Pogátsa Zoltán: A költségvetési deficit mítosza
Talán a 2020-as év leginkább várt könyve Stephanie Kelton A deficit mítosz című műve[1]. A szerző, azon túl, hogy közgazdász professzor, illetve a szenátusi demokrata frakció gazdasági főtanácsadója volt, a 2020-as kampányban Bernie Sanders demokrata elnökjelölt főtanácsadójaként szolgált. A Modern Monetáris Elmélet (MMT) egyik legismertebb exponense.
A könyv célja az MMT alapelveinek közérthető nyelvezetű kifejtése, miközben lerántja a leplet az elmúlt évtizedek legkártékonyabb mítoszairól. Ezeket a mítoszokat érdekből vagy őszinte, de téves hitből folyamatosan sulykolják politikusok, elemzők, illetve mindenek előtt a sajtó.
A Modern Monetáris Elmélet legfontosabb mondanivalója, ahogy az államnak soha sem kell semmire azt mondania, hogy nincs rá pénz. Ha a társadalom akarja, ha az a közjót szolgálja, akkor az állam – mint szuverén pénzteremtő – képes azt megfinanszírozni. A jegybank „pénzt nyomtat” (a mai világban számítógépes formában létrehoz), és ebből nulla százalékos kamattal megvásárolja azt az államadósságot, amelyet a kormányzat kiadásai hoznak létre.
Azaz értelmetlen volt az összes megszorítás és stabilizálásnak csúfolt károkozás a Bokros-csomagtól az eurozóna válságkezelésén át az Orbán-kormány jelenlegi nullás költségvetés fétiséig.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a költségvetésből orrán-száján folyhat ki a pénz, mint a Gyurcsány-korszakban vagy manapság. Az MMT nem a mértéktelen pénznyomtatás híve, hanem a nagyon jól végiggondolt költségvetési politikáé. A mértéktelen pénznyomtatásból ugyanis hiperinfláció lesz, ahogy nem egy gyarmati sorból felszabadult ország diktátora megtapasztalhatta, amikor éjjel-nappal járatta a bankóprést.
Az MMT ezzel szemben a nagyon fegyelmezett költségvetési politika híve, ám ennek a fegyelemnek nem a költségvetési deficit, hanem az infláció a korlátja. Azaz a mostaninál sokkal jobban meg kell nézni, hogy mire akarunk költeni, és mire nem. Ennek a hatása azonban rendkívül kedvező. Elmaradása pedig jelenlegi problémáink fő forrása.
Kelton szerint az MMT olyan, mint egy autosztreogramm, az az első látásra zagyva folt, amelyet ha másképp nézünk, hirtelen három dimenziós képet látunk meg mögötte. Aki egyszer megértette az MMT logikáját, az sosem fogja még egyszer ugyanúgy felfogni a közpénzügyeket.
Vegyünk sorra tehát néhány ilyen elterjedt, de hamis mítoszt Kelton könyvéből.
Mítosz: Az államnak ugyanolyan költségvetési korlátai vannak, mint a háztartásoknak.
Valóság: Nem, az állam nyomtathat pénzt, a háztartás nem!
Az államnak nincs szüksége adókra ahhoz, hogy finanszírozza a kiadásait. A saját maga által nyomtatott pénzből bármit meg tud finanszírozni.
Akkor nem kellenek adók? De:
- Mert ez az egyetlen módja annak, hogy a polgárok az adott állam pénzét használják, és ne mást. Szükségük van rá az adófizetéshez.
- Az infláció kordában tartásához. Ha az állam költeni akar valami fontosra, és ez valamiért inflációt gerjesztene, akkor adóztatással máshol csökkentheti a költési képességet: olyan költéseknél, melyeket korlátozni akar.
- Adókkal lehet kiegyenlíteni a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket, amennyiben azok túl nagyra nőnének. Például egyes oligarchák oly gazdaggá válnak, hogy foglyul ejtik a demokráciát. Vagy bizonyos cégek oligopóliumokként dominálnak teljes iparágakat. Szabályozás: a kormányzat alacsonyabb adókkal támogathat bizonyos folyamatokat (tanulás, élelmiszer, zöld energia), és visszafoghat másokat (dohányzás, CO2-kibocsátás).
