Mind több jel utal a tekintélyelvűség kialakulására a magyar politikai életben. S nemcsak a miniszterelnök úr, hanem egész környezete részéről. Sem a miniszterelnök, sem a kollégái nem mentesek a hatalmi arroganciától, a tekintélyelvűségtől. Magyarországon ezt sokféleképpen szokás magyarázni. Részint azzal, hogy a kormányfő és környezete a két világháború közötti magatartásmintákat próbálja követni, részint pedig azzal, hogy antidemokratikus érzelműek. Nekem másfajta magyarázatom van erre. Azt gondolom, hogy az egész ügy lényege a frusztráltság. A magam részéről megértem ezt a lélektani helyzetet. A miniszterelnök és kormányának tagjai föltehetően úgy érzik, hogy rengeteget dolgoznak, legjobb tudásuk szerint igyekeznek megfelelni annak a pozíciónak, amelyet betöltenek, ugyanakkor azt tapasztalják, hogy a polgárok életszínvonala ennek ellenére esik. Arról van szó, hogy miközben az ország válsághelyzetben van, a kormány erőt próbál mutatni, amelyet pedig már régen elveszített.
A sikertelenségre megpróbálnak magyarázatot találni. Úgy gondolják, hogy a hiba nem bennük van. A nép az ő fölfogásuk szerint eredendően jó, s a hihetetlenül jó szándékú és nemes nép és a hihetetlenül jó szándékú és nemes kormányzat közé ékelődve befészkelődik az ellenség, amely állandóan csak problémát okoz. Nos, ez az ellenség liberál-bolsevik cafrangokba bújt urakból áll, mint amilyen én is vagyok.
Ahogy mondják, a törpe minoritás. Tudat alatt azért a kormányzat is beismeri, hogy fölélte erkölcsi tartalékait. A kormány ma nincs abban a helyzetben, hogy fölálljon, és azt mondja az ország népének: tisztelt polgárok, a helyzet a következő… Azaz nincs erkölcsi ereje, hogy helyzetelemzést adjon, és azt mondja, a következő lépéseket kell megtenni, amelyek gazdaságilag szükségszerűek, bár népszerűtlenné tesznek bennünket. A kormánynak nincs ereje ehhez, pontosabban nincs abban a helyzetben, hogy a választók el is higgyék neki azt, amit mond, mert … annyiszor tett mást, mint amit hirdetett, hogy elveszítette hitelét.
Van olyan hiedelem, miszerint a demokratikus berendezkedés stabilitása egyenlő a kormány stabilitásával. Ezt határozottan cáfolom, bár a kormány valóban így gondolkodik. Nap mint nap tapasztalom, hogy a kormányzati urak egyenlőségjelet tesznek a rendszer stabilitása és a kormány stabilitása közé, ami persze nem igaz. Más kérdés, hogy a politikai stabilitásnak valóban fontos eleme a kormány stabilitása, ugyanakkor éppúgy elengedhetetlen része az is, hogy az alkalmatlannak bizonyult kormányok leválthatók legyenek. Nos, ez utóbbi az alkotmányos berendezkedés miatt hiányzik.
Úgy gondolják, hogy csak egyetlen kormányzati koalíciós minta képzelhető el, s a jelenlegivel szemben nem látnak semmiféle alternatívát. A miniszterelnököt nem egyszerűen egy polgári személynek tekintik, aki négy évre vállalkozott a kormány irányítására, hanem az egyedüli lehetséges embernek, pótolhatatlannak a saját soraikon belül.
Ilyen körülmények között a kormánytöbbségnek nincsenek meg a lélektani előfeltételei, amelyekkel ellenőrizhetné a kormányzat működését. A racionális vita helyett a kormánypárti képviselők hitalapra helyezték a kormányhoz fűződő viszonyukat. Miután ők alkotják a többséget, gyakorlatilag a parlament teljes ellenőrzési jogosultsága szűnt meg, pontosabban a kormány fölötti ellenőrzési lehetőség tűnt el.
A kormánykoalíció súlyos károkat okozott a politikai kultúrában. Ezelőtt … lehetetlen lett volna, hogy a kormányzó párt azt mondhassa az ellenzékre, hogy az az ország tönkretételében érdekelt, csak azért, hogy saját politikai célját megvalósítsa. Ez a jelenség mára mindennapossá vált.
Ha ma a kormánytöbbség azt mondja a politikai ellenfelére, hogy az ország tönkretételében érdekelt, akkor gyakorlatilag azt állítja, hogy hazaáruló. Márpedig egy politikai párt csak két okból lehet érdekelt az ország tönkretételében: vagy egy ellenséges ország ügynöke, vagy olyan politikai gondolkodásmód jellemző rá, amelynek első számú célja, hogy bekerüljön a hatalomba bármi áron és az ország érdeke másodlagos. Az én felfogásom szerint ez szintén hazaárulás.
