortárs elemzésekben: „A piaci liberalizációval, a külföldi tőkebefektetésekkel el lehet érni egy közepes jövedelmi szintet, de a magasabb szintre lépéshez a humán tőke folyamatos fejlesztését biztosító rendszer kiépítésére van szükség. A tudást nem elég importálni, helyi tudásteremtésre van szükség. A csapdahelyzet […] akkor következik be, amikor a kezdeti előnyök – legyenek azok ásványkincsek vagy egyéb természeti erőforrások, illetve a befektetőknek kedvező olcsó munkaerő – kimerülnek, és közben nem sikerül új, nagy hozzáadott értéket létrehozó, tudáson alapuló gazdasági szerkezetet, illetve olyan intézményrendszert kialakítani, amely ösztönzi a helyi tudásteremtést.”

Másodszor. A magyar nemzetgazdaság termelőágazataiban a multinacionális tőke túlsúlya a NER tizenharmadik évében is rezdületlen. Az Orbán-kormány a 2020-as gazdaságvédelmi akciótervet sem használta fel arra, hogy legalább megkezdje a rendszerváltás során ledózerolt hazai – és versenyképessé tehető – termelőkapacitások (pl. élelmiszeripar) újjáépítését. A davosi bejelentésből az következik: a kabinetnek esze ágában sincsen ezen a helyzeten változtatni. Nem csak az a gond ezzel, hogy olyan gazdasági szerkezetet hurcolunk magunkkal, amelyik a betelepülő tőke igényeihez igazodik, a honi gazdaság szükségletei, a magyar termelési kultúra helyett és a központi büdzsé továbbra is a multik zsebét tömi sok pénzzel, miközben a hazai vagyonfelhalmozó nábobok nem állítanak elő magasabb hozzáadott értéket. Érdemes ezen a ponton elmerengeni azon a veszélyen is, amit Artner Annamária a globális nagyvállalatok profitszivattyújában azonosít. A transznacionális vállalatok értékláncaikon keresztül ma a világkereskedelem 80 százalékát ellenőrzik. A vállalaton belüli transzferárak révén lehetőségük van „láthatatlanul” is értékeket kivonni a telephelyországokból. A nyereség kétharmadát szivattyúzzák ki (repatriálják vagy harmadik országokban forgatják meg), míg a fogadó országban hagyott profitrészt csak részben fektetik be újra. A centrum a profitrepatriálás, a transzferárak és a cserearányok révén, valamint az elavult technológiáknak az alacsony bérű perifériákra telepítésével is extra erőforrásokra tesz szert, miközben állandósítja a periféria és bizony a félperiféria technológiai lépéshátrányát.

Harmadszor. A NER tizenhárom esztendő alatt komolyan nem bővítette az ország K+F-kapacitásait sem. Ami történt, arra a legjellemzőbb a ZalaZone-tesztpálya esete: a külföldi autóipar igényeihez igazodva, külföldiek fejlesztenek. Az akkumulátor-nagyhatalmi ambíciók azt vetítik előre, hogy ezen a téren sem várhatunk alapvető fordulatot. Csath Magdolna ugyanakkor arra mutat rá, hogy a közepes jövedelmi csapda elkerüléséhez nem szabad megmaradni a sikeres termelőgazdasági pozícióban, hanem növelni kell a tudásalapú innovatív gazdaság arányát. A nemzetközi elemzések példaként Dél-Koreát említik, amelynek gazdasága akkor indult gyors növekedésnek, amikor a hazai, nagy hozzáadott értéket termelő, nemzetközi piacokon versenyképes ágazatok megteremtésére és az ehhez szükséges innovációba és tudásba jelentős összegeket kezdtek befektetni. Ez a neoklasszikus növekedési modellről az új endogén növekedési modellre való áttérést jelentette, amely szerint 

Negyedszer. A több tucat akkumulátorgyár óhatatlanul túlterheli a hazai vízbázisokat és csökkenti a jó minőségű, értékes termőföldek összterületét is. Ez akkor is így van, ha a környezetvédelmi előírásokat amúgy maradéktalanul betartják, a kutakban a mérések nem igazolnak szennyezést stb. Miről van szó? Magyarország számára nemzetstratégiai kérdéssé vált a vízvisszatartás. Magyarország az éghajlatváltozás szempontjából az egyik legsérülékenyebb ország Európában – állapítja meg Kajner Péter. Szerinte vízgazdálkodásunk az árvizek, belvizek gyors elvezetésére van berendezkedve, a megtartás, hasznosítás nem prioritás a gyakorlatban. Többek között ennek a következménye Kajner szerint, hogy az ország hatalmas mennyiségű vizet veszít évente, s így lassan kiszárad. Ezzel durván szembesülhettünk 2022 forró nyarán. A hazánkból kilépő folyók az ideszállított mennyiségnél összesen 6 km³-rel többet visznek ki az országból. Magyarország azzal, hogy a beérkező többletvizeket a lehető leggyorsabban igyekszik kivezetni határain túlra, a vízönrendelkezéséről mond le. Vízgazdálkodásunk számára már nem lehet mindent felülíró prioritás a vizek minél gyorsabb kivezetése az országból – szögezi le Kajner, majd kifejti: „A jelenlegi területhasználati és vízgazdálkodási rendszer a jövő kihívásaival, az egyre szélsőségesebb aszályokkal, árvizekkel már nem tud megbirkózni, paradigmaváltásra van szükség. Több teret kell adni a folyóknak, és a jövő vízgazdálkodásában kulcsszerepet kell játsszon a talaj, az erdők, gyepek, vizes élőhelyek vízmegtartó képessége.”

