„Hívja a nyúl zöld mezőre a fiát…” –
Együgyü dalocska szárnyán száll hozzám az ifjuság:
Összebúva kis szobánkban, kályha lángja, nótaszó,
puha pelyhekben a percek hulltak ránk, mint künn a hó.
Kis szobánkban kis vaskályha ordas telet kergetett,
lángszalaggal belobogta, körülfonta éneked.
Fújtam én is: „Gyere kis nyúl, ád az isten lakomát” –
buta kis dalt, mégis-mégis, a szerelem kórusát.
Huszonnégy év… hány kaptató! hány szakadék! hány verem!
kezem fogtad, úgy vezettél, ha nem voltál is velem.
Most is, éltem meredélyén, szólok hozzád: Fogadom:
két hegycsúcs közt cérnaszálon, szemem is behunyhatom,
eltalálok újra hozzád – s két öreg szív, mint imát
eldaloljuk: „Hívja a nyúl zöld mezőre a fiát…”