Ha a gázcsövet fegyverként fogják ránk, hogy „pénzt vagy életet”, akkor az életet kell választanunk, de nagyon nem mindegy, milyen életet és hogyan. Bár évek óta szisztematikusan szoktatnak le róla a multik és az őket kiszolgáló államok, érdemes mindezt tudatos európai polgárként alaposan átgondolni, hogy ne hagyjuk tovább fajulni azt, amit már eddig se kellett volna. 

Miért a piaci ár sokszorosát számlázzák ki a „szolgáltatók”, és ezt miért engedjük? 

Először érdemes a globális ártrendeket összevetnünk a hazai gyakorlatban is mostanában jellemző akár nyolc-tízszeres drágulással, mert augusztus végétől az Európában referenciának számító holland TTF gázárfolyam a háború előtti árszint elé esett vissza mára!  

Nyilván nem piaci alapon, mert azt a globális piaci trend árzuhanása egyáltalán nem indokolja. Kivéve, ha az európai gázszolgáltatók valahonnan már tudták, hogy a piaci trend majd megfordul... például az Északi Áramlat vezetékei elleni rejtélyes merénylet révén, amiért az oroszok és a nyugati tábor most egymást okolják. Mivel Amerika és az oroszok is vastagon profitálnak a merényletből – tőlem akár közösen is elintézhették. A lényeg, hogy globálisan ez is Európát gyengíti, durván manipulálva a piaci trendeket. 

Putyin maximum bűnbaknak jó, a tőzsdei gázárak már jóval az ukrán háború előtt, 2021 októberétől elszálltak. Az élelmiszer- és energiaár inflációs spirálját sem ez a háború okozta, az már előtte felpörgött, így eléggé fals és manipulatív terelés most mindezekért kizárólag Putyint bűnbaknak kikiáltani. Bár a háború nyilván rettenetes és tovább súlyosbítja az inflációt is, a túlélés érdekében létfontosságú lenne tisztázni a valódi okokat és beazonosítani a felelősöket a már a háborút megelőzően elszabadult inflációért.

de a leghatékonyabb propaganda sem mentesít minket a valósággal való szembenézés szükségességétől. Érdekes módon az Orbán-kormány is él ugyanezzel a propagandaeszközzel, mert eddig leginkább a háborúra fogta az energia- és élelmiszerárak elszállását, illetve az oroszok elleni „brüsszeli” szankciókat okolta mindezért, ami finoman szólva valótlan állítás a tényleges piaci folyamatok tükrében. Csak az utóbbi napokban kezdték áthelyezni a hangsúlyt a kormányzati kommunikációban az energia spekulánsokra és a sorosozásra.  

Az energiaszektor árait kár piacinak beállítani 

Na de nézzük az alapokat: eleve álságos piaci árakra hivatkozni olyan energia „szolgáltatók” esetében, melyek lényegében monopolhelyzetben vannak és semmilyen valódi verseny nincs, sőt: egy adott területen a lakossági és vállalati fogyasztók gyakorlatilag duplán kiszolgáltatottak velük szemben. Egyrészt az adott körzetben gyakorlatilag egy szolgáltató közül „választhatunk”, másrészt azt a lehetőséget sem választhatjuk mint sok más termék esetében, hogy ilyet inkább egyáltalán nem veszünk, és fogyasztási bojkottal törjük meg a monopóliumot. A kollektív fellépésre nagyon is lenne lehetőségünk akár bojkott formájában is – erre még fontos lesz visszatérni –, de az mindenesetre tény, hogy

Annál sürgetőbb közügy fellépni ellenük, amikor ilyen nyilvánvalóan nem piaci alapon élnek vissza a köz által rájuk ruházott jogosítványaikkal, hogy behajthatják az általuk kiszámlázott tételeket. Na de mégis meddig akar várni a közhatalom és az istenadta nép, hogy a rendelkezésre álló minden eszközzel fellépjen a nyilvánvaló visszaélés és energiaár-zsarolás ellen? Ha a globális tőzsdei ár tízszeresének kiszámlázása nem elég, akkor mennyire kéne túlzásba esniük, hogy végre kiverje mindenkinél a biztosítékot? A harmincszoros vagy százszoros árat is elfogadnánk? Ha pedig egy százszoros túlárazásra vélhetőleg mindenki azt mondaná, hogy az már közönséges rablás és szélhámosság, akkor erre a tízszeresre vajon miért nem mondjuk ugyanezt? Elvégre a mostani ugyanúgy a piacit durván meghaladó rablóár. Ez sajnos nem vicc, a bőrünkre megy itt a játék.