Szakértők a debreceni beruházás kapcsán három tényezőt jelölnek meg, ahol az akkumulátorgyártásnak vízre lesz szüksége:

1. elektródagyártás: az anód anyagát a lemezre való felvételhez ioncserélt vízzel kell keverni, és ez biztosítja azt, hogy feltapadjon a lemezre az anyag;
2. majd ennek a víznek a nagy részét elpárologtatják: a szárításhoz használják a következő nagy mennyiségű vizet, mert túlhevített gőzzel szárítják az elektródákat; 
3. a gépek hűtése a harmadik komoly vízigényes fázis. Ráadásul nem akármilyen, hanem rendkívül tiszta, ioncserélt vízre van szüksége a gyárnak, épp ebből fakad az óriási vízigény.

A Tata–Komárom vízvezetékrendszerrel kapcsolatban pont az a helyiek legnagyobb félelme, hogy megnöveli a térségi karsztvíz kiemelését, s ezzel kiszáradással fenyegeti a környék forrásait, közvetve pedig az általuk táplált felszíni vizeket és vizes élőhelyeket. Ellehetetlenítheti továbbá a helyi kis léptékű, fenntartható vízhasználatot és az erre alapozó fejlesztéseket. A térségben látható ipari fejlesztési folyamatok egyébként is abba az irányba mutatnak, hogy a tatai víz elcsatornázása csak az első lépcső a karsztvizek ipari célú felhasználásának eggyel nagyobb fokozatra tekerésében. Ezen a vidéken korábban is minden típusú gazdasági tevékenység a karsztvíz használatára épült rá a bányászattól elkezdve a kis volumenű magánfelhasználásig. Az okok viszonylag egyszerűek: a tőke nem érdekelt abban, hogy jelentős összeget víztisztításba és víz visszaforgatásokba ölve alacsonyabb rendű vizet használjon, hanem továbbra is az olcsón felhasználható és kitermelhető, tiszta karsztvizet használja. A klímaváltozás miatt az aszályok egyre gyakoribbak lesznek, s a vízfelhasználás kapcsán választani kell, hogy maradék vizeinket – s itt nem feltétlenül az ivóvízről van szó – akkumulátorgyártásra vagy inkább visszatartva a tájban, esetleg öntözésre, a kiszáradó tavak rehabilitálására fordítjuk. Lehet, hogy Debrecenben most még van víz, mutat rá Győrffy Dóra, de ha északi szomszédaink víztározókat építenek, mert ők is készülnek a klímaváltozásra, akkor sokkal kevesebb is érkezik majd be az országba. 

Ötödször. Magyarország energiafüggőségét első lépésben az energiahatékonyság növelésével lehetne csökkenteni. Ehhez képest az akkumulátorgyártás energiafaló ágazat: a hiányzó energiát importálni kell. A debreceni beruházás kapcsán most kezd körvonalazódni: „egyharmad paksnyi” erőművet kellene ahhoz felépíteni, hogy a CATL energiaigényét fedezni tudják (a jelenlegi elektromos hálózat közben pedig állítólag már a lakossági napelemrátöltést sem bírja). A Nemzeti Akkumulátor Stratégia szerint 30 százalékkal növekszik az épülő akkumulátorgyárak miatt Magyarország energiaszükséglete 2030-ra, tehát ezzel egyenes arányban nő a kiszolgáltatottságunk az orosz vezetékek vagy éppen az LNG-terminálok felé. 

