Sokat elárul rólunk, hogy mit veszünk észre a világból
Magyarországon sokak szemében az irodalom egyenlő a regénnyel. Egy pályakezdő szerzőnek még csak-csak elnézzük a novellákat, gyakorlásnak jó lesz az is, amíg az életmű magasabb szintre nem emelkedik. Kitartóan várjuk a regényt. Aztán jönnek olyan fiatalok, akik eleve azt mondják, hogy köszönik szépen, ők elsősorban rövid prózát szeretnének írni. Közéjük tartozik Harag Anita is, aki az Évszakhoz képest hűvösebb című első kötetében többek között azt mutatja meg nekünk, hogy a hétköznapi banalitásokban is gyakran komoly traumák, bonyolult emberi kapcsolatok és félresiklott életek rejlenek.
Egy lány beleszeret egy fiúba, aki összeszámolja a hátán az anyajegyeket. Az új munkatárs elvesz egy joghurtot a hűtőből, amelyről később kiderül, hogy nem volt közös. Egy kölyök francia bulldog a szőnyegre pisil, de a férfi mégsem takarítja fel, pedig ő vette ajándékba a kiskutyát a nőnek. Egy nagypapa nem akar hallókészüléket, inkább mélyen belesüpped a bútorokba, szinte átveszi a színüket, amikor a nagymama mesélni kezd.
Harag Anita, Petri György-díjas író novellái nagyon gazdag szövegek – bár nyelvileg dísztelenek, és látszólag alig történik bennük valami. Az Évszakhoz képest hűvösebb című bemutatkozó kötet tavaly jelent meg a Magvető kiadónál, szerzőjét pedig az év végén a rangos Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjjal jutalmazták. A könyvben szereplő 13 történet elbeszélői olyan fiatal nők, akik jellegzetes módokon tapasztalják meg a saját testüket és a környezetüket. Akik tudják, hogy az anyjuktól nemcsak a vádlijuk formáját örökölték, hanem a mellrák kockázatát is. Akik az ebédszünetekben már-már egy antropológus szemével tanulmányozzák a multinál dolgozó kollégáik konyhahasználati szokásait. Hogyan váltak ilyen jó megfigyelőkké? Mit mond el róluk az, amit látnak? Milyen veszélyeket hordoz, ha valaki egy ponton totálisan átveszi egy másik ember perspektíváját? Ezek a kérdések kerültek szóba köztünk Anitával egy péntek reggel, a MITZI kortárs kávéházban.
Arra gondoltam, hogy mi is in medias res, rögtön a közepébe vágva kezdhetnénk ezt a beszélgetést, ahogyan a szövegeid általában indulni szoktak. Mi az a 3 dolog, ami most eszedbe jut a tavaly megjelent kötetedről?
Nagyon hosszú folyamat, amíg az ember megír egy történetet. Dolgozik rajta, szerkeszti, elteszi, majd újra előveszi, külső szemmel kezd rá tekinteni. Az is érdekes, hogy miként reflektál valaki a saját szövegeire mások észrevételei után, mennyire mozognak benne a visszajelzések. Minden újraolvasásnál mást érzek hangsúlyosnak. Most például az emlékezésnek és a felejtésnek a problémáját. Több írásban előkerül a felejtés mint probléma. A Huszonöt méter című novellában a kamasz elbeszélő ijed meg attól, hogy az évekkel korábban elveszített apját egyre kevésbé tudja majd felidézni. Vagy az Évszakhoz képest hűvösebb szereplőjének a volt barátjáról halványulnak el az emlékei. Közben az emlékezéssel is gyakran ugyanez a helyzet, a rossz tapasztalatok jelenre gyakorolt hatása nagyon erős, akár blokkoló is lehet. Azt is szokták mondani a novelláimra, hogy „hát ezekben nem történik semmi”. Ez bizonyos szempontból valóban így van, mert ami a szereplők életében nagy esemény, az gyakran nem az elbeszélés jelen idejében történik. Nem szakítanak párok, nem halnak meg családtagok, nem csalják meg a nagypapák a nagymamákat. A novellákban mi csak az utóhatását látjuk ezeknek az eseményeknek, amikor már együtt kell élni ezekkel a hiányokkal.
Azt is sokszor kérdezik tőlem, hogy „miért ennyire boldogtalanok ezek az emberek?” Közben én nem gondolom boldogtalanoknak őket. Persze van bennük boldogtalanság, de nem csak ez határozza meg őket. Nagyon hangsúlyos még az emberi kapcsolatok egyoldalúságának tapasztalata, ez több szövegben tetten érhető. Ilyen a Cerasela című írás is, amelynek elbeszélője egy fiatal, beszédhibás lány, aki nem tud kapcsolódni a közvetlen kollégáihoz a kommunikációs akadályok miatt. Mivel az online térben ezek nem jelentenek nehézséget, összebarátkozik egy romániai kolléganőjével, Ceraselával. Azonban ez a kolléganő egyszer csak se szó, se beszéd, eltűnik. De említhetném a Székesfehérvártól nyugatra című novellát is, amelyben a gyerek próbál kapcsolódni az apához a szülők válása után, aki képtelen ezt viszonozni. 
A szerző első kötetében szereplő 13 novelláról beszélgettünkFotó: Ruzsovics Dorina
Ha már a boldogtalan szereplőknél tartunk, az Élet és Irodalom hasábjain Károlyi Csaba irodalomkritikus az elmúlt évtized talán legfontosabb szerzői debütálásához, Szvoren Edina Pertu című kötetéhez hasonlította a könyvedet. Szvorent is azok között tartod számon, akik hatással voltak a munkádra?