Lehet, hogy megütközést kelt, amit mondok, de nagyon veszélyes fajtának tartom az elhivatott politikusokat. Tartok az olyan politikusoktól, akik a miniszterelnökségüket, miniszteri pozíciójukat, parlamenti képviselőségüket valamiféle küldetésnek tekintik, amely arra szól, hogy küldetést teljesítenek a politikában. Az ilyen politikusokból hiányzik mindenfajta pragmatizmus.
Nagyon veszélyesnek tartom azt a politikust, akiből hiányzik a humorérzék, mert a politikusi szerep rámerevedik, mint a páncél, és nem tud belőle kitörni. Mindez deformálja a személyiséget. Önirónia nélkül nem lehet politizálni. Nem szabad azt gondolni sohasem, hogy a politikus pótolhatatlan. Abban a pillanatban, ha egy politikus vagy politikai párt azt gondolja, hogy ha nem ő vezeti az országot, ha nem ő van többségben, akkor tragédia lesz – az egész országra nézve veszélyt jelent. A politikai váltógazdaságot azért találták ki, hogy olyan politikusok vezethessék az országot, akik el tudják viselni, hogy nem kell mindenáron miniszterelnöknek vagy parlamenti képviselőnek lenniük. Ha azt mondja a tisztelt választópolgár, hogy az én programomnál vagy politikusaimnál vannak szimpatikusabb programok, politikusok, akkor úgy kell reagálni, hogy rendben van, veszem a kalapom és megyek. S ekkor én azt mondom, hogy a következő négy évben ellenzéki leszek, vagy nem politikával foglalkozom, hiszen mindenkinek van tanult szakmája. Az egyik miniszter visszamegy ügyvédnek, a másik jogásznak, közgazdásznak, tanítónak. Sajnos a magyar politikai kultúra még nem jutott el arra a szintre, hogy az emberek, ha a politika olyan irányt vesz, ki tudjanak belőle lépni. Szerintem, ha kihajítják a politikust a közéletből, nem történik semmi tragédia.
Olyan embereket szeretek látni az ország élén, akik abban érdekeltek, hogy az életük révén az ország eljusson valahova. Az elmúlt negyven, de lehet, hogy hetven év súlyos öröksége, hogy sok választópolgár csak azt fogadja el igazi miniszterelnöknek, valódi miniszternek, képviselőnek, aki „önfeláldozza” magát. A politika nem önfeláldozás! Mentsen meg bennünket a jó Isten azoktól, akik a politikát önfeláldozásból csinálják! Az ilyen politikai kultúrában a vezérre csak azért van szükség, mert ő tudja magát a leglátványosabban feláldozni. Akik pedig a vezér mögött állnak, ugyanezt teszik, csak nem látszik annyira. Az effajta lelki beállítódás romboló a politikában. Ennek nem lehet happy end a vége.
Orbán, 1989 – Nagy Imre és mártírtársai temetésén, a Műcsarnok előtti ravatalnál
Tisztelt Olvasó! Bocsánatot kérek! A fenti cikk egyetlen sora sem tőlem származik, egyetlen gondolatát sem én fogalmaztam meg. Szó szerint közöltem újra – Orbán Viktor szövegét. (Önirónia nélkül nem lehet politizálni. Beszélgetés Orbán Viktorral. In: Kortárs, 1992. 2. sz. 3-6. p. Pogonyi Lajos interjúja. Dőlttel szedtem Orbán szavait, kurrenssel az újságíróét, amelyeket a riportalany helyeselt.) Tudom, nem újdonság, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök egészen más véleményen volt politikai pályafutása kezdetén, mint később, pláne manapság. Mégis érdemes ezt a huszonegy évvel ezelőtti szöveget felidézni, több okból is. Egyrészt azért, mert magam sem tudtam volna demokratikus politikai alapállásból pontosabban megfogalmazni az önkénnyel kacérkodó kormányzat kritikáját. Másrészt azért, mert a szavai időtlenek, ma is aktuálisak, azok is maradnak. Aki demokrata, akkor is egyetértett vele, ma is egyetért. Harmadrészt azért, mert akár vicces is lehet az egykori Orbántól a mai Orbán magatartásának leírását olvasni. Végül pedig azért, mert valójában egyáltalán nem vicces abba belegondolni, hogy az 1992-es Orbán Viktornak igaza volt: a saját pótolhatatlanságában bízó, leválthatatlanságának biztosításán fáradozó, ellenzékét hazaáruló ellenségként megbélyegző, arrogáns és ennek megfelelően a rámerevedett politikus páncél alatt deformált személyiséget hordozó politikus ámokfutásának nem lehet happy end a vége.
