A japán film nagy korszakának világhírű darabja. A háború elembertelenítő hatását példázó kegyetlen rémmese a középkorban játszódik, a belső háborúk idején. Egy magára maradt fiatalasszony és anyósa abból élnek, hogy szamurájokat ölnek meg, értéktárgyaikat ellopják. A gyönyörű fiatal nő szerelembe keveredik egy szökött katonával, s ezzel kivívja anyósa gyűlöletét, féltékenységét. Az ember alatti lét kíméletlen, szenvtelen ábrázolása naturalizmussal, misztikummal és erotikával vegyül.

Tartalom: Az Onibaba (鬼婆) 1964-ben készült fekete-fehér, japán filmdráma, horror. Shindô Kaneto alkotása a Kopár sziget (1960) mellett a rendező legismertebb és legsikeresebb filmjének számít. A történet alapjául egy buddhista mese szolgált, amelyet a rendező még gyerekkorában hallott az édesanyjától. A filmet alacsony költségvetésből forgatták, kis létszámú stábbal. A forgatás helyszíne Inbanuma volt, Csiba prefektúrában. A munka 1964. június 30-án kezdődött, és szeptember 9-én ért véget. A film nagy szakmai és közönségsikert aratott, számos fennmaradt fotón látható, hogy Japánban annak idején hosszú sorok kígyóztak az Onibabát vetítő filmszínházak előtt.^[1]

Cselekmény:

Helyszín: a középkori Japán. Egy nádasban két férfi próbál menedéket találni lovas üldözőik elől. A fiatalabbik férfi a sebesült idősebbiket támogatja. Úgy tűnik, sikerült egérutat nyerniük. Kimerülten terülnek el a földön, hogy erőt gyűjtsenek. Kis idő múlva a fiatalabbik felül, az idősebbiket is felülteti. Arra már nem marad idejük, hogy felálljanak: két oldalról egy-egy dárda fúródik a testükbe. Rövidesen megjelennek a tett elkövetői is, egy idősebb és egy fiatalabb nő. Meggyőződnek arról, hogy áldozataik tényleg meghaltak-e, majd levetkőztetik a tetemeket. Ezután lábuknál fogva maguk után vonszolják őket egy gödörig, amelybe beledobják mindkét holttestet. Később a rabolt holmival elmennek az idős Ushihoz, hogy élelemre cseréljék a zsákmányt. Egyik nap egy fiatal férfi állít be a két nő kunyhójába: Hachi a harcmezőről tért vissza, abból a háborúból, ahová az idősebbik nő fiával együtt ment, aki egyben a fiatalabbik férje is volt. Hachi mohón falja az asszonyoktól kapott ételt, a háború szörnyűségeiről mesél, végül kiböki, hogy barátja meghalt. A férfi csodálkozik azon, hogyan bírt életben maradni a két nő ilyen embertelen körülmények között. Nem hiszi el, hogy koldulásból tartották volna fenn magukat, hiszen még a ruházatuk is viszonylag új és szép. Az idősebbik nő erre Hachi öltözékére tereli a szót, a férfi pedig elmondja, hogy megölt egy szerzetest, mert az ő ruhájában nagyobb biztonságban érezte magát.

Másnap a fiatal nő a vízparton mos, amikor megjelenik Hachi, kezében egy nagy hallal. A férfi megint arról kezd beszélni, hogy szerinte a két asszony valójában fosztogatásból él, hiszen mindenki ezt csinálja. Szóba hozza azt is, hogy szerinte a nő túl fiatal még ahhoz, hogy férfi nélkül éljen. Feltűnik az idősebbik asszony, aki gyanakodva figyeli a fiatalokat. Hachi távozni készül, búcsúzóul odadobja a kifogott halat a fiatalasszonynak. Az idősebbik nő azt mondja a menyének, hogy ő még azt is el tudja képzelni, hogy valójában Hachi ölte meg a fiát. Váratlanul harcosok tűnnek fel a túlparton, akik még a vízben is tusakodnak egymással. Egyikőjük a nádas felé úszik, segítségért kiált. Mikor közelebb ér, Hachi keresztüldöfi a dárdájával. A két nő a másik harcos után veti magát, és mikor utolérik, a kimerült férfit vízbe fojtják. Ezután levetkőztetik a halottakat, a tetemeket pedig visszadobják a vízbe. Most Hachi viszi el a rabolt ruhákat és fegyvereket Ushihoz, ám az idős férfi nem fizet túl sokat. Azt mondja, a háború már nem jó üzlet. Este Hachi ismét a nők kunyhójában eszik, az idősebbik nő azonban elutasítja a férfi ajánlkozását, hogy segít nekik a rablásban és az árucserében. Az asszony nemcsak a fia miatt neheztel Hachira, hanem azt is észreveszi, hogy a férfi milyen vágyakozó szemekkel fürkészi a menyét. Miután Hachi elmegy, az idős nő azt tanácsolja a fiatalabbiknak, hogy tartsa távol magát a férfitől.