Hatodszor. Éppen tavaly decemberben hoztak egy olyan uniós jogszabályt, amely alapján az akkumulátor visszagyűjtése és feldolgozása egyértelműen az első forgalomba hozó felelőssége lesz, tehát azé a cégé, amely legyártja és az unió területén működő autógyáraknak átadja, vagy bármilyen más formában értékesíti az akkumulátorokat. Az első forgalomba hozó – a magyarországi gyárak vonatkozásában – értelemszerűen nem a dél-koreai Samsung vagy a kínai CATL anyacége, hanem a nálunk alapított leánycégek, amelyek az itteni gyárat működtetik. Nekik kell ingyenesen visszavenniük az elektromos járművek elhasznált akkumulátorait, továbbá könnyen elérhető gyűjtőpontokat kell létrehozniuk, illetve finanszírozniuk. A hulladék feldolgozása a forgalomban lévő akkumulátorok egyes alkotóelemeinél (mint a réz vagy a kobalt) technológiailag megoldottnak tekinthető, a lítiumnál viszont egyelőre gyerekcipőben jár: az új szabályozásról szóló háttérdokumentum szerint „a lítiumion-akkumulátorok begyűjtési aránya alacsony, az újrahasznosítás technológiailag kihívást jelent és költséges”. Így lesz Magyarország a globális autóipar hulladéklerakata.

Hetedszer. Az új – és még újabb – akkumulátorgyárakban döntően nem magyarok fognak dolgozni. A kormány folyamatosan lazítja azokat a szabályokat, hogy honnan jöhetnek Magyarországra dolgozni vendégmunkások. Zömük Ázsiából érkezik, jellemzően Vietnámból, Indiából, Kínából, Törökországból, Mongóliából, a Fülöp-szigetekről, és a kormány az ő foglalkoztatásukhoz nyújt elképesztő mértékű munkahelyteremtő támogatást. Hozzáteszem: a munkajogi védelmet tökéletesen megkerülő munkaerő-kölcsönzés kormányzati favorizálása is ebbe a tendenciába illeszkedik. A kormánypropaganda nyelvén úgy is fogalmazhatunk: Orbán a „Soros-tervet” valósítja meg. A spekulatív tőke tudniillik valóban érdekelt a globális migrációban, a szabad munkaerő-áramlás előtt álló akadályok lebontásában. Miért probléma ez? A globális migráció korántsem csak kulturális kérdés. A teljesen szabaddá tett munkaerő-áramlás globális méretekben törheti le a munkások bérét, fokozhatja a kizsákmányolást, s így növelheti a globális nagytőke – elsősorban: a spekulatív tőke – extraprofitját. Az orbáni politika – minden fajkeveredési eszmefuttatás és provinciális zsákmányszerzés mellett – pontosan ezeket az érdekeket szolgálja ki. A Debrecenbe érkező filippínó, indonéz vagy vietnámi munkás bérigénye bőven alulmarad a magyar melós bérigényével szemben. A kelet-ázsiai vendégmunkás még hírből sem ismeri azokat a munkajogi szabályokat, amiket a magyar dolgozó legalább ismer, csak nem áll ki mellettük. Ha a magyar gazdaságban megnő a perifériáról érkező vendégmunkások aránya, az bedöntheti a magyar munkások béralku-pozícióját, és kísértést jelenthet a kormány számára, hogy tovább gyengítse a munkajogi védelmet.

A miniszterelnök olvasatában a szuverenista politika egyet jelent az idegen – német, kínai, koreai, japán, orosz, amerikai – tőkeérdekekkel való szemfüles zsonglőrködéssel. Azt állítom, hogy ez a mutatvány következményeiben éppúgy az ország gazdasági szuverenitását számolja fel, mint a szolgai mintakövetés. 

amelyik nem rendelkezik komoly és saját K+F-tudásbázissal, amelyiknek nincsen energiafüggetlensége, víz- és élelmiszer-önrendelkezése, ahová mások járnak szemetelni, és ahol a munkásoknak nincsen lehetőségük megvívni a bérharcot. Az orbáni politika éppúgy belesimul abba a világrendbe, ahol a profit előzi az embert, mint ahogyan azt a megelőző két évtized kormányai tették, vagy a vele szemben 2022-ben fellépő ellenzéki pártszövetség tette volna. A különbség annyi, hogy amíg Orbán a saját játéktere bővítése érdekében hajlamos furfangosan kijátszani a globális „nagyok” játékszabályait, addig progresszív ellenfelei azokat lelkesen követnék. Az akkumulátor-nagyhatalmi igénybejelentésből egyértelműen kiolvasható, hogy a kormány nem kér a gazdaság relokalizációjából, Orbán számára nem opció a helyi gazdaság, a hazai termelőkapacitások és tudásbázisok megerősítése. A NER félperifériális felhalmozó kapitalizmusában a stratégiai ágazatokat kézben tartó, vagyonfelhalmozó hűbérurak és a multinacionális termelőtőke mellett egyszerűen nincsen tere egy virágzó hazai kkv-szektornak. A davosi vízióval szembeni alternatíva ott kezdődik, ahol el merjük képzelni, hogy lehet más a világ, benne egy független Magyarországgal.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. 

(Borítókép:  Lennart Preiss / Getty Images)

https://index.hu/velemeny/2023/02/21/globalizmus-nyersanyag-ner-versenykepesseg-munkaero-szuverenitas/