Ha ennyire nem piaci alapon működik egy szektor, akkor vajon minek eljátszani a színjátékot, hogy profitorientált cégekre bízzuk az ilyen tevékenységet, ami pedig sokkal inkább hasonlít  adószedésre, különösen, amikor a „rendszerhasználati díj” címen szuper önkényesen megállapított összegeket is jelentősen megemelik. Ha a közhatalom által rájuk bízott monopóliummal ennyire nyilvánvalóan visszaélnek az adott cégek, akkor a szektort működését alapjaiban kellene nagyon sürgősen újraszabályozni.

és – ami vészterhes időkben nagyon nem mellékes – az ország szuverenitása szempontjából is stratégiai ágazat. Azonban mégsem önmagában az államosítás a megoldás, amíg nem sikerül tisztázni, hogy mi is itt valójában a problémáink gyökere és azt hogyan lehetne orvosolni.

A most ellopott sok pénzt energetikai átállásra kéne fordítanunk

Nem azzal okozzák nekünk az energia „szolgáltatók” a legnagyobb kárt, hogy a sokszoros (és cseppet sem piaci) árral extrém módon megnövelt extraprofitot zsebelnek be tőlünk, hanem ennél is sokkal nagyobb gáz, hogy ezt a pénzt úgy veszik ki a zsebünkből és úgy lopják el tőlünk, hogy közben ugyanezzel a rengeteg pénzzel nem egy létfontosságú energetikai átállási programot finanszírozunk, amire egyébként sürgető szükség lenne! Mennyire más deal lenne a közhatalom részéről, ha a mostani abszurd energetikai rabláshoz való asszisztálás helyett egy olyan észszerű megoldást ajánlana mindannyiunknak, hogy a valódi globális piaci árnál egy fillérrel se kell többet fizetnünk, viszont 

1. aki 28 fokra akarná fűteni télen a lakását bármilyen áron, az se kapna több energiát az észszerűnél – vagyis a fogyasztást keményen korlátoznánk a jövőben mindenkinél és 
2. jelentős energiaadóval kellene a fogyasztás mértékében hozzájárulni mindenkinek a minél hatékonyabb átálláshoz (szigetelési programokhoz, megújulókra átálláshoz stb.).

Az energiadrágulástól önmagában hiába várunk megoldást, amíg az átállást is leginkább csak azok tudják finanszírozni, akik a magasabb árakon is ki tudják fizetni többletfogyasztásukat (ami tartósan igazságtalan rendszer és nem is hatékony.)

Mégis mit tehetünk már most a megoldásért?

Az energia „szolgáltatás” nemcsak monopolhelyzete miatt tuti üzlet, hanem spekulatív szempontból is rendkívül kedvező az, hogy más szektoroknál jóval kiszámíthatóbbak szoktak lenni a bevételei. Sokéves gyakorlat alapján már jó közelítéssel előre ki tudják számolni, mennyi lesz az adott hónapban a késedelmes fizetés, amit be kell hajtaniuk, de ez normális körülmények között minimális veszteséggel jár számukra és a bevétel túlnyomó többségével úgy számolhatnak, hogy az folyamatosan megjelenik a számlájukon – így spekulálhatnak is vele, befektethetik, hiteleket finanszírozhatnak vele stb. Egész addig, míg a befolyó bevétel sokszorosa el nem marad, mert a lakossági és céges fogyasztók mondjuk tömegesen fellázadnak. Akkor ez az üzleti modell azonnal fejre áll, csődhöz vezet, de minimum letérdelnek az energia „szolgáltatók”, ha akár csak 20 százalék körüli mértéket meghalad a nemfizetés. 