Következő nap a fiatalasszony vízért megy a partra. Hachi a nádasban elrejtőzve vár rá, de kénytelen távozni, mert újra megjelenik az idősebbik nő. A következő vízhordás alkalmával azonban a fiataloknak sikerül szót váltaniuk, és a férfi határozottan kijelenti, hogy este várja a nőt a kunyhójában. Később az idős nő újra figyelmezteti a menyét, ne hagyja, hogy Hachi behálózza. Éjszaka a fiatal nő felkel, csendben kioson a kunyhóból, majd egyenesen Hachi viskójához rohan a sötétben. Másnap reggel az idősebbik nő látja, hogy a vizeshordó magában áll a vízparton. A fiatalabbik nő kissé távolabb Hachival ölelkezik a nádasban. Amikor ismét beköszönt az éjszaka, a fiatalasszony megint rohan a szeretőjéhez. Ám ezúttal követi az anyósa, aki meglesi a párt. A fiatalok mit sem sejtve ölelkeznek, a nő arról beszél, hogy fél az éjszakai nádasban. Hachi azt feleli, hogy nincs mitől tartania, hiszen a nő az, aki másokat öl meg azért, hogy éljen. Következő nap az idős asszony átmegy Hachihoz. Felajánlkozik neki, ám a férfi visszautasítja. Próbál Hachi lelkiismeretére hatni, hogy ne vessen szemet barátja feleségére, de a férfi erre azt feleli, hogy mindez már nem számít, a barátja halott. A nő ekkor könyörög neki, hogy ne szakítsa el tőle a menyét, mert nélküle nem tud ölni. Hachit azonban ez sem hatja meg.

Az öregasszony ezután más taktikához folyamodik: menyét próbálja meggyőzni ígéretekkel, azzal, hogy a fia mégiscsak visszatér, ha pedig nem, a háború után ő majd talál neki egy nagyon jó férjet. Este a kunyhóban már más húrokat penget, arról beszél, hogy miféle kínok várnak a pokolban a paráznákra. A fiatalasszony ennek ellenére éjszaka újra felkeresi a szeretőjét. Anyósa megint utána indulna, ám ekkor hirtelen egy lándzsa fúrja át a kunyhó falát. Néhány pillanattal később megjelenik egy ijesztő arcú lény. A megrémült nőt azzal próbálja megnyugtatni, hogy rémisztő külseje ellenére ő nem démon, hanem ember, egy szamuráj, aki megszökött a háborúból, de eltévedt a nádasban. Arra kényszeríti az asszonyt, hogy mutassa meg neki a kivezető utat. Elindulnak, elöl az asszony, mögötte néhány lépéssel az ijesztő maszkot viselő szamuráj. A harcos azt állítja, azért viseli a maszkot, hogy szép arca meg ne sérüljön az ütközetekben. Nem hajlandó arra, hogy levegye az álarcot, hiába kéri erre az öregasszony. Amikor a gödörhöz érnek, az idős nő átlép fölötte, a szamuráj azonban a sötétben belezuhan. Mialatt valahol távolabb Hachi és a szeretője boldogan kergetőznek meztelenül az éjszakai nádasban, az idős nő egy kötélen leereszkedik a gödörbe, a halottak közé. A csontvázhalom tetején fekszik a szamuráj. A nő nagy erőlködések árán leveszi róla a maszkot, ám meg is retten a látványtól: a halott férfi arcát visszataszító sebek csúfítják. Aztán mégis kineveti a halottat, hogy lám, végül ebbe a gödörbe került a „szép arcú” szamurájtábornok is, akinek köszönhetően korábban annyi harcos végezte már ugyanitt.

