Nem kocsmába való gondolatok (egy film és egy írás kapcsán), pedig mindenki ezen tépelődik. Mi lesz itt? Mi vár ránk? Mi zajlik? Egy leamortizált ország ahol eltűnt a felelősség az erkölcsi minimum a változás kikényszerítésére. Nem szeretem sem a szerzőt és ez az oldal sincs könyvjelzőmben - most kivételesen mégis idehozom ébresztésre, elmélkedésre, mert véleményem szerint rengeteg igazság van a gondolataiban, ha nem is értek minden mondatával, következtetésével egyet. Van ilyen címen film is (1977-ben rendezte: Ingmar Bergman - lent megnézheted. A film: 18+) : Németország,a 20-as évek, gazdasági válság, munkanélküliség, kilátástalan élet, éhezés és kétségbeesés ... Ha a második világháborúról beszélünk, gyakran elsiklunk az előzmények fölött. Mi most ezt ismételjük? Hiszen hazudnak éjjel-nappal és a kialakult közöny alatt gátlástalanul elárulják az országot. Sodródunk, mert az "eredetvidék" már meg van...
A filmből két "pillanat" : A fáradt pap szerint, Istent távol van, egymáson kell segítenünk,..
A "tudós" szerint pedig: mit számít 30-40 év gyötrődés, kín... , van elég ember...
Bartus László: Kígyótojás
A szabadságról, a szabadság áráról és a Polgári Radikális Párt megalakításáról szeretnék szólni. Bevezetésként szeretnék felidézni két nyugati értékelést, amely a múlt héten jelent meg. Az egyik Paul Lendvai véleménye, a másik ötven nyugati művész és tudós álláspontja. Paul Lendvai azt mondta, Magyarország nem diktatúra, de úton van afelé. Az ötven nyugati művész ezzel szemben Magyarország fasizálódásáról beszélt. Az Orbán vezette Magyarországot Európa rothadó gócának nevezte. Kijelentették: a demokratikus társadalom megszokott tiltakozásaival Magyarországon már semmit nem lehet elérni. A magyar értelmiségről azt mondták, hogy az hallgat, akcióik legfeljebb saját lelkiismeretük megnyugtatására szolgálnak. Felszólították a világot, hogy fel kell szabadítani Magyarországot, és lázadásra buzdították a magyar lakosságot.
Paul Lendvai és az ötven nyugati híresség között az a különbség, hogy utóbbiak nem ismerik a magyar értelmiségi elitet, amelyet Paul Lendvai nemcsak ismer, hanem akiknek meg is akar felelni. Lendvai azt ismételte meg, amit ez az értelmiség hangoztat, a magyar ellenzéki pártok vezetői, az ellenzéki média meghatározó személyiségei kezdettől hajtogatnak: Magyarországon még mindig demokrácia van. Vannak kedvezőtlen jelek, visszaélések történtek, de az ország még mindig demokrácia. Ennek szellemében készülnek a 2014-es választásokra. Az ötven nyugati értelmiségi felhívása azért született, mert ezt a véleményt nem osztják. Megértették, hogy Magyarországon nincs ellenzék, az értelmiség nem felel meg a feladatának, elárulta az országot, a népét, elárulta a demokráciát és a demokratikus Nyugatot. Nem lehet számítani arra, hogy megvédik Európát a kontinens rothadó gócától.
Magyarországon még azt sem értették meg, hogy ez a civilizáció hadüzenete a magyar fasizmusnak, és a fasizmussal kollaboráló, hazug, áruló értelmiségnek. Hadüzenet a hazugságba menekülő ellenzéki pártoknak és ellenzéki médiának. Paul Lendvai nem azok között van, akik Magyarország felszabadítását hirdették meg, hanem az árulók között jelölte ki saját helyét. Az igazságnál fontosabb számára, hogy a budapesti értelmiség elvárásainak megfeleljen. Lendvainak fontosabb, mit mond róla a gyáva és áruló pesti értelmiség, mint az igazság kimondása.
Magyarországon megszégyenítik, és megalázó jelzőkkel illetik évek óta azokat, akik az ötven nyugati vezető értelmiségivel összhangban minősítik az Orbán-rendszert. Drámai hangú nyilatkozatuk nem késztette önvizsgálatra azokat, akik a mai napig szépítik a helyzetet, mentegetik az Orbán-rendszert, demokráciának nevezik a diktatúrát. Az ötven nyugati tekintélyt egyelőre nem hülyézték le azok, akik magukat mértékadónak nevezik, és gúzsba kötik Magyarországon az ellenállást. Orbán rendszere nem működhetne nélkülük, akik eltartott kisujjal szállnának fel ma is a vagonokba, ha lenne hova vinni őket. Egyetlen percre sem vették magukra a kritikát, és nem néztek szembe sem a tévedésükkel, sem a felelősségükkel. Magatartásukkal igazolták a róluk felállított diagnózist. A magyar népnek meg kell értenie a nyugati demokráciákból érkező üzenetet. Nem számíthat a magyar értelmiségre, az ellenzéki pártokra, sem az ellenzéki sajtóra, amely becsapja őket: demokráciát hazudik naponta, és készíti elő az ország teljes összeomlását. Legrosszabb esetben Magyarország felosztását.
A demokratikus Nyugat nem demokráciát lát, hanem fasizmust. Európát veszélyeztető rothadó gócot. Magyarországra nem úgy tekint, mint egy demokratikus választás útján hatalomra jutott kormány legitim uralmára, hanem törvénytelen hatalombitorlókra. Egy megszállt országra, amelyet talpnyalók serege működtet, az ellenzék és az ellenzéki média legitimál, amely a rendszernek nem ellenzéke, hanem szerves része. A Nyugat udvariasan kivár, és értetlenkedik. De ha látja, hogy Magyarországon virágzik a nácizmus, az antiszemitizmus, az államforma fasizmus, a kormányzás a hazugság rendszerére épül, akkor elgondolkodik. Ha rögzíti, hogy ez az ország Európa közepén a demokratikus Nyugatot tartja ellenségének, a bankok zsidó-világösszeesküvése ellen folytat szabadságharcot, rabszolgamunkára építi a gazdaságot, és ebben a magyar nép többsége támogatja, akkor egész Magyarország lesz a civilizáció ellensége, és kivágásra ítélt góc, nemcsak az Orbán-Simicska maffia. Ma csak csodálkoznak, hogy a legnagyobb ellenzéki párt elnöke azért megy Brüsszelbe, hogy a fasisztákat megvédje. Bajnai volt miniszterelnök a világot nyugtatgatja, a választási győzelemről szóló légvárakkal félrevezeti. De amikor megértik, hogy ez az egész így együtt beteg és életképtelen, gyógyíthatatlan fekély, akkor az ország mindenestül lesz a civilizáció ellenfele. Ha Magyarországon nem látszik következetes demokratikus erő, a nép egységesen olyannak mutatkozik, amely a gyűlölet filozófiáját vallja, és nem képes népirtásokat elítélni, akkor mint rákos daganatot kivágják örökre Európa testéből.
Európa kezdi belátni, hogy az ellenzéki politikusok ugyanúgy hazudnak, mint Orbán Viktor. Azzal hitegetik a magára maradt népet, hogy egy diktatúrával szemben, nem demokratikus választáson nyerhetnek. Azzal a hazugsággal áltatják a magát megszabadítani képtelen országot, mintha demokratikus eszközökkel vissza lehetne fordítani a diktatúrát. Pedig pontosan tudják, hogy 2014-ben semmi esélyük nincs. Ha képesek lennének összefogni, ha többségbe kerülnének, akkor sem. De nem akarják tudomásul venni, hogy a diktatúra ellen fel kell lázadni, ki kell fizetni a szabadság árát. Mesterházy Attila elhiszi, hogy 70 éves kora előtt miniszterelnök lehet belőle Magyarországon. Úgy járkál, mint egy koronázás előtt álló király, miközben az országában megszűnt a jogállam, nincs Alkotmány. A Nyugat látni fogja, hogy ez az ellenzék a legkisebb morális érzékkel sem rendelkezik, segédkezik abban, hogy a kontinensre veszélyt jelentő dögkutat demokráciának láttassa. Az ellenzék médiája demokráciának hazudja az országot, ahol ellenzéki találkozóhelynek számító szórakozóhelyet rendőrök szállnak meg. Ez karnyújtásnyira van a nyílt, totális diktatúrától.
Az ellenzék becsapja a híveit, amikor nem a rendszer természetéről, hanem a pillanatnyi stádiumról beszél, és a kettőt összekeveri. Egy kígyó a tojásban is kígyó. Amikor kibújik, és ártatlanul tekerőzik a csirkék között, akkor is kígyó, és amikor ötméteresre nő, és lenyeli egyben a tehenet, akkor is kígyó. A rendszer természete a kígyó, a stádiuma pedig az, hogy még a tojásban van, kibújt onnan, vagy tízméteres szörnyeteg. Az ellenzék és hazug médiája azt állítja a tojásból kibújt kígyóról, hogy nem kígyó, mert még nem harap, szelíden tekergőzik a szalmában. Eltaposni azonban csak ebben a stádiumában lehet. Amikor tízméteres lesz, és keresztben nyeli le a bivalyt, akkor már nem. Paul Lendvai azt mondta, ez még nem diktatúra, mint Kazahsztán. Ez nem igaz. Ez a diktatúra éppen olyan diktatúra, sőt annál rosszabb, ez mérgezőbb kígyó. Csak még fiatal, három éves. Meg kell nőnie, hogy Paul Lendvai is elszörnyülködjön. De vajon meg kell-e várni, hogy akkora legyen, hogy már nem lehet eltaposni?
Felelőtlenek, akik letagadják az Orbán-rendszer természetét. Rendszerének természete fasiszta diktatúra. Az volt a tojásában, az most, amikor már kibújt a tojásból, és az lesz akkor is, amikor megrészegül a vértől. Ez a rendszer egy szörnyeteg, Orbán Viktor egy beteg szörny, és életveszélyes Európára (is). Aki ezt nem látja, vak. Előre meg lehet mondani, hogy az Orbán-rendszerben büntetőtáborok lesznek, ahova államellenes bűncselekmények és terrorizmus címén viszik majd azokat, akik a fasizmus igazi ellenzéke lesznek. Aki ránéz Kövér Lászlóra, az elfajzott kommunista karrieristára, nem látja ezt? Attól, hogy ma még nincsenek politikai gyilkosságok, az nem azt jelenti, hogy ez demokrácia, hanem azt, hogy még nem jött el az ideje. De majd eljön. Azért, mert ennek a rendszernek ez a természete.
A kígyó fel fog nőni, mert még senki nem látott olyan kígyót, amelyik megállt a növésben. Ha megnő, nem szalmát fog enni, hanem embert. Orbán Viktor már nagyon nehezen viseli az alakoskodást, a pávatáncot, és eljön az idő, amikor leveti magáról az álcázó bőrt, és nyíltan szembefordul a civilizált világgal. Nácik, nyilasok fognak az utcán glasszálni. Szőke Feri terrorelhárító lesz, és megvédi a családi és a nemzeti értékeket. Félelem és rettegés lesz, külföldi beavatkozással. A vége Hágában lesz, ahol emberiség elleni bűnökért ülnek majd Orbán, Kövér és a többiek, ahol folytatják a hazudozást: demokratikusan jutottak hatalomra, az ellenzék a parlamentben szavazott, részt vett a választáson, amelyet ők megnyertek. A többség rájuk szavazott, hallgassák meg Bolgár Györgyöt, hogy évekkel a diktatúra (NENYI) bejelentése után is kikérte magának a fasizmust, és azt mondta, hogy demokrácia van.
Emlékezhetünk Bergman Kígyótojás című filmjére, amely 1923-ban játszódik. Európa a holokauszt után van, az Európai Unió tagja a nemzeti együttműködés rendszere. Ezért nem nézhet ki ugyanúgy, mint 1923-ban Németország. De tekintélyelvű, vezérelvre épül, tagadja a polgári demokráciát, etatista, az állam szabályoz mindent, a vezér szava dönt a nevelésről, a kultúráról, a tananyagról. Antiszemita, a zsidó honfitársak összes garanciája az, hogy az antiszemita vezér megígérte, hogy megvédi őket magától. Kiüresítik a parlamentarizmust, a parlament automatikusan megszavazza a vezér döntéseit, amelyeket rendelet formájában is kihirdethetne. Államosítanak és közmunkára építik a munkaalapú társadalmat. Mitől ne lenne ez fasiszta diktatúra? Attól, hogy még nem lőttek senkit a Dunába? Majd fognak.
Miért hazudik az ellenzék és az ellenzéki média? Azért, mert ha kimondanák az igazságot, az sok kényelmetlenséggel járna. Azért hazudnak, mert nem akarják vállalni az ezzel járó kellemetlenséget és kockázatot. Minél később szánják rá magukat, annál nagyobb lesz a vele járó kellemetlenség és kockázat. Már két éve sem gitározgatni kellett volna, hanem olyan beszédeket mondani, hogy beszakadjon a plafon, és maguktól kitörjenek az ablakok. A jólneveltség fontosabb, mint a szabadság. Az ötven nyugati értelmiségi azt mondta, hogy Magyarországot fel kell szabadítani, mert a magyarok nem tesznek érte semmit. Akik most felemelték a szavukat, tisztában vannak azzal, hogy a szabadságnál nincs fontosabb. Aki a szabadságot elveszítette, az mindent elveszített, amit meg akar menteni a megalkuvással, azt is elveszíti. A magyarok lemondanak a szabadságról az állás, a pénz, az egzisztencia és sok más miatt, amelyek semmit nem érnek a szabadság nélkül.
Ha már annyira keresztény Magyarország, idézzük a Máté evangéliumát, ahol Jézus azt mondja az Isten országáról, hogy az olyan, mint amikor egy ember kincset talált a szántóföldben. Elment, eladta mindenét, és megvette a szántóföldet, amelyben a kincs van. Ez a kincs a szabadság. Aki nem képes arra, hogy mindenét eladja, mindenről lemondjon, mindent feláldozzon érte, az nem nyeri meg ezt a kincset. Aki nem érti meg, hogy mindennél drágább kincs a szabadság, az elveszít mindent. Azt is elveszíti, amiről nem volt hajlandó lemondani a kincsért. A szabadságért semmi nem drága, valamikor még a magyar költők is tudták azt, hogy szabadság nélkül még élni sem érdemes. De aki időben fellázad, annak nem kell meghalnia, csak annak, aki nem lázad fel, mert az a szabadsága után elveszítheti az életét is. Ezért ilyenkor a Szanyi-féle emberek megelőzik a finnyás entellektüeleket, mert Szanyi kapitány bemutatja a középső ujját a fasisztáknak. Szégyen, hogy a magát ellenzéknek vallók ezután őt hibáztatják, hogy alkalmat adott Kövérnek arra, hogy a demokratákat rossz színben tüntesse fel. Mindenkinek egy emberként kellett volna Szanyi mellé állni, és felmutatni a középső ujját. Még akkor is, ha az nem elegáns, mert amikor a szabadságot tapossák, akkor nem az elegancia számít. Budapestet fel kellett volna lobogózni a felmutatott középső ujjal, és lázadni kellene minden erővel. A magyar ellenzék mulasztásos törvényszegésben van, mert az Alkotmány, amelyre Orbán felesküdött, előírja, hogy a kizárólagos hatalom megszerzésére való törekvés esetén mindenkinek joga és kötelessége fellépni, az alkotmányos rendet megvédeni. Fel kellett volna már akkor lázadni. Orbán téved, amikor azt hiszi, hogy minden uralom legitim, ha azt a többség megszavazza. Csak az a hatalom legitim, amely szabadságot ad, amelyik elveszi, az nem. Orbán egy trónbitorló.
Az ötven nyugati értelmiségivel együtt mondjuk, Magyarországon ma nincs egyetlen tényleges ellenzéki párt sem, egyetlen tényleges ellenzéki sajtó sem, amely az Alkotmány szellemében járna el, és amely a fasizmus ellenzékeként nyilvánulna meg. Besimulnak a diktatúrába, alkalmazkodnak hozzá, kerülik a konfrontációt, és ennek érdekében még hazudnak is demokráciáról, választási győzelemről. Álnok módon szajkózzák, hogy nyerni fogunk 2014-ben. Az utókor megvetéssel fog beszélni róluk: a történelmi helyzetben könnyűnek találtattak. Ma egy becsületes, szabadságot szerető ember nem tud egyetlen párt mellé sem állni, és a magunk részéről mindenkit le is beszélünk róla.
