1806-ban Oroszország kiterjesztette tényleges befolyását a mai Azerbajdzsán területére, 1813 után közigazgatásilag is a cári birodalom része lett a terület. Ezzel Oroszország a kor legjelentősebb olajkitermelési területéhez jutott. Itt, Baku környékén és az Absheron félszigeten már a középkor óta ásott kutakból gyűjtötték ki a nyersolajat és szállították karavánokkal a környező közép-ázsiai országokba. A cári kormányzat természetesen állami monopolizálta és legfeljebb négy év időtartamra bérbe adta a kőolaj lelőhelyeket, ahol már 1829-ben 550 tonna nyersanyagot termeltek ki 82 primitív módszerekkel kialakított kútból. Elképesztő pazarlás és környezetszennyezés folyt a voluntarista kitermelés miatt.
Az első olajkutatás céljából lefúrt kutat 1846-ban mélyítették kézi módszerrel a Bakuhoz közeli Bibi-Eybat településen. Az orosz ipartörténet ezt tekinti a világ és az orosz olajipar kezdetének, a fúrás több mint egy évtizeddel megelőzte Drake Titusville-i felfedezését. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a Bibi-eybati fúrás csak olajnyomokat igazolt, kereskedelmi mennyiség híján hamar feledésbe is merült ez az esemény. Valójában Oroszországban az első meggyőzően sikeres, felszálló olajat adó kutat – hosszas kísérletezések után – a Taman félszigeten (a kaukázusi olajrégióban) fúrták 1866-ban.
Bakuban az első, olajat kutató fúrást I.M. Mirzojev vállalkozó 1868-ban mélyítette. Ennek a kútnak a mélysége 42 m volt, a felszökő nyersolaj jelentős mennyiségű földgázt és homokot is felszínre hozott. A földgáz az olajat kísérő, benne oldott gáz, ami a felszínre hozza a folyadékot, a homok megjelenése sem váratlan, mert nagyon laza homok réteg tartalmazza a szénhidrogént. (Az ásott kutak esetében is nagy mennyiségű homokot termeltek ki, ez itt természetes volt.) 1873-ig összesen mindössze hét kutat fúrtak az új függőleges fúrási technikával, miközben több mint ezer kézzel mélyített olajkút volt akkor az Absheron félsziget területén.
Kézi erővel fúrt olajkút (Forrás: Azerbaijan International.com)
1872-ben az orosz kincstár aukción a Baku környéki területet felparcellázta és értékesítette, mai kifejezéssel privatizálta (oroszos csavarral persze: a parcellák hivatalosan a terület megvásárlásával magántulajdonba kerültek, azonban ez bérleti szerződés nélküli bérlet volt, évi 10 rubelt kellett még ezután az államkincstárnak befizetni évente).
Ez azért nagy lendületet adott az olajipar fejlődésének, a befektetők a 2000 km² kiterjedésű félsziget mellet Baku város szélesebb környékén is lázas kutatásba és kitermelésbe kezdtek. Orosz befektetők megalakították az első részlegesen vertikális integrált – saját olajkutakkal, finomítóval és tengeri szállító hajókkal – vállalkozást, a Baku Oil Company-t 1874-ben. (A vertikális integráció azt jelenti, hogy az adott vállalkozás a kutatási – kitermelési – szállítási – feldolgozási – értékesítési folyamat minden tevékenységét elvégzi.) Ebben a tekintetben valóban a világon az első ilyen típusú olajipari működési forma volt. Sok amerikai fúrási szakember is érkezett, akik az ütve működő fúrási technológiát széles körben alkalmazták, hasonló módon, mint amivel a sós vizet és olajat is otthon felszínre hozták. A XIX. század elején már több száz ilyen olajkút működött és ahol nem felszálló olajtermelés volt, ott szivattyúval hozták azt a felszínre. Hamar megépült még két további finomító a kitermelési helyekre települve.
Olajkutak (1903) (Forrás: Azerbaijan International.com)
Az olajláz és kitermelés azonban szüntelenül azzal szembesült, hogy a nem volt elég tárolóhely és a termelőkutak között kialakított sekély, elsáncolt medencékben gyűjtötték a termelvényt és az idők folyamán kaotikussá vált földtulajdon viszonyok csak bonyolították a helyzetet. Baku és környéke egyszerűen fúrótornyok erdejévé és a mindenhol jelenlevő olajfoltok, pocsolyák vidékévé vált.