Másnap az öregasszony egyedül indul Ushihoz, elutasítja a menye segítségét. Sőt közli vele, hogy estére sem fog visszaérni. A fiatalasszony sötétedés után boldogan rohanna Hachihoz, ám a nádasban hirtelen megjelenik egy démon, aki elállja az utat. A nő sikítva fordul vissza, és még akkor is reszketve fekszik a kunyhóban, amikor anyósa hazatér. Következő nap a démonokról kérdezi az asszonyt, ám tagadja, hogy azért kíváncsiskodna, mert találkozott volna eggyel. Az idős nő azt mondja, aki semmit nem követett el, annak nem kell félnie a démonoktól. Este az idős nő újra Ushihoz készül. Azt állítja, a napközbeni meleg miatt megy ilyen későn. A fiatalasszony nem bír uralkodni a testi vágyain, melyek felülkerekednek a félelmén, és ismét rohanna Hachihoz. A démon azonban újra megjelenik előtte a sötét nádasban, ezért a nő megint visszafordul. Közben a férfi egyre ingerültebben várja a szeretőjét, aki immár második napja nem jött el hozzá. Másnap estére elromlik az idő, ömlik az eső, az idős nő mégis újra útrakél. Menye megint Hachi kunyhója felé veszi az irányt, a démon viszont megint elállja az útját. A fiatal nő félelme ellenére megpróbálja kikerülni a rémisztő lényt, és kétségbeesetten Hachi után kiabál. A férfi meghallja a kiáltozást, és azonnal a hang irányába rohan. Mikor megjelenik, a démon eltűnik, a szerelmesek pedig újra összeölelkeznek. Hachi nem hisz a démonokban, nem tartja őket Buddha büntetésének, hiszen Buddhában sem hisz. Miután elválnak egymástól, Hachi visszatér a kunyhójába. Egy ijesztő arcú férfit talál a tűz mellett. Néhány pillanatig farkasszemet néznek egymással, majd a jövevény felkapja Hachi földön heverő lándzsáját, és keresztüldöfi vele a férfit.

A fiatal nő visszatér a kunyhóba, és világosságot gyújt. A fényben meglátja, hogy a kunyhó egyik sarkában háttal ül valaki, aki most felé fordul. A démon az. A fiatal nő sikítva menekülne, ám a démon esdeklő hangon megszólal. Az idős asszony az, aki mindent bevall a menyének, és elmondja, hogy nem tudja levenni a maszkot az arcáról, akárhogy erőlködik. A másik nő segítségét kéri. A fiatalasszony eleinte nem akar segíteni, végül mégis hajlandó rá. Előtte azonban kicsikarja az idősebbik nő beleegyezését abba, hogy ezentúl bármikor elmehet a szeretőjéhez, anyósa nem fog acsarkodni egyikükre sem. Hiába próbálja azonban levenni róla a maszkot, neki sem sikerül. Az idős nő ordít a fájdalomtól, ám az álarc meg sem mozdul. Végül a fiatalasszony felkapja a mosáshoz használt sulykot, és azzal csap le a maszkra. Az ütéseket az idős asszony fájdalmas üvöltése kíséri, a maszk alól pedig vér szivárog. Végül az álarc kettéreped, így sikerül letépni az egyik felét az idős nő arcáról. A látványtól a fiatalasszony megrémül: anyósa véres arcát csúf sebek borítják. Az idős nő mit sem sejtve próbál köszönetet mondani menyének, aki azonban „démon”-t sikítva kirohan a kunyhóból. Anyósa kétségbeesetten szalad utána, azt kiabálva, hogy „Ember vagyok, nem démon!” A nádas közepén rejlő gödör fölött a fiatalasszony átugrik…