Egyszersmind a megtagadott befizetések behajtása is ellehetetlenül, ha a nemfizetés kritikus tömeget elérve túlterheléses támadássá válik. Nemcsak az energiacégek rendszerén belül, hanem az igazságszolgáltatás számára is kezelhetetlen lenne másfél-kétmillió ügyfélen behajtást eszközölni. Mindeközben politikailag is ellehetetlenülne a behajtási folyamat, mivel a közhatalomnak azzal kellene számolnia, hogy a tömeges végrehajtás megengedésének társadalmi támogatottsága várhatóan nagyon minimális lenne. Még azok a magánszemélyek és cégek is támogathatnák a nem fizetők kiállását mindannyiunk érdekeiért és jogaiért, akik egyébként saját maguk nem mernék meglépni ugyanezt az esetleges retorziótól tartva. (A közmű elzárása csak minimális nem fizető ügyfél esetében járható út a „szolgáltatóknak”, mert ha 20-30 százalék feletti ügyfélnél zárják el, azzal már magukat nyírják ki.) Az így kialakuló kritikus helyzet civil alapon is rákényszerítené a közhatalmat, hogy rendezze a szektor működését és ne asszisztáljon a kirívóvá vált visszaélésekhez. 

Az természetesen teljesen jogos, ha egy cég bármilyen gazdasági tevékenységet végez és azért tisztességes hasznot is vár, amit a piaci árba beépít. Itt azonban nyilvánvalóan ilyesmiről szó sincs. Nemcsak olyan nettó szélhámosság létezik, amikor valaki például úgy szed be egzotikus utakra pénzt, hogy jogilag nincs is utazási irodája. Az is szélhámosság, ha egy létező utazási iroda visszaél jogosítványaival és durván túlszámlázott utakkal, fals szolgáltatásokkal csapja be ügyfeleit. Sőt: ezt még szigorúbban kellene elítélni, mint a nettó szélhámosságot, mert egy valódi utazási irodának még inkább tudnia kellene, hogy mit tehet meg és mit nem, illetve még durvábban él vissza a közbizalommal, aki valódi szakmai jogosítványokat használ föl szélhámosságra. Hogy viszonylag ismert konkrét példát mondjunk hasonló esetre: a Bróker Marcsiként elhíresült hölgyet például tíz év börtönre ítélték. Kun-mediátor néven működő cége ugyan elsősorban utazási irodaként volt ismert, de befektetési csalásokon kereste a legtöbbet. Vajon a jelenlegi energetikai szélhámosság aggasztóan hasonló „üzleti modelljét” mikor világítják át és mikor kerül sor vádemelésre? Elég sürgető az ügy mindenkinek. 

Nem elég nem fizetni, pertársaságokban kéne kártérítést és jogorvoslatot követelni 

Ne felejtsük el megjegyezni: tudatos európai polgárként nem elég nem fizetni a nyilvánvalóan túlárazott energiáért, hanem az érintett lakossági ügyfeleknek és cégeknek egyúttal pertársaságokat alakítva jogorvoslatot és kártérítést is kellene követelni. Ez a helyes és logikus eljárás szélhámosokkal szemben.

Ha valakinek valamiért nem tetszene a Bróker Marcsi párhuzam, akkor az ilyen típusú energiasarcolást akár a közönséges útonálláshoz is hasonlíthatnánk, amennyiben mindenki kénytelen használni a meglevő energiaellátási infrastruktúrát, amivel azonban azok a cégek, amelyekre bíztuk a működtetését, nem úgy sáfárkodnak, ahogy az elvárható lenne, hanem ehelyett inkább

Holott évszázadok óta lehet tudni, hogy egy ország gazdasága sem prosperálhat, ha a közhatalom megengedi az útonállás elfajulását. Akkor nemcsak az árak szállnak el minden más szektorban is, hanem totális bizonytalanság uralkodik el az országban. Itt érdemes megjegyezni, hogy sok cég még a júliusi-augusztusi energiaszámláit sem kapta meg, illetve a „szolgáltatók” válaszra sem méltatják a cégek arra irányuló kérdéseit, hogy mégis milyen energiaárra számíthatnak most októberben, ami pedig üzletileg perdöntő fontosságú lenne, hogy számolhassanak akár valamilyen irreálisan magasra kikalkulált árakkal. A bizonytalanság így még tovább súlyosbítja és még inkább öngerjesztővé teszi a válságfolyamatokat. Ennek a negatív spirálnak kéne minél előbb véget vetni.

Mennyiben államosították az MVM-mel az energiaszektort

A honi helyzet kettős pikantériája, hogy mára az MVM révén az energiaszektor államosítása nagy vonalakban kvázi megvalósult, de amit ma államnak nevezünk, jelen esetben sokak szerint már inkább hasonlít egyfajta családi vállalkozásként privatizált államra. 

Akármit gondolunk is erről a NER-folyamatról, ma leginkább talán Magyarországon vált lehetővé és politikailag is motiválttá az, hogy a közhatalom beavatkozzon és a lehetséges mértékben meggátolja az energiaspekulációs zsarolást. Akkor is, ha egyelőre veszteségesnek tűnik az eddigi rezsipropaganda gyakorlata, ami sajnos egyáltalán nem járt a szektor átvilágításával és valódi megoldási keret kialakításával. Így persze for profit vállalkozásként nem működik nyereségesen az MVM, még úgy sem, hogy „bevételei a tavalyi 1100 milliárd forintról 2430 milliárd forintra ugrottak”. 

Viszont ha netán a rezsihazugságok politikáját végre egy fenntartható energetikai átállás váltaná fel, akkor talán nem lenne veszteséges az MVM sem. Magánemberként és vállalati ügyfélként is egészen máshogy hangzana számunkra az, hogy nem túlárazás formájában lopják el tőlünk a pénzt himi-humi szélhámos „szolgáltatók”, hanem egy átlátható rendszerben hatékonyabb szigetelést és fűtési technológiákat finanszírozunk belőle magunknak. Igaz, a döntés ma már e tekintetben nem lehet önkéntes, mert sürgető közérdek a teljes energiaszektort alapjaiban átalakító váltás.

Ha az itt vázolt és sürgetően szükséges átállást a magyar kormány nem elsősorban további rezsipropaganda-hazugságokat szajkózva lépné meg, hanem alapvetően a piaci energiaárak helyreállítására hivatkozva és a szükséges energetikai átállást finanszírozó adó bevezetésével, akkor Brüsszelt politikailag elég kínos helyzetbe hozná ezzel. Aligha lehetne bírálni egy ilyen fordulatot anélkül, hogy az EU egyúttal felhívná a figyelmet arra, hogy tagországaiban milyen korrupt módon engedik működni az energiaszektort és mennyire nem piaci árak uralkodnak.

Mi az, amire kár hivatkozni és miért nincs alternatívája az itt vázolt megoldásnak?

Az mindenesetre nem mentesít minket a probléma megoldásának feladata alól, ha nagyon úgy látszik, hogy a tőlünk nyugatabbra eső európai országokban is hasonlóan irreális módon működik az energia „szolgáltatás”. Attól még, hogy máshol politikai korrupcióval szolgálnak ki bizonyos gazdasági érdekeket, nekünk még ugyanúgy meg kell oldani az energiakrízist a saját országunkban. A globális korrupció rendszere mindezt persze jelentős mértékben nehezíti, de semmiképp se ok arra, hogy minden országban mindenki széttárja a kezét és más országok korrupt energiapolitikájára hivatkozva senki semmit se tegyen egyik országban sem. Egyedül az észszerű viselkedés egy ilyen helyzetben, ha mi megteszünk mindent a megoldásért, ami tőlünk telik. Ez a cikk épp arról szól, hogy sokkal többet tehetnénk ezért, mint azt ma a nagy többség vélelmezi – nem utolsósorban az energiazsarolást kísérő globális pánikpropaganda hatása alatt.

A szerző filozófus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Index)

https://index.hu/velemeny/2022/10/08/a-piaci-gazar-sokszorosat-kiszamlazni-rablas---de-miert-engedjuk-/