Igen, szerintem Szvorennek nagyon erős hatása van a mai fiatal novellistákra. Nekem ő amiatt is fontos, hogy mennyire kitartóan megmaradt a rövid próza mellett: igazi novellista, akiben nincs regénykényszer. Én sem akarok regényíró lenni. Nekem a novella nem egy megálló, egy első lépés egy majdani nagyregényhez. Engem az foglalkoztat, hogy valamilyen kicsi mozzanatra, momentumra, reakcióra ráközelítsek, és megnézzem, hogy mi történik abban az apró szituációban. A folyamatszerűség nem érdekel annyira, már kezdőként is hajlamos voltam leragadni a részleteknél.
Egy novellában meg sokszor pont az a jó, hogy a kicsi részletben ott tud lenni valami sokkal nagyobb, hogy jóformán 32 anyajegybe, egy extrapuha fogkefébe és a buszmegállóban található csikkek elrendeződésébe bele lehet sűríteni egy párkapcsolat egész történetét és a másik fájó hiányát – ahogyan azt a címadó szövegben teszed. Az elbeszélőid érzékeny megfigyelők, akik folyamatosan pásztázzák a környezetüket, a többi embert és a test működését, ugyanakkor saját magukról mintha nem nagyon szeretnének beszélni, legalábbis direktben biztosan nem. Rád mennyire jellemző ez a működésmód a hétköznapi életedben?
Én is ilyen típus vagyok, társaságban is inkább én vagyok a hallgatóság, nagyon szeretem megfigyelni az eseményeket, az apró gesztusokat. Sokat szoktam gondolkodni azon is, hogy mi járhat a többi ember fejében, amikor metrón vagy buszon utazom. Nagyon jók vagyunk abban, hogy utazáshoz felveszünk egy faarcot, és nagyon élvezem, amikor néha az emberek arcára van írva, hogy épp mi zajlik bennük, vagy ha valaki hirtelen felnevet a villamoson. Szeretem a megszokottból való hirtelen kibillenéseket. Valószínűleg az elbeszélőim is azért inkább megfigyelők, mert ebben tudok hozzájuk kapcsolódni. Nagyon szeretem elképzelni, hogy a szereplők mit láthatnak, és amit látnak, az tulajdonképpen róluk is elég sok mindent elárul. A Magyarul című szövegben például egy ukrán lány szemén keresztül látunk mindent, aki a nyelvi korlátok miatt abszolút nem érti, hogy mondjuk a vele egy asztalnál ülő kollégái épp miről beszélnek. A gesztusaikból próbálja meg kitalálni, hogy mi lehet a téma. Ez pedig nagyon szépen megmutatja azt is, hogy ő milyen, és hogy mennyire vágyik arra, hogy kapcsolódjon a munkatársaihoz, de mégsem tud.
Megosztható, hogy mi jellemzi a munkamódszeredet? Elkezded írni a szöveget, és közben jönnek ezek a megfigyelések, vagy inkább jársz-kelsz a világban, jegyzetelgetsz, aztán majd jó lesz valamelyik írásodba?
Nagyon vegyes, mind a kettő igaz. Van olyan, hogy meghallok egy jó mondatot, és felírom magamnak. Viszont az is előfordul, hogy elkezdek írni, és azok a megfigyelések, amelyeket nem tudatos szinten veszek észre nap mint nap, ilyenkor valahogy előjönnek és bekerülnek a szövegbe. Szerintem nagyon érdekesen működünk ilyen szempontból: megfigyelsz dolgokat, nem is tudatosodnak benned, aztán hirtelen előjönnek, amikor elképzelsz egy szituációt. Rájössz, hogy pont ide illik ez a részlet, például az Ásványvíz című szövegben a zacc, amit az unoka kiönt a kukába. Korábban a nagymama mindig azzal tisztította a lefolyót, de az állapota miatt már nem képes erre. Én is éveken át figyeltem, ahogy a nagyanyám gyűjtögeti a zaccot, természetes volt, egy rítus része.
Egy ponton általában a szöveg is elkezdi írni önmagát, a nyelvben szinte mindig több van annál, mint amit szándékosan igyekezett beletenni a szerző. A kötetbeli nyelvhasználatod sallangmentes, mondhatni dísztelen, de rendkívül precíz. A kezdetektől fogva erre törekedtél, vagy ez már inkább egy írói fejlődés eredménye?
Eleinte hajlamos voltam mindent túlbeszélni. Nem volt még szemem arra, hogy észrevegyem, mi a jó ismétlés, és mi a felesleges. A kötetben szereplő történetekben elég nagy tragédiák is megjelennek, például családtagok elvesztése. Nehéz megtalálni azt a határvonalat, hogy egy ilyen témáról úgy tudj beszélni, hogy az ne legyen közhely, ne legyen giccs. Ezért kell nagyon figyelni a nyelvre, hogy ne csússzon ki soha, ne faroljanak ki a mondatok, ne billenjen át. Ez most már nagyon erős törekvés nálam, már úgy is írok, hogy automatikusan látom, hogy mi az, ami nem kell.
A kötet egyik bemutató eseményén, a Nyitott Műhelyben tartott beszélgetésen Szolláth Dávid irodalomtörténész – aki a független mentorprogram keretében a mentorod is – azt mondta, hogy a könyvben felsejlik egy családregény kibontakozásának a lehetősége. A család a legtöbb novellád egyik központi témája. Miért foglalkoztat ennyire?
Szerintem a család olyan elsődleges viszonyítási pont mindenkinek az életében, ami nagyon meghatározza azt, hogy hogyan élünk. Szinte sohasem tökéletes, és csak nagyon ritka esetekben konfliktusmentes. Nem gondolom, hogy ez