Saját füleddel hallgasd meg erről, hogy mit mond ki az államtitkár a videón, aki a magyar evangélikus egyház világi vezetője is. Tehát rombolni akarták a lelket és a tudatot, de nem sikerült? Rend helyett felrúgták a még létező társadalmi egyensúlyt és magukra formálták az erkölcsöt, jogot. Az erősebb kutya nemi aktusának jogát alkalmazták minden téren és most döbbenten tapasztalták, hogy nem jön be...Tanulhatunk valamit ezektől a menekültektől. Nem beletörődni a hatalom által kijelölt sorsba. Nem hagyni a hatalom packázását, hanem összefogni kell ellene. És igen, én is azt gondolom, hogy meg kell védeni hazánkat, de azt is gondolom, hogy ebbe minden magyar is beletartozik. Ha ez lett volna a szempont és nem a közpénzek magánzsebe való csatornázása akkor emelt fővel élhetne és dolgozhatnának itt az emberek, segítve mások boldogulását is. Viszont a hatalom úgy döntött, hogyha a holdudvaron kívül mindenkit a kiszámíthatatlan és kiszolgáltatott helyzetbe lök, akkor vígan sütögetheti pecsenyéjét és állíthatja saját lábra még a meg sem született unokákat is. Teremtett a menekült ügy kapcsán egy vészhelyzetet. Fenyegették a civileket, a főpolgármester meg beszart, hogy mi lesz ha nem segítenek tovább, majd mindenki elől lezárták a magyar vonat közlekedést Nyugat-Európa felé. Aztán megdöbbentek, hogy ennek az arroganciának ellent mernek mondani. Amikor már az egész világ bennünket figyelt egyre több ember becsületbeli kérdést csinált abból, hogy a hatalom embertelenségével szembe szálljon. Megteltek a segítő központok a napi szükségletet kielégítő adományokkal, és gyerekekkel játszottak, énekeltek, táncoltak a civilek és még mesét is vetítek nekik. Kiderült, hogy az állam a funkcióit nem tudja ellátni. De az államilag bődületes pénzzel ellátott egyházi szervezetekre sem számíthatunk. Minderről az osztrákok véleményét már idézni sem merem.  Külön köszönet pont ezért a pannonhalmi apátságnak, mert megnyitotta kapuját és segítséget nyújtott amikor kellett. De akadt külföldi aki ide jött nyaralni, és látta a Keleti melletti "életet" pillanatok alatt gyűjtőt nekik milliókat...

Csak köszönettel tartozunk munkájukért, akik oldották a krízist és hatalom tehetségtelen kavarásait az ellentmondó üzeneteit a szégyenletes kormányszóvivői szöveget. Eközben az ország vezető hallgattak, illetve vaktérképpel utaztatták az embereket, majd Bécsi vonattal Bicskéig vitték őket.

Köszönet a rendőreinek, hogy sokszor étlen szomjan és a legkisebb tájékoztatást sem kapva(?!) erőn felül teljesítve minőségi munkát végeztek, akkor is amikor a foci ultrák a várost rohamozva törtek, zúztak, gyújtogattak. Köszönet minden embernek, akik becsületünk maradékát megvédték.

Itt a teljes adás, hogy ne gondold, csak egy félreérthető mondatot ragadtak ki.

ki a felelős?

Itt még egy vélemény:

Lázár János, a siratóasszony

Operatív törzs összehívása péntek este, rendkívüli sajtótájékoztató. A Miniszterelnökséget (és ki tudja, még mit) vezető miniszter, egy bizonyos Lázár János nevezetű illető világgá kürtöli, mikrofonba, kamerába bömböli:

Magyarországot mindenki magára hagyta! Senki nem segít, pedig a Világ összes gondja a vállunkon!

"Semmiféle segítséget nem kaptunk, miközben rajtunk számon kérik a szolidaritást..."

Jani, nálad komoly bajok vannak! Ki a büdös franctól vársz segítséget? Kinek a feladata és kizárólagos joga ebben az országban intézkedni? Hát nem azt ugatjátok évek óta, hogy ti vagytok a hatalom, ti döntötök mindenben? Képzeld pajtás, az EU nem jótékonysági egylet! Mi több, nem is egy kifogyhatatlan pénzesláda. Akkor sem, ha a magyar kormány így állítja be, mi több, így is használja. Kéritek - pontosabban követlitek - a pénzt, de lehetőleg egyetlen kötelezettséget sem kértek hozzá. Azokat sem, amelyek az uniós tagság alapjait képezik. 

"Az Európai Unióra nem tudunk várni, mint ahogy Németországra és Ausztriára sem..."

Aztán eddig miért vártunk rájuk? Illetve miért vártál rájuk? Nekik mi a dolguk, kismókus?

"Sem Németország, sem az Európai Bizottság nem segít Magyarországnak, senki nem szolidáris Magyarországgal."

Komolyan elsírom magam. Nincs az a fürdős kurva, aki ilyen szépen tudna vonyítani. Becsaptak, megcsaltak, elhagytak minket, magyarokat! Jaj és jaj! Mi ártatlanok vagyunk! Mit ártatlanok? Áldozatok! Vérző szüzek a friss havon!

Tudod Jani, állatira rossz irányba nézel. Te és cimboráid hagytátok cserben azt az országot, annak az országnak a népét, amelynek érdekében dolgoznotok kellene. Ti köptétek szemen ezt a társadalmat, annak minden egyes tagját, külön-külön is. A tulajdon választóitokat is.

Ki volt az, aki személyesen hirdetett háborút a civilek ellen? Ki rúgta az árokba a rokkantakat, a hajléktalanokat, betegeket, nehéz helyzetben lévőket? Ki hazudozik napról napra száguldó gazdaságról, fejlődésről, biztonságról, a munkanélküliség zsugorodásáról? 

Nem segít Németország, Ausztria, az Unió? Ó, ja nekünk! Tudod ki segít? A magyar emberek. Az általad oly nagyon gyűlölt civilek. Ők segítenek, mi segítünk. A sopánkodás helyett tudod mit kellett volna tenni?

A rohadék plakátok helyett tolmácsokat keríteni, megfelelő tájékoztató prospektusokat nyomtatni több nyelven. Lett volna rá idő, mert amikor telifostátok az országot a takaroggyá plakátjaitokkal, akkor még bőven nem volt ekkora a krízis. Fel lehetett volna állítani a menekültek számára befogadó állomásokat, megfelelő tájékoztatást és ellátást nyújtva nekik. Az Uniótól erre a célra kapott pénz, belső források és a civilek adományaiból röhögve meg lehetett volna tenni időben minden szükséges lépést. Semmi nem történt azon kívül, hogy ráhoztátok a frászt az ország lakosságára. Szándékosan, tudatosan, célirányosan.

folytatás

http://orditok.blog.hu/2015/09/05/lazar_janos_a_siratoasszony

Mesét vetítettek a menekült gyerekeknek a Keletinél

Nehéz nap volt tegnap a pályaudvarnál, megkönnyebbülést csak az hozott, hogy a rendőrök visszavonultak, a gyerekeknek pedig mesét vetítettek.

Tánc a menekültekkel - beállsz te is?

Virágom, habíbí

Feljövök a metróból, és hirtelen nem tudom, merre vagyok. Eleve nem sokat járok a Keleti környékén, de most végképp nem találom a kijáratot. Körtét és müzliszeletet hoztam. Csak gyerekeknek. Osztom is őket határozottan, rendületlenül. Pillanatok alatt körbevesznek. Pontosabban lerohannak. Egy kisfiú másodszorra is odafut, hogy plíz, plíz. Mondom neki magyarul, hogy „te már voltál”, és játékosan megfenyegetem. Mosolyog, vállat von, ő megpróbálta, és elfut. Öt perc alatt szétosztom a hat kiló körtét, és a 100 müzliszelet is gyorsan gazdára talál.

Kimegyek a placcra, ott pár önkéntes rajzol, színez a gyerekekkel. Egy angol nő kis táskával érkezik, lehuppan a betonra terített takaróra, kiborítja a kincseit. Körömlakk. A kislányok egymás után tartják oda az ujjaikat, mintha egyebet se csináltak volna életükben. Páran gyöngyöt fűznek.

Az emberek a földön ülnek. Ki takarón, ki sátorban, mások a lépcsőn. Nagyon fáradtak. Sokukon látszik, hogy a nélkülözés ellenére is igyekeznek ápoltak lenni. Egy aleppói nő a legkisebb gyerekével a szüleinél volt, amikor menekülni kényszerült, a férjét és a két másik gyerekét hónapok óta nem látta, semmit se tud róluk. Popsitörlőt osztogatok, csak bébiknek. Persze hirtelen mindenki bébi. De én könyörtelen vagyok, meg kell mutatni a bébit. Egy 14 éves fiú magára mutat, hogy hát ő is bébi. Mondom (és mutatom) neki, hogy nagy bébi vagy te, fiam. Kacag.

Odamegyek egy kislányhoz, és megkérdezem tőle angolul, magyarul, hogy van-e kedve táncolni. Persze nem érti, de sebaj, megfogom a két kezét, és elkezdünk forogni, közben énekelem a tavaszi szelet. Lassacskán mások is megbátorodnak, egyre többen leszünk. Ideje ugrálni. Egyet jobbra, egyet balra, hej, Dunáról fúj a szél. Pihenésképpen zsipp-zsuppolunk egyet, lóbálják lelkesen a karjukat, a nagyobbacskák néhány ismétlés után kiabálják, hogy zsipp, zsupp, endezsupp, a végén a földre guggolunk.

Egyre nagyobb látványosság vagyunk, már a felnőttek is néznek. Odagyűlnek körénk, mosolyognak. Hálásak, hogy legalább pár órára kiszakadhatnak a gyerekekkel együtt ők is a menekülésből, a földön ülésből, éhezésből, bizonytalanságból. Egy ötvenes férfivel találkozik össze a tekintetünk. Marcona, barázdált arca van. Néz, és látszik rajta, hogy emlékszik arra, hogy milyen volt, amikor néhány ezer kilométerrel odébb az ő gyerekei játszottak ilyeneket. Egy férfi beáll a kislányával, és együtt énekeljük, hogy virágom, virágom. Megkérdezi, mit jelent. Elmondom, és hozzáteszem, hogy ez becézés. Kedvesem. Habíbí. Zavartan elmosolyodik, megfogja a kezemet, és azt mondja: dánsz, virágom, virágom.

Közben riporterek fényképeznek, filmeznek, egyik bebújik a kör közepébe. „Fent” (a Keleti előtt) néha sípolnak, lehallatszik a tüntetés zaja. Dühös férfiak egy csoportja halad el mellettünk, palackokat ütögetnek egymáshoz, arabul kiabálnak, a többieket is próbálják hívni tüntetni, de nem nagyon mennek. Senkit sem bántanak, de dühösek és csalódottak. Senki nem tudja még, hogy mi lesz. Rendőrök mennek el mellettünk, az egyik megböki a másikat: nézz oda, ezek a gyerekek a tavaszi szelet éneklik. Szürreális élmény az egész este, mintha nem is a Keletiben lettem volna egy csapatnyi ki tudja, miket megélt gyerekkel, hanem óvodás kiránduláson a játszótéren.

Egy francia újságíró diktafont nyom az orrom alá, hogy mondjak valamit. Fent ordítják, hogy ria, ria, Hungária, mi rendületlenül árasztjuk a vizet, zsuppolunk. A kamaszfiúk fociznak, de azért oda-odanéznek. Amikor hívom őket, integetnek, hogy ők aztán nem, és mutogatnak, hogy bébi. Mit is képzelek én, hogy meglett suhancok körtáncolni fognak, hova lesz a frissen szerzett férfias tekintélyük. De a bújj, bújj, zöldágnak már ők sem tudnak ellenállni, örökké macskák akarnak lenni, máskor a kaput tartják. A „macska” már csatakiáltássá válik.

Valaki cukorkát osztogat. A kislány, aki már az elejétől hozzám csapódott, nekem adja az övét. Nem egyet a sok közül, hanem az egyetlent. Összeszorul a torkom. Megrángatja a szoknyámat: zsipp, zsupp.

Este kilenc. Három és fél órája vagyok kint. A gyerekek egy részét pizsamába öltöztetik. Keleti aluljáró ide vagy oda, rendnek lennie kell, este a gyerek pizsamában legyen. Utolsó kör, a végén tapsolunk, meghajlunk, a nézőink is lelkesen tapsolnak. Virágom, virágom tomorrow? – kérdezik. Nem tudom, mi lesz holnap. De áraszthatnánk vizet. Esetleg (ki)süthetnénk valamit. Közösen.

Addig is a Migration Aid közleménye, melyből kiderül, mivel segíthet, aki szeretne (a lista naponta frissül).

baudolinA

http://bezzeganya.reblog.hu/post-155

 És ahol az emberség létezik még hivatalosan is:

Hivatalos, fejléces papíron írja ezt nekik a bécsi városvezetés.

 

Légvonalban ugyan csak mintegy 200 km, valójában azonban több millió fényévre van tőlünk Ausztria fővárosa. A budapesti városvezetés, élén Tarlós István főpolgármesterrel hetekig nézte tétlenül, hogy a Keleti pályaudvarnál több ezren, és a II. János Pál pápa téren, valamint egyéb fővárosi közterületeken további több százan éljenek, aludjanak mindenféle hivatalos ellátás nélkül, és csak az emberségből az egész világnak példát mutató magyar civilek jóindulatának köszönhetően jussanak ételhez, vízhez, orvosi ellátáshoz, takarókhoz, gyakorlatilag mindenhez, amire szükségük volt.

Ehhez képest a “hanyatló nyugat”….

Ugyan a menekültek pénteken nem azért indultak el Bécs felé gyalog, mert Ausztriában szeretnének letelepedni, legtöbbjüknek az csak egy tranzitország az áhított úticél, Németország vagy Svédország előtt, az osztrák állam mégis példaértékűen felkészült a fogadásukra, ilyen szállásokkal várták a hozzájuk érkezőket.

A magyar káosz, és a Kocsis Máté – Tarlós István duótól megtapasztalt gyűlölködő arrogancia után pedig Bécs kimondottan olyan, mintha egy másik univerzumban lenne. Holott csak kb 200 km Budapesttől, és igazából nem csinál semmi különöset, csak azt ami normális és elvárható ebben a helyzetben. Ellátja mindazokat a feladatokat, amiket nálunk az állam helyett a civilek végeztek.

folytatás:

http://vastagbor.atlatszo.hu/2015/09/06/you-are-safe-udvozli-becs-a-menekulteket/

és akkor 2015. szeptember 1,  2, 3..-i teljes híradók visszatekintése, hogy megértsd miről beszélek: