Ami Orbán Viktor a politikának, az Dzsudzsák Balázs a labdarúgásnak: a legnagyobb ígéret és a legnagyobb csalódás. Amikor Dzsudzsák huszonkettő és huszonöt éves kora közt klasszissá vált a PSV Eindhoven csapatában, ugyanakkora remények övezték, mint a nyugatos elkötelezettségében megkérdőjelezhetetlen Orbán Viktort nagyjából ugyanilyenkor.
Az ambiciózusabb és naivabb magyarok izgatottan várták, hogy a kiváló balszélső melyik európai topliga melyik stabil résztvevőjének csapatába igazol, ahogy izgatottan várták Magyarország polgárosodását, konszolidálódását és modernizálódását – hasonló eredménnyel. Dzsudzsák Balázs pénzügyileg motivált karrierdöntései egy nemzedék legkeserűbb kiábrándulását eredményezték: a magyaroknak a középpályás további klubváltásaikor egy-egy addig soha nem hallott klubnevet kellett megtanulniuk. Először az Anzsi Mahacskaláét, amelyhez képest a Dinamo Moszkva neve már ismerősen, ha nem is túl bizalomgerjesztően hangzott. Nem úgy a török Bursasporé, amelybe Dzsudzsák útja Moszkvából vezetett. A középpályás következő állomása gyanánt az Egyesült Arab Emirátusokat szemelte ki, de az al-Vahda, az al-Ittihad és az el-Ajn klub nevének memorizálásával a magyarok már nem bajlódtak: egyszerűen csak úgy tekintettek Dzsudzsákra, mint a magyar válogatott örökös tagjára. Aki szóvá tette, hogy a magyar futball évtizedek óta várt klasszisa milyen gyalázatosan tékozolja el a karrierjét, az megkapta, hogy „Nagyon helyesen tette, hogy kivette a pénzt”, meg azt, hogy „Ha lábtörése vagy szalagszakadása lesz, és ott vége a karrierjének, ő meg nem írta alá élete szerződését, akkor te majd kifizeted neki ezt a pénzt?”
A maguk alkuival elégedett magyarok, akiknek a szülei 1957. május elsején egy tál gulyáslevesért adták el a szabadságukat, nagyon is helyeselték Dzsudzsák Balázs döntéseit,
és nem győztek felmentő ideológiákat gyártani neki, hiszen ha egy ekkora ember a maga képességeihez és lehetőségeihez ennyire méltatlannak bizonyul, akkor nekik, a megszomorított és kisemmizett, saját hazájukban gyarmati sorba hajtott magyaroknak igazán nem volt más választásuk, mint kellő pillanatban a gerinchajlító hatalom véres tenyerébe csapni. Amikor Dzsudzsák az M3-as autópályán ronccsá tört egy Lamborghini Aventadort, a magyarok úgy érezték, hogy ennek a luxusa picit nekik is belefér. Büszkék voltak rá, mert magukból sem néznek ki többet.
Orbán Viktor és zsákmánya, Magyarország Dzsudzsák Balázzsal párhuzamosan maga is eurázsiai ösvényre lépett. A magyarok nemcsak a kipcsak népnevet tanulták meg, de a Türk Nyelvű Államok Együttműködési Tanácsáról is értesülést szereztek, Orbán Viktor pedig fittyet hányva a nyelvészeti konszenzusra, önérzetesen jelentette ki, hogy „mi Magyarországon élünk, magyarok vagyunk, magyarul beszélünk, ez egy egyedülálló és különös nyelv, amely a türk nyelvekkel áll rokonságban”. A miniszterelnök ennél is büszkébbé tette a Nyugattal szemben ingerült magyarokat, amikor az alábbi szavakkal hízelgett a testvéri Kazahsztán elnökének. „Szeretnék a kipcsakok nagy barátjának, Nazarbajev elnök úrnak gratulálni a magas kitüntetéshez. A jelenlévők közül nem mindenki tudja, de Magyarországon vannak kipcsakok. Sok magyarban van kipcsak vér. Ezeknek van önkormányzatuk. És Nazarbajev elnök úr a mindenkori elnöke a magyar kipcsak törzseknek is. Minden évben küldünk is neki üzenetet, amikor a kipcsakok éves gyűlése van Magyarországon.” Nos, amikor az Európai Unió és a NATO egyik tagállamának miniszterelnöke így fogalmaz, az nagyjából egyenértékű művelet azzal, ahogy a PSV Eindhoven huszonöt éves labdarúgója az Arsenal, a Lazio, a Sevilla vagy a Borussia Dortmund helyett az Anzsi Mahacskalába igazol.
Nyugaton a piac teljesítményt vár: Dzsudzsák Balázstól döglesztő edzéseket és öldöklő vetélkedést, Orbán Viktor Magyarországától meg a gazdaság versenyképességét. Könnyebb érvényesüléssel kecsegtet a keleti út: kapitalizmus helyett feudalizmussal, atlétikus tréning helyett atlétával és tréningnadrággal, plusz ugyanolyan menő Lamborghinivel, amilyen a nyugati focistáknak jut – akár még jobbal is. Miért hajtsa ki a belét Dzsudzsák és Orbán meg az ő Magyarországuk egy olyan versenyben, amely nem tiszteli a hagyományainkat?
Mi, magyarok nem szeretünk versengeni, mert nem güriző kulik vagyunk, hanem urak, akiknek nem derogál jól megélni még nagyobb urak adományaiból – bocsásson már meg a világ!
Orbán Viktor úgy szegődött Moszkva szolgálatába, ahogy Dzsudzsák Balázs a Dinamo Moszkváéba: a szabadság talán Nyugatról jön, csakhogy a szabadság felelősséggel jár – ezzel szemben a Keletről érkező gáz és olaj a Kreml meg az FSZB jótékony, óvó-féltő kezének biztonságát jelenti, ami nekünk, magyaroknak most már tényleg igazán kijár. Versengjen Európában a sok libbant – a mi őshazánk Ázsiában van.
Amikor Orbán és Dzsudzsák pár éve egy budapesti szálloda előtt véletlenül összefutott, a miniszterelnök lelkesen győzködte a középpályást, hogy térjen végre haza, és a jövőben az ő udvari tornáján szerepeljen. „Már hazajöhetne. Nem tudom, mit keres az araboknál. Már volt ott eleget. Már ne csináljon ott semmit! Jöjjön haza most már! Hát nem? Mi is szeretjük a jó futballt, de ahhoz kell jó futballista. Jöjjön haza!” Nos, talán nem felségsértés kijelenteni, hogy ezeket az érveket nem kifejezetten sportszakmai szempontok táplálták, de legalább kifejezték Orbán Viktor atyai szeretetét és megbecsülését az iránt a labdarúgó iránt, aki az ő Keletre forduló, illiberális orientációját a maga karrierdöntéseivel a leghívebben képezte le. Dzsudzsák Balázs 2020-ban engedett a kormányfő hívásának, és úgy tért haza nevelőegyesületéhez, mintha nemzetközi karrierjét már teljesítette, nem pedig kilenc éven át levezette volna, s a feudális rendszer önmaga felé hajlított terében hamarosan a hazai labdarúgás élő legendájává és a magyar válogatottság csúcstartójává vált.
Az a tény, hogy az illiberális rezsim Dzsudzsák Balázsból gyártja le Orbán Viktor és a magyarok kedvenc sportágának válogatottsági rekorderét, bármi egyébnél hívebben példázza a teljesítmény hazai mellőzésének és megvetésének kontraszelektív természetét. Az a tény pedig, hogy az Orbán-rendszer sajtómunkásai kalapjukat lengetve ünneplik a csúcsdöntést, mintha egy Bozsik József, egy Puskás Ferenc, egy Albert Flórián vagy egy Bene Ferenc előtt tisztelegnének, azt jelzi, hogy bárkit készek bármivé áthamisítani, amire a gazdájuk rámutat. Egyikük, Constantinovits Milán Dzsudzsákot az elmúlt húsz év legnagyobb hatású magyar labdarúgójának nevezte, de hízelgésében még nála is messzebb merészkedett a valóságtól az első Orbán-kormány Sportminisztériumának helyettes államtitkára, Szabó László, aki a középpályás karrierjét kiemelkedő nemzetközi pályafutásnak minősítette, és kijelentette, hogy Dzsudzsák az elmúlt hetven év akármelyik magyar válogatottjába befért volna – s mert az adatok nem hazudnak, ez azt jelenti, hogy
Szabó László szerint Dzsudzsák Balázs fénykorában kiszorította volna Czibor Zoltánt az Aranycsapatból. Nos, ez a kijelentés nem pusztán védhetetlen, de nagyjából olyan fokú barbárságra vall, mintha Szabó László szívószállal inná a vörösboros kólát egy szenteltvíztartóból.
Aligha lehet kétséges bármelyik, labdarúgást követő magyarnak, hogy a válogatottsági rekord kiváltsága nem Dzsudzsák Balázs futballteljesítményének, hanem a Szijjártó Péter külügyminiszterhez fűződő legendás barátságának szól – ezért jár a nemzeti csúcsdöntés ajándékba, még pontosabban hűbérbe. A feudalizmus nem kapitalizmus: itt a futballsztároknak nem focizniuk, hanem nagy hatalmú urakkal barátkozniuk érdemes, és akkor eredménytelenül is Kocsis Sándorokat, Tichy Lajosokat és Hidegkuti Nándorokat utasíthatnak maguk mögé.
A szerző kritikus, publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Dzsudzsák Balázs, az FC Dinamo Moszkva játékosaként Premier League-mérkőzésen az Arena Kimki Stadionban 2013. április 12-én Oroszországban. Fotó: Dmitry Korotayev / Epsilon / Getty Images)
https://index.hu/velemeny/2022/11/23/orban-dzsudzsak-labdarugas-motivacio-kelet-kreml-biztonsag/
