Ötvennégy év. Ennyi időbe telt mindössze, hogy a modern emberiség világunk egyik legdrámaibb környezeti katasztrófáját megvalósítsa. Előre megfontolt terv szerint. Ráadásul már menet közben, az első negyedszázad végén megmutatkoztak azok a következmények, amelyek később csak súlyosabbá váltak. A Föld negyedik legnagyobb tava, az Aral tó félszáz év alatt gyakorlatilag megfordíthatatlanul kiszáradt. Az egykori tó északi része Kazahsztán, déli része pedig Üzbegisztán területén helyezkedik el. A tó nagyon fiatal, néhány tízezer éves, a földtörténet jelenkorában alakult ki. Két nagy folyó, az Amu-Darja és a Szir-Darja táplálta; ezek több, környező országra kiterjedő vízgyűjtő területe 1,5 millió km² (összehasonlításul: a Duna 817 ezer km² területről gyűjti vizét). A nagy vízgyűjtőnek köszönhetően az alapvetően száraz klímájú térségben (átlagos csapadék az elmúlt évszázadokban is mindössze évi 100 mm volt) a tónak a vízszintje geológiai bizonyítékok szerint 3-6 m között változott.
A gyéren lakott térség lakossága a tóparti kis halászfalukban élt, halászatból és alkalmi hajózási munkákból tartotta fenn magát. Ezek a helységek ma több km távolságra vannak a ma még létező víztől, az egykori kikötőkben rekedt rozsdás hajók. akár az ökológiai katasztrófa emlékművei hevernek a sivatagban.
Az emberi beavatkozás előtti utolsó évben (1966) a tó területe 68,9 ezer km² volt, a hatalmas vízfelszínt 1100 kisebb -nagyobb sziget tagolta. (Egyik közülük, mint utóbb kiderült, nagyon sötét titkokat rejtett, ez azonban egy másik bejegyzés tárgya lehetne.) A tó vízmélysége 53 m. Az Aral tárolt víztömege 1960-ban még 1083 km³. Az ezután bekövetkezett változások számokban:
A környezeti katasztrófába fordult változás képei:
Forrás: Atlas Photo Archive/NASA via Central Asia Monitor
Mi okozta a hihetetlen méretű és hatású változást?
A 60-as évek elején a szovjet legfelső vezetés, élén Nyikita Hruscsovval, számos extenziv mezőgazdasági projektet indított útjára, amelyek hangzatos célja az USA mezőgazdasági teljesítményének meghaladása volt. Ezek egyike volt a kazahsztáni szűzföldek feltörésének és szántóföldi hasznosításának rövid idő alatt kudarcba fulladt terve. További nagyléptékű tervek készültek a közép-ázsiai gyapot- és rizstermesztés soha nem látott mértékű fejlesztésére, a folyók vizének kiterjedt öntözőrendszerbe terelésével. (Közép-Ázsia egyike a világ három legnagyobb gyapottermesztő térségének.) A kormány akkor úgy döntött, hogy az Aralt tápláló két folyó vizét a sivatagi mezőgazdasági területek öntözése érdekében szét kell osztani, mielőtt még a folyók a tavat elérnék. A kisebb vízhozamú Szir-Darja vizének túlnyomóan nagyobb részét a Ferganai-medencében levő, két millió hektár területű ültetvények öntözésére használták fel. Ezek a meglódult tervek hamar a megvalósítás szakaszába léptek és pártfőtitkári őrségváltás ellenére folytatódtak, a finanszírozás kifulladásáig.
Szovjet Közép-Ázsiának ez a térsége, ezen belül főleg Üzbegisztán a szovjet időszakban is monokultúrás mezőgazdasági termelést folytatott, a gyapot termesztésének kiemelt jelentősége volt az egész unió számára. A gyapottermesztés is – mint a többi növénytermesztési ágazat – vízigényes. Ebben az időszakban erőltette az állam rizstermesztést is, de a prioritás a gyapoté volt. Az 50-es évek közepétől egyre növekvő mennyiséget követelt Moszkva az üzbég köztársaságtól és annak sikerült is viszonylag gyorsan 4 millióról 8 millió hektárra növelni a gyapot termőterületét. A gyapot monokultúra miatt nem alkalmaztak vetésforgót, így a talaj tápanyagai nagyon hamar kimerültek. Ezt masszív és agresszív műtrágyázással, továbbá a növényvédő szerek ellenőrizetlen kiszórásával igyekeztek ellensúlyozni, a szűkös csapadékmennyiséget pedig öntözéssel pótolni. A termelési mutatók növelése érdekében folytatott átgondolatlan mezőgazdasági gyakorlat egyre gyorsuló mértékben szennyezett mindent, talajt és vizet egyaránt. (Már régen világossá vált ennek a mezőgazdasági gyakorlatnak a fenntarthatatlansága és környezeti következményei, amikor a már független Üzbegisztán elnöke nem, hogy korlátok közé szorította volna, hanem egyenesen bátorította ezt, hiszen az ország bevételének mintegy 20 %-át ez a termék biztosítja.) A földekre kijuttatott vegyszerek egy nem kis mennyisége viszont visszajutott az öntözőcsatornákon a folyóba, innen pedig a tóba, súlyosan mérgezve annak vizét.
A két folyóból a vízkivétel az öntözési program kezdetén 60 km³ volt évente, később ez radikálisan növekedett 115 -120 km³ vízmennyiségre; gyakorlatilag végül a tóba mindössze 5 km³ víz jutott csak el. Még később az Amu-Darja szinte teljes vízmennyiségét az öntözőrendszerekbe irányították.
Az öntözőcsatornák építését a 40-es években kezdte el a szovjet állam, ezek minősége és működési hatékonysága már építésükkor elképesztően hitvány volt. A legnagyobb főcsatorna, a Karakum csatorna vizének 40 – 70 %-a nem jutott el az öntözendő területekre elfolyás, szivárgás és párolgás miatt. 1960-ban már tudták, hogy évente 30 – 60 km³ víz folyik szét ellenőrizetlen módon a sivatagban. (Még ma is az üzbég csatornarendszer mindössze 10 %-a szigetelt, a szivárgást megelőzendő.) A 47 ezer km hosszú öntözőcsatorna rendszere így a vizet csekély hatékonysággal juttatja a földekre és nagyon kevés volt a tóba jutó víz mennyisége is, ennek eredményeként pedig a vízszint is drasztikusan csökkent 1960 óta. A tapasztalatok ellenére az öntözőviz-felhasználás 1960 és 2000 között megduplázódott (hasonlóképpen a gyapottermés mennyisége is). Hasonló rendszerproblémák és kíméletlen vízfelhasználás tapasztalható Türkmenisztánban is, azonban a vonatkozó adatok nehezen hozzáférhetőek. A fő gyapottermesztési övezet az Amu-Darja mentén van, ahol hektáronként 250 kg gyomirtót használnak fel (amerikai gazdaságokban 30 kg a felhasználás), ráadásul olyan kevéssé hatékonyan helyezik ki a vegyszereket, hogy azoknak csak 15 – 40 %-a hasznosul az ültetvényen, a többi a talajvízbe kerül. A 90-es évek közepétől jóval kevesebb gyomirtót, DDT-t használnak, mert beszerzésük valutát igényel.
A növekvő terméseredmények nyomán mindeközben addig soha nem látott mértékben zsugorodott össze az Aral, a vízben oldott áványi anyag tartalom pedig 10 g/l-ről (1960) 370 g/l-re (1990) növekedett.
1997-ben a tó eredeti területének 10 %-ára csökkent, a vízfelület négy kisebb területre szorult vissza. A kisebb, kazahsztáni területen levő Északi-Aralra, az eredetileg legnagyobb Dél-Aral keleti és nyugati medencéjére és egy kisebb, közbenső medencére. 2009-ben a műholdfelvételeken látható, hogy a délkeleti medence teljesen kiszáradt, a nyugati vize keskeny csíkra redukálódott. Időnként a délkeleti medencébe ugyan kevés víz még érkezett, a 2014 nyári műholdfelvételek azonban igazolták, hogy a Dél-Aral keleti, nagy medencéje teljesen kiszáradt. Az emberi természetátalakítás nagyobb dicsőségére. Ha azt gondoljuk, hogy a tó eltűnése váratlan volt a szovjet tervezőknek, akkor tévedünk. 1964-ben már tisztában voltak azzal, hogy tápláló folyók vizének eltérítése ezt fogja eredményezni.
A friss vízutánpótlás csökkenése, később szinte teljes hiány miatt fokozott mértékben növekedett a talaj és víz szennyezettsége, főleg a DDT és más növényvédőszerek tekintetében. A kiszáradt mederből a szelek a port nagy távolságra szállítják. A már szennyezett ivóvíz és levegő lényegében a teljes táplálékláncot mérgezi, a biztonságos ivóvíz beszerzése pedig napi probléma, kivált az üzbég területen. Az egészségügyi kockázat nagyon magas, gyakoriak a rák- és tüdőbetegségek (ezek között is a gyógyszer-rezisztens tuberkulózis) változatos formái, vérszegénység. A levegőben szállongó por okozta szembetegségek, máj és vese megbetegedések is jóval gyakoribban ebben a térségben; a szakemberek szerint a porban előforduló káros anyagok döntően nagyobb része a túlzott mértékben alkalmazott gyomirtószerekből származik. A felnőttek betegségeinek átöröklődése az újszülöttek tekintetében is kimutatható már. A helyi klíma a nagy víztömeg hiányában felborult, szélsőségesen szárazabb nyár és hidegebb tél lett. A klimatikus és ökológiai hatások mintegy 400 000 km² környező területen közvetlenül kimutathatóak.
A 80-as évek elején azért már a helyi köztársasági adminisztráció is érezte az ökológiai változás hatásait, de a szántóföldi termelést nem merészelték csökkenteni. Megnyugtatásul Moszkva kilátásba helyezte, hogy a vízhiányt szibériai folyók (Ob) lefolyását déli irányba eltérítve fogják megoldani. 1986 nyarán azonban a Központi Bizottság bejelentette, hogy a tervezést is abbahagyják, a projektet leveszik a napirendről. Ezen akkor a helyi hatóságok mélyen megdöbbentek, addig komolyan vették az ígéretet és először adtak hangot annak, hogy milyen környezeti katasztrófa bontakozott ki. Ennek hatására Moszkva elrendelte a vízgazdálkodás gyökeres minőségi átalakítását és a két folyó vizének nagyobb mértékű eljuttatását az Aralba. Aztán a peresztrojka során kialakult igazgatási zűrzavarban minden maradt, ahogy volt.
A független államok létrejötte után – hosszú hezitálást követően – Kazahsztán úgy döntött, hogy területén levő, kisebb területű Észak-Aral medencét igyekszik megmenteni és hosszadalmas munkával rekultiválni azt. Két – egykori – szigeten keresztül létesített Kok-aral gáttal déli irányban lezárták a medencét és így a Szir-Darja folyó vizének jelentős része ebben a medencében marad. A 2001-ben kezdődött építkezés 2005-ben fejeződött be 88 millió dollár költséggel, aminek döntő részét a Világbank biztosította. Mára a vízszint több métert emelkedett és a halállomány lassan növekedni kezdett. Ezzel együtt is évtizedekbe telik, amíg az ökológiai rendszert rehabilitálni sikerül és ez is mindössze részleges eredményt jelenthet.
Az egykori Aral tó háromnegyede Üzbegisztán területén van. Ez az ország és vezetője a legcsekélyebb mértékben sem akar közreműködni a tó megmentésének tervében. Továbbra is a gyapottermesztés növelését helyezi céljai középpontjába. Még öt évvel ezelőtt is Üzbegisztán volt a világ hetedik legnagyobb nyersgyapot-termelője, hozzávetőlegesen 900 ezer tonna nyersanyagot termel és ennek 75 %-át exportálja; ez az ország egyik fő bevételi forrása. Miközben a régió termelésének közel 60 %-át adja, a termelési módszer és eszközpark fél évszázadnál is öregebb. A tönkrement öntözőrendszer miatt a folyóból kivett víznek mindössze 40 %-a jut el az öntözött földekre. (A növény vízigényét tükrözi, hogy egy T-shirt előállításához szükséges gyapotmennyiség megtermeléséhez 2700 liter víz szükséges.) A növény termésének 90 %-át kézi munkával takarítják be, mert a gépesítésre az állam nem költ. Ezt az elképesztően nagy élőmunka-igényt az üzbég rendszer párját ritkító módon biztosítja. A gyapotszedők egy része kényszermunkás, más része (1,2 – 2 millió!) pedig gyermek. Az őszi két hónapos szüret időszakában az oktatási intézmények bezárnak és a 11 évesnél idősebb tanulókat a földekre vezénylik. A napi norma 50 kg. Ebben az országban tehát a gyermekmunka államilag, központilag szervezett. Lehet, hogy büszkék a szervezésre, de nem kellene. (Türkmenisztánban a gyapot betakarítása szintén kényszerített munkával történik, annyi különbséggel, hogy kisebb mértékben vesznek igénybe gyermekmunkát.)
Az üzbég állam nem érez felelősséget az Aral tó katasztrófájával kapcsolatosan. Sőt. A Dél-Aral kiszáradt területétől délebbre, korábban feltárt Muynak gázmezőhöz hasonló előfordulások feltárását tervezi előkészíteni az Amu-Darja és a Aral-tó déli, kiszáradt medrében.
2011 óta az Aral-tóval kapcsolatos dokumentáció is helyet kapott az UNESCO Memory of Word Programme-ban, amit azért hoztak létre, hogy az emberiség emlékezetében megmaradjon dokumentálva az, amit korunk tartós, megőrzésre méltó örökségének tart.
A térképre nézve nagyon elgondolkodtató látvány tárul elénk; egyfelől az Aral-tó látványa kiáltó példája annak, hogy az emberi gondatlanság, felelőtlenség és kapzsiság akár tervezett módon is milyen környezeti katasztrófát képes okozni, másfelől pedig onnan alig több, mint kétszáz km-re keletre a bajkonuri űrközpontot láthatjuk, ahol az emberiség eddigi legnagyobb, legbonyolultabb kalandja, az űrutazás elkezdődött. Az emberiség két arca.
2019. 06. 08.
https://kolozsvaros.com/2023/06/05/spectator-otvennegy-ev/