Arra az elhatározásra jutottunk, hogy létrehozzuk a Polgári Radikális Pártot, amely szellemiségében hasonlít elődjére, a Jászi-féle pártra, de nem lehet ugyanaz, mert elmúlt száz év. Ez a párt arra jön létre, hogy legyen hova állni azoknak, akik nem akarnak a hazugokkal kollaborálni, akik meg akarják őrizni a szuverenitásukat és a józan eszüket. Akik gyökeresen utasítják el az Orbán-rendszert, a fasizmust és a diktatúrát. Ezt a pártot azok számára hozzuk létre, akiknek legfőbb érték a szabadság, és mindent készek feláldozni érte. Ez a párt nem akar hatalomra jutni. Célja, hogy felszabadítsa Magyarországot, helyreállítsa az alkotmányos rendet, megalkuvás nélkül képviselje a szabadság és a demokrácia ügyét. Nem kíván megfelelni senkinek, nem gyűjt szavazókat, ennél fogva nem akar hazudni.
A párt bejegyzése azonban az első lépésben megakadt. Magyarországon csak úgy lehet pártot bejegyeztetni, hogy el kell ismerni a Fidesz alaptörvényét. A megalakítandó párt a Fidesz alaptörvényét illegitimnek tartja, a demokratikus Alkotmány eltörlését puccsnak és államcsínynek tekinti, amelyért büntetőjogi felelősséggel tartoznak azok, akik elkövették. Ezért nem vagyunk hajlandóak elfogadni a Fidesz alaptörvényét, ezért a Polgári Radikális Párt magyarországi bejegyzését megtagadjuk. A tervezett pártnak emigrációba kell vonulnia, ezért várhatóan emigráns pártként fog működni Magyarország határain túl, de a világ bármely részén élő magyarok is tagjai lehetnek.
Magyarország fasiszta állam, az Unió első fasiszta állama. Orbán rendszere klerikál-fasiszta diktatúra. A tervezett emigráns párt gyökerestül utasítja el a rendszert, azzal való mindenféle együttműködést. Az álparlamentben való tevékenységet, a nem demokratikus választásokon való részvételt árulásnak, és a diktatúrával való kollaborációnak tekintjük. A tervezett Polgári Radikális Párt alapításával, programjával és a csatlakozással kapcsolatos információkról a későbbiekben tájékoztatást adunk.
(A kiemelések, tőlem - mert leginkább ezek foglalkoztatnak. A miért, a merre és hogyan... Azonban egy új párt? Na ne!!!)
http://nepszava.com/2013/03/velemeny/bartus-laszlo-kigyotojas.html
Melyikre legyek büszke?
És alább, pillanatkép (Pécs, Széchenyi tér, -from Facebbok- ha ez nem photoshop nagyobb a baj mint hittem!) templomban (kivűl, belül) elhelyezett keresztyéni üzenetről...
"Felmerül a kérdés, hogy érvényesül-e a jogállamiság" - interjú a CEU rektorával
Ha egy kormánytöbbség pillanatnyi politikai érdekei mentén nagyon gyakran változtatja egy ország a törvényeit, vagy az alkotmányt, akkor felmerül a kérdés, hogy érvényesül-e még a jogállamiság – mondta a hvg.hu-nak a John Shattuck, a CEU rektora. Bill Clinton egykori emberi-jogi államtitkárával (aki hosszú éveket töltött korábban közép-európai országokban) az emberi jogok helyzetéről, a terror elleni harcról, a drón háborúról, és a magyar kormányt ért amerikai kritikákról is beszélgettünk.
http://hvg.hu/itthon/20130331_John_Shattuck_CEU_kritika
„Az események Berlinben játszódnak, 1923-ban. Egy csomag cigaretta négymilliárd márkába kerül. Senki sem hisz már a jövőben, sem a jelen-ben.” Az állástalan zsidó artista, Abel Rosenberg (David Carradine) keservesen tengeti életét a vesztes háború terheit nyögő, szegény és szomorú vá-rosban. Ám amikor testvére váratlanul öngyilkos lesz, pokoli események sora veszi kezdetét. Abel környezetében többen titokzatos körülmények között eltűnnek, mások kegyetlen kínhalállal halnak meg. Abelt a gyanakvás és a rettegés fojtogató légköre szinte megbénítja, és az alkoholban keres menedéket a rémálomszerű mindennapok elől. Eközben sógornője, Manuela (Liv Ullmann) foggal-körömmel küzd meg napi betevő falatért, kettőjük túléléséért ebben az élhetetlen világban mely olyan, mint a kígyótojás: a vékony héjon átsejlik egy rettenetes hüllő immár tökéletes körvonala. Ingmar Bergman (Fanny és Alexander, Jelenetek egy házasságból, Suttogások és sikolyok) mesterműve.
a film : 18+
Kígyótojás
Gelencsér Gábor
Serpent’s Egg – német–amerikai, 1977. Rendezte: Ingmar Bergman. Szereplők: David Carradine, Liv Ullmann, Heinz Bennent. Forgalmazó: Fantasy Film. 120 perc.
Kivételes pillanat Ingmar Bergman hatalmas életművében: a Kígyótojás történelmi film. Berlin 1923-ban nem a képzelet színpada, mint múltban játszódó filmjeiben, a vígjátékoktól a misztériumokig, hanem a XX. század botrányának, a fasizmusnak, a második világháborúnak, a holokausztnak az eredetvidéke. A félelem, a fenyegetettség, a kiszolgáltatottság időszaka, a katasztrófa előérzete. Hitler puccskísérlete még kudarcba fullad, az emberi faj megtisztításán dolgozó tudós magával is végez – az összeomlás jelei azonban félreérthetetlenek. A társadalom beteg. S beteg, űzött, magányos, szorongó, kitett pária benne az egyén is. Az Istentől elhagyott ember, ezúttal a történelem színpadán – nem csoda, hogy Bergman elvont témája a konkrétabb közegben sikeres filmet ígért: Dino de Laurentiis produkciójában nagyköltségvetésű film készült a müncheni Bavaria Stúdióban, amerikai sztárral a főszerepben.
Bergmannak ráadásul személyes motivációja is volt a történethez. A Laterna Magicában elmeséli 1934-es németországi élményét, amikor 16 éves cseregyerekként kamasz lelkét elvarázsolta a hőskultusz eszménye, s amiért a háború után évekig bűntudat gyötörte. S a múlt mellett személyes motivációt jelentett a forgatás időszaka is: az adóügyi támadások elől hazájából elmenekült rendező lelkileg legalábbis az üldözöttség húszas évekhez hasonló állapotát élte meg az idegen környezetben. A Kígyótojás saját bevallása szerint mégis kudarc. A szakmai okok nyilvánvalóak, ráadásul Bergman kitűnő önelemzőként eleszi kritikusai kenyerét. Az először A csendben oly kifejezően megformált nyomasztó város képe ezúttal egy méregdrága díszlet formájában valóságos jelleget ölt – s ezzel elveszíti éppen azonosíthatatlanságából fakadó erejét. A másik már Bergman művészetében ritkább és meglepőbb dramaturgiai probléma: a sorsából kizuhanó, testvérét, munkáját, kapcsolatait elvesztő egykori artista történetébe bizonytalanul és megkésve kapcsolódik bele az eleve sematikus „őrült tudós” motívuma, hogy végül egy bűnügyi történet logikájával oldja meg a személyes drámát.
A Kígyótojás ezzel együtt a hasonló tematikájú filmek méltó darabja, a Kabarétól a Berlin, Alexanderplatzon át a Hanussenig. Ám hogy mi hiányzik belőle Bergmanból, azt jól mutatja egy rövid jelenet. A főhős özvegyen maradt sógornője kétségbeesésében a gyónástól várna segítséget. A fáradt, űzött papnak csak egy rövid tanácsra futja: Isten távol került tőlünk, egymáson kell segítenünk, mondja, majd fásultságáért bocsánatot kérve kisiet a templomból…
Extrák: werk; audiókommentár David Carradine közreműködésével; előzetesek és filmográfiák.