Miért van akkor az államnak szüksége államkötvények, azaz adósság kibocsátására? Valójában nincs szüksége rá. Ez olyasvalami, amit egyszer eldöntöttek.
Hozzátehetünk ehhez két dolgot. Egyrészt – ahogy arra Wolfgang Streeck német gazdaságszociológus figyelmeztet – ezzel a kormányzatokat a nagybefektetők kontrollja alá helyezzük. Ez nyilvánvalón nem demokratikus, azaz megszüntetendő.
Másrészt pedig – ahogy Sandy Brian Hager bemutatja – az államkötvény biztonságos kereseti forrás a gazdagoknak, melynek kamatait aztán a szegényeknek kell kifizetnie. Ők nem jutnak megfelelő iskolához, úthoz, mert a pénzt a kamattörlesztésre kell fordítani. Azaz a nap végén az állampapír egyfajta jövedelem transzfer a szegényektől a gazdagok felé. Azaz ismét csak megszüntetendő.
A következő kérdés, amely mindenkiben megfogalmazódik, hogy akkor ezek szerint ezerrel kezdjünk el nyomtatni, mintha nem lenne holnap? Nem lesz ebből hiperinfláció? A válasz természetesen nemleges. Az MMT nem a felelőtlen költekezést jelenti. Ellenkezőleg: kifejezetten a felelősségteljes költségvetést.
Például: az állam saját közösségi pénzéből megtámogatja a szociális lakásépítést. Ezzel keresletet gerjeszt az építőipar kibocsátása iránt, ami inflációt gerjesztő, ha az nem képes elég gyorsan bővíteni a kapacitásait. Ha nőne az infláció, akkor csökkentjük a stadionépítést, ami csökkenti az inflációs nyomást az építőiparban. Vagy: közösségi pénzből finanszírozzuk a fenntartható energiát, de közben magasan adóztatjuk a CO2 kibocsájtást. Ha az előbbi növeli az inflációt, az utóbbi visszafogja.
Mítosz: A deficit a túlköltekezés bizonyítéka.
Valóság: A túlköltekezés bizonyítéka az infláció!
Kelton visszautal Abba Lerner amerikai közgazdászra, aki kidolgozta a funkcionáis finanszírozás elméletét, az MMT előfutárát. Eszerint az államnak az a feladata, hogy kitöltse azt a gazdasági aktivitást, amit a magángazdaság nem képes. A magángazdaság minden egyes időpontban annyi munkaerőt foglalkoztat, amennyit tud és akar. A többiek foglalkoztatására az államnak kell hasznos munkahelyeket teremtenie. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ez költségvetési többlettel, egyensúllyal vagy hiánnyal történik, a lényeg a teljes foglalkoztatás elérése.
Amennyiben viszont a gazdaság túlpörögne, azaz infláció fenyegetne, akkor az államnak az a feladata, hogy extra adóztatással csökkentse a vásárlóerőt ott, ahol ezt a legkevésbé gondolja indokoltnak, vagy akár egyenesen károsnak tartja. Az adók ilyen szelektív emelésével természetesen a költségvetés egyenlege elmozdul a pozitív irányba, ám ez nem cél, hanem következmény.
Kelton szerint az MMT annyival akar többet, mint Lerner, hogy bevezetné az általános munkagarancia programot. Azaz nem felülről költene többet mondjuk infrastruktúrára, oktatásra, gondoskodási munkára, remélve, hogy a magángazdaság erre reagál, hanem alulról garantálna munkát mindenkinek, akit az adott időpontban a magángazdaság nem képes alkalmazni.
Ennek számtalan előnye lenne azon kívül is, hogy mindenki találna munkát, aki akarna. Egyszerre automatikus stabilizátorként kilapítaná a gazdasági ciklusokat. Harmadrészt pedig egyfajta minimálbérként működne az gazdaságban, hiszen az állami garantált foglalkoztatási bér alatt senki nem vállalna munkát. (Kelton idézi Hyman Minskyt, aki szerint a jelenlegi rendszerben hiába van intézményesített minimálbér, a tényleges minimálbér a munkát nem találó ember nulla dollárja…)
Mindezeket figyelembe véve Kelton tehát hangsúlyozza, hogy az MMT nem az állami költés fegyelmezetlenségét vezetné be, hanem éppen hogy egy sokkal fegyelmezettebb költekezést. Ám ez nem az értelmetlen deficit – szuficit célokat venné figyelembe, hanem az inflációt előzné meg.
Mítosz: Az államadósság veszélyes, csökkenteni kell
Valóság: Az államadósságot akár ma gond nélkül visszafizethetnénk.
Japán államadóssága a GDP két és félszerese. Mégsincs a kockázatot jelző állampapír hozam az egekben. Sőt, gyakorlatilag nulla. Miért? Mert a japán adósság jenben áll fenn, és nem külső valutában. Ez pedig így nem veszélyes. A japán jegybank bármikor visszafizethetné, ha akarná. Sőt, a felét már meg is vásárolta. De akár a 100%-át is megvásárolhatná.
A főáram ezen a ponton aggódni kezdene: mi lenne az inflációval? Semmi. A japán állampapírok birtokosai készpénzt kapnának a papírjaik helyett. Az összvagyonuk se nem nőne, se nem csökkenne. Sőt, a hosszabb távú kilátásaik még egy kicsit romlanának is, hiszen elesnének a kamatoktól. Semmi okuk nem lenne azonnal költekezésbe kezdeni. Nem lenne infláció.
Kelton megnézi az ellenpéldákat is. Azt, amikor az USA egyszer tényleg visszafizette az államadósságát, vagy amikor többször is radikális lépéseket tett a csökkentésére sorozatos költségvetési többletekkel. Minden egyes alkalommal válság lett belőle. Nem véletlenül, hiszen ilyenkor az állam forrásokat von el a gazdaságból, melyeket aztán nem költ el.
Mítosz: Az állam ha kölcsönkér, kiszorítja a szintén kölcsönért sorba álló magáncégeket.
Valóság: Amikor az állam deficitet csinál, a magángazdaság megtakarításai nőnek.
A kiszorítási elmélet az aranystandard idején volt igaz, amikor a pénz hozzá volt kötve az aranyhoz. Ma már nem az. Amikor az állam hitelt vesz fel, akkor nem kiszorít más hitelfelvevőket, hanem éppen hogy növeli a megtakarításokat. Az állami szektor hiánya a magánszektor többlete. És fordítva. Az állami szektor többlete a magánszektortól von el forrásokat.
Mítosz: Nincs elég pénz a társadalom-biztosításra, az egészségbiztosításra, a nyugdíjakra, ezek a nagy állami rendszerek fenntarthatatlanok.
Valóság: Nem a pénz a szűk keresztmetszet, hanem a kapacitás.
Ahogy az állam egyéb szolgáltatásait, úgy ezeket az alrendszereket sem kell adókból vagy járulékokból finanszírozni. Az állam itt is képes arra, hogy pénzt teremtsen, és megfinanszírozza azokat. Azaz ezek az alrendszerek sem mehetnek csődbe.
Nem teremtene ez inflációt? Ugyanaz az MMT válasza, mint bármely más esetben. Akkor teremt inflációt, ha nem tudjuk a megfelelő kapacitásokat előteremteni, amelyeket megvásárolna az állam. Azaz nincs elég orvos, ápoló, gyógyszer, idősek otthona, gondozó, épület, orvosi technológia. Ez az igazi szűk keresztmetszet, nem a pénz. Az elöregedő társadalom miatt itt az ideje arra fókuszálni, hogy ezeket az emberi és anyagi erőforrásokat megteremtsük. A vásárlóerőt az állam mindig képes előteremteni.
Kelton egyébként egészen megdöbbentő tanúkat hoz minderre. Például az egyébként kifejezetten retrográd Alan Greenspan volt Fed-elnököt, aki egy kongresszusi meghallgatáson kapott egy olyan alákérdezést, hogy ugye erősíteni kell az öngondoskodást, mert ezek az alrendszerek nem sokára finanszírozhatatlanná válnak? A kérdező legnagyobb megdöbbenésére Greenspan az igazságot válaszolta: Nem, az állam bármikor képes ezeket az alrendszereket megfinanszírozni, ha akarja!
Utóda, Ben Bernanke még azt is hozzátette: Ez nem az adófizetők pénze!
✲
A költségvetési deficit tehát mítosz, annak fetisizálása káros. Ahogy azonban Kelton figyelmeztet, van bőven deficitünk, amire érdemes fókuszálni: egészség és gondoskodási deficitünk, tudás deficitünk (oktatás), demokrácia deficitünk (több embert lehetne érdemi polgárrá tenni, az oligarchákat pedig megszüntetni), klíma deficitünk (nagyon sürgető lenne megfinanszírozni az átállást a fenntartható, nemnövekedő gazdaságra). Ezek az életünk igazi korlátai, nem pedig az, hogy nincs elég pénz.
Margaret Thatcher hírhedt módon egyszer azt mondta, hogy a társadalomnak nincs pénze, az állam csak az adófizetők pénzével gazdálkodik.
Az MMT bebizonyítja, hogy nem, az állam nem az adófizetők pénzét költi. Hanem a közösség pénzét.
(A Modern Monetáris Elmélet egy részletesebb kifejtése itt megtekinthető.)
Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.
Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.
https://merce.hu/2020/08/09/a-koltsegvetesi-deficit-mitosza/
Nagyon megugrott a magyar adósság
4 százalékponttal ugrott meg az államadósság a második negyedévben az MNB hétfőn közzétett adatai szerint. A GDP arányos ráta így ismét 70 százalék feletti értéket mutat.
A pénzügyi számlák előzetes adatai szerint az államháztartás nettó finanszírozási képessége a második negyedévben záruló egy évben a GDP -4,9 százalékát tette ki (-2277 milliárd forintot), derült ki az MNB hétfőn közzétett adataiból.
Az államháztartás bruttó, konszolidált, névértéken számított adóssága a GDP 70,2 százalékát érte el 2020 második negyedévének végén (32 432 milliárd forintot). Az Eximbank adósságát is figyelembe véve a szektor adóssága a GDP 71,9 százaléka volt (33200 milliárd forint).
Az előzetes adatok szerint a háztartások nettó finanszírozási képessége 2020 második negyedévével záruló egy évben a GDP 5,8 százaléka volt (2669 milliárd forint).
A GDP arányos adósság megugrása az utóbbi hetek adatai alapján semmiképpen sem nevezhető meglepetésnek. Ugyanis a hányados mindkét tagja negatív irányban változott. A számlálóban szereplő adósságérték (központi költségvetés adóssága) a második negyedévben közel 1500 milliárd forinttal ugrott meg. A Pénzügyminisztérium legutóbb közzétett adatai szerint az első félévben 1837 milliárd forintos deficitet halmozott fel a költségvetés. Miközben nagyobb értéket kellett osztani, a nevező csökkent, hiszen a pénteken publikált adatok szerint a második negyedévben brutálisan összezuhant a GDP.
Utóbbi, vagy a gazdaság teljesítménye kapcsán a mélyponton vélhetőleg túlvagyunk, ám éves bázison egyelőre közel sem biztos, hogy akár a harmadik, akár a negyedik negyedéve fordulatot hoz majd. Az esélyeket latolgatva a nominális adósság további növekedésének az esélye nagyobb, mint a csökkenésnek, így jó eséllyel fogunk még idén a mostaninál rosszabb adósságmutatóval is találkozni.
https://mfor.hu/cikkek/makro/nagyon-megugrott-a-magyar-adossag.html
Beütött a válság: nagyot ugrott hirtelen Magyarország adóssága
Az első negyedév végén tapasztalt 66,8 százalékról június végére a GDP 71,9 százalékára emelkedett az államháztartás bruttó konszolidált adóssága – derül ki az MNB hétfő reggel publikált előzetes pénzügyi számláiból. A mostaninál magasabb adósságot utoljára 2018 harmadik negyedévében láttunk, vagyis a válság máris két év izzadságos adósságcsökkentését tette semmissé. És ezzel még nincs vége, az év végére tovább emelkedhet a ráta.
A pénzügyi számlák előzetes adatai szerint az államháztartás nettó finanszírozási képessége 2020 második negyedévével záruló egy évben a GDP -4,9 százalékát tette ki (-2277 milliárd forintot) – olvasható a jegybank jelentésében. Az előzetes adatok szerint a háztartások nettó finanszírozási képessége 2020 második negyedévével záruló egy évben a GDP 5,8 százaléka volt (2669 milliárd forint).
A legnagyobb figyelem persze a GDP-arányos államadósságot övezi a jelentésben, ez az Eximbank nélkül 70,2%-ra, azzal együtt pedig 71,9%-ra emelkedett. Mi évek óta következetesen utóbbival számolunk, hiszen az Eurostat ezt a módszertant tekinti megfelelőnek.
Az már előzetesen borítékolható volt, hogy a második negyedévben jelentősen megugrik majd az adósságrátánk, két okból:
- Egyrészt az adósság nominális összege jelentősen emelkedett, az ÁKK adatai szerint a központi költségvetés adóssága három hónap alatt majdnem 1500 milliárd forinttal hízott. Ebben elsősorban a költségvetés hatalmas hiánya játszott szerepet. A Pénzügyminisztérium statisztikája szerint fél év alatt 1837 milliárd forintos deficitet halmozott fel a büdzsé. Részben ennek finanszírozására kellett tavasszal összesen 3,5 milliárd euró értékben devizakötvényeket kibocsátania Magyarországnak. Emellett a forintkibocsátásokat is fel kellett pörgetni, jó ideje már hetente tart kötvényaukciókat az adósságkezelő a korábbi kétheti rendszeresség helyett.
- Másrészt a gazdaság 13,5%-kal zuhant a második negyedévben az egy évvel korábbihoz képest, az első negyedévhez képest pedig 14,5%-kal zsugorodott a GDP. Ráadásul a mostani előzetes pénzügyi számlákban még csak becsült GDP-vel számoltak, miközben a gazdaság visszaesése nagyobb volt az elemzői várakozásoknál is, így a későbbi felülvizsgálatok során szinte biztosan emelkedni fog még a második negyedéves adósságráta is.
Vagyis az osztás (adósság/GDP) számlálója nagyobb, nevezője pedig kisebb lett.
Az előzetesen ismert adatok fényében csak az volt a kérdés, mekkora lesz az ugrás az adósságrátában, a tavaly év végi 66,3% után az is szinte borítékolható volt, hogy már a második negyedévben 70% felett leszünk. A 31 ezer milliárd forint körüli adósságszint 350-es árfolyamon mintegy 88,5 milliárd eurót jelent, vagyis csak a 3,5 milliárd eurónyi devizakötvény majdnem 4 százalékpontot dobtak a rátán.
Az adósságráta év végi szintje alapvetően két dologtól függ majd:
- A költségvetési hiánytól, amivel kapcsolatban egyelőre nem sok pozitívumot lehet elmondani. Nemrég Varga Mihály pénzügyminiszter is arról beszélt már, hogy a kormány 3%-os prognózisa helyett reálisabb lehet idén a gazdaság 5%-os visszaesése, ami más országokhoz hasonlóan akár 8-10%-os GDP-arányos deficittel is járhat.
- A másik pedig a gazdasági visszaesés mértéke, amivel kapcsolatban talán több a jó hír, hiszen a szakértők egyetértenek abban, hogy a második negyedév lehetett a mélypont, ahonnan fokozatos visszapattanás jöhet az év második felében.
Tavasszal, amikor a kormány idei konvergencia programja készült, még 72,6%-os év végi adósságrátával számoltak, de az a mostani helyzetben már egy optimista forgatókönyvnek számítana. Akkor ugyanis a 3%-os GDP-csökkenés mellett 3,8%-os hiánnyal kalkulált a minisztérium.
Áprilisban az ÁKK készített két alternatív szcenáriót, akkor azzal számoltak, hogy 10%-os gazdasági visszaesés és 7%-os hiány már 80%-ig emelné az adósságunkat a GDP arányában. Egyelőre úgy tűnik, hogy ennyire talán nem lesz drámai a válság, de ez közelebb lehet a valósághoz, mint a kormány tavaszi prognózisa.
Épp a napokban közölt elemzést Magyarországról két nemzetközi hitelminősítő is, a Standard & Poor’s elemzői 76,5%-os, míg a Fitch Ratings közgazdászai 78,3 százalékos adósságrátát vetítettek előre 2020 végére. Ráadásul szerintük jó eséllyel még 2022-ben sem leszünk 70 százalék alatt, vagyis sokáig tart majd elérni a 2019-es mélypontot.
Címlapkép: Shutterstock
https://www.portfolio.hu/gazdasag/20200817/beutott-a-valsag-nagyot-ugrott-hirtelen-magyarorszag-adossaga-445104?utm_source=index.hu&utm_medium=doboz&utm_campaign=link