1870 után lépett be az oroszországi, bakui olajiparba a Nobel testvérpár. Robert Nobel vegyészként hamar felismerte a helyi kőolaj finomításában rejlő üzleti lehetőséget; megvásárolt egy kis finomítót, modernizálta és 1875-ben már 300 hordó petroleumot szállított Szentpétervárra. Robert testvére, Ludwig Nobel a technológiai és logisztikai lehetőségekre koncentrált. Azt tapasztalta, hogy a Kaszpi-tengeren történő olaj- és finomított termék exportjának útvonala gyakorlati szempontból fejletlen. Kezdeti lépésként olajvezetéket létesített. Az első, 12 km hosszú oroszországi olajvezeték megépítése – nem kevés adminisztrativ és tulajdonjogi probléma megoldása után – az Absheron félszigetről (Balakhan olajmezőből) a Nobel finomítójához és a kikötői mólóhoz továbbította az olajat. A vezetékes szállítás hetedrészére csökkentette a korábbi szállítási költséget. A helyiek először rákényszerültek a Nobel vezeték használatára, majd saját vezetékek kiépítésébe fogtak, de – feljegyzések szerint – többen az idegen csővezetékből történő lopástól sem idegenkedtek annak ellenére, hogy a vezetékeket őrtornyok és kozákok őrizték.
“Black City” (Nobel olajipari létesítmények) (Forrás: Azerbaijan International.com)
A Nobel testvérek tevékenységéhez fűződik a másik nagy logisztikai probléma megoldása. Korábban kisebb hajókon juttatták el a Volgához a kitermelt nyersanyagot, onnan pedig vontató uszályok szállították a folyással szembeni irányba a rakományt. A nyersolaj szállításhoz fából készült tartályok roppant drágák voltak, áruk fele volt annak, mint a szállított olajé, tehát eleve gazdaságtalan, de szükség által kikényszerített megoldás volt. Ludwig Nobel viszont kifejlesztett egy a kiegyensúlyozottság érdekében belső szektorokra osztott 240 tonna űrtartalmú tartályhajót, amit Svédországban gyártottak és vízi úton került Bakuba. 1885-ben már tizenegy hajó szállított a Kaspi tenger – Volga útvonalon, a tankerek között volt 3000 tonna befogadóképességű is.
Mivel a hajózási útvonalak télen befagynak, Ludwig Nobel kialakította és megszervezte a vasúti tartálykocsival történő szállítást is és 1881-ben már Szentpétervárra érkezett az első szállítmány. 2-3 év alatt 60 db, egyenként 25 tartálykocsiból álló vasúti szállítási kapacitást épített ki és tartott fenn (az orosz állami vasút ugyanis nem volt hajlandó fenntartani ezt a parkot). Ezek a fejlesztések természetesen iszonyú költségbe kerültek és menet közben további tőke bevonására volt szükség. A megfelelő pénzügyi háttér megteremtése érdekében 1879 nyarán megalapította Bakuban a három Nobel testvér és Bilderling tábornok a BraNobel nevű, első Oroszországban működő külföldi olajipari részvénytársaságot.
Az oroszországi olajipar valójában tehát Azerbajdzsán területén született, itt formálódott és fejlődött meghatározó iparággá; ezen lényegesen az sem változtat, hogy az első minden tekintetben sikeres olajfúrás a kaukázusi olajrégióban történt.
A Kaszpi parti országban kitermelt kőolaj jelentősége a II. világháború során vált nagyon nyilvánvalóvá. 1941 végén, amikor reális veszéllyé vált, hogy a német csapatok elérik a kaukázusi olajmezőket, a nyersanyag utánpótlás kritikus helyzetbe kerülhetett volna. Nyikolaj Bajbakov, a bakui születésű olajipari szakember, egykori energiaügyi népbiztos emlékirataiban beszámolt Sztálin személyes parancsáról. Ő utasításba adta Bajbakovnak, hogy ha a németek a kaukázusi lelőhelyek közelébe érnek fel kell gyújtani a kutakat. Ha Bajbakov nem gyújtatja fel idejében, akkor fejbe fogják lőni. Ha felgyújtatja és a németek mégsem foglalják el, abban az esetben is főbelövik őt. Hát, sajátos motiváció… (A történet Bajbakov számára szerencsésen zárult, 2008-ban, 98 évesen halt meg). Az azeri kitermelt kőolaj 1941-ben 23,5 millió tonna volt, több mint a kaukázusi mezőkből származó. Kielégítően megbízható forrásnak bizonyult a hadsereg által igényelt nagy mennyiségű üzemanyag előállításához. Később a háború során a felhasznált nyersanyag forrása is kibővült iráni eredetű kőolajjal.
Az oroszországi olajipar születésekor, XIX.- XX. század fordulóján egyáltalán nem volt sejthető, hogy a későbbi hét évtized során ennek az iparágnak még két nagy felfedező kalandja lesz, amelyek eredményeképpen tartósan kőolaj- és földgáz nagyhatalommá vált az eurázsiai térségnek ez a része.
2019.03.06.
https://kolozsvaros.com/2023/01/08/spectator-egy-korszak-szuletese-az-oroszorszagi-tortenet/
