Sajnos nem nekem...... hanem Kiss Mariann séfnek!

Két dolog miatt gondoltam, hogy  megosztom veletek ezt a történetet! Az egyik, hogy mindig szidni szoktuk a bulvármédiát. És lám egy bulvárhírt is lehet rendesen közölni. Na mondjuk a Nők Lapja tette ezt amelyik színvonalas maradt. A másik ok, hogy annyira tudok örülni amikor látom, hallom, hogy igenis élnek köztünk rendes, törekvő fiatalemberek akik teszik a dolgukat, és ha még általuk a jó hírünket is elviszik az hab a tortán!Tetszik, mert egy egyszerű lány, két lábbal áll a földön. Nézzük meg miről is van szó.

Kiss Mariann  séf: "Sokáig nem tudtam, mi akarok lenni. Kereskedelmi iskolába jártam, kommunikáció és marketing szakra, és azt gondoltam, majd üzletasszony lesz belőlem. De mindig ott volt a szakácskodás: az iskolatársaimmal hol hot-dogot készítettünk és az utcán árultuk, aztán az összes pénzt a Heim Pál Gyerekkórháznak ajánlottuk fel, hol pedig a hajléktalanoknak kreáltunk szendvicset. A barátaim meg közben mondogatták: Marcsi, annyi szenvedéllyel főzöl, menj szakácsnak! Gondoltam, miért is ne? És elvégeztem a Vendéglátóipari Főiskolát.

Szerelmes vagyok a főzésbe már egészen kicsi gyerekkoromtól!

Vendéglátós családba születtem, nagypapámnak kocsmája volt, anyukám is szakács-cukrász, ő süti a világ legjobb süteményét. Nagymamám pedig számomra a világ legjobb szakácsa volt. Mindent tőlük tanultam. Nagymamámhoz erősen kötődtem, a legtöbb időmet vele töltöttem. Elismert vegyészmérnök volt. A családban pedig ő volt a középpont. Ha leültünk az asztalához, mindig nyugalom volt és szeretet. Nagyon fájt az elvesztése.

Szájról szájra járt a hírem: „Járt nálam egy séflány, képzeld, tíz emberre főzött, és nagyon jó volt…” Így kerültem a holland, a görög és az argentin nagykövethez. Aztán létrehoztam egy ügynökséget. Külföldi filmes stábok számára adunk cateringet a forgatáshoz, azaz mi etetjük a sztárokat.

Brad Pitték-ről: Komoly válogatáson kellett részt vennem, nagyon sok kollégámmal együtt.

Részese voltam a család életének: reggel nyolcra érkeztem, este mentem haza, amikor Angelina Jolie megérkezett. Gondoskodtam arról, hogy a hűtők mindig tele legyenek, beszereztem mindazt, amire szükségük volt. Figyelnem kellett arra is, hogy az egyik gyerek laktózérzékeny – amúgy én is –, a másik gluténérzékeny, a harmadik pedig nem bírja megenni a tejtermékeket. Mindig négy-ötfélét főztem.

Ők is hús-vér emberek, és amiket összeírnak róluk, az legtöbbször hamis. Angie, akármilyen fáradtan érkezett a forgatásról, mindig megkérdezte, hogy vagyok, hogy telt a napom. Imádja a gyerekeit, nagyszerűen bánt velük, soha egy éles szó nem hangzott el a szájából.

A legkedvesebb élményem talán mégis Bradhez kötődik. Egyik reggel sonkás tojást készítettem neki, miközben ő feltette a kávét. Megkérdezte, kérek-e. Én soha nem kávézom, de azt feleltem: persze. Így hát, elmondhatom, hogy maga Brad Pitt főzött nekem egy kávét."

Ennyi lett volna! Mondjuk én sem vallottam volna be, hogy nem kávézom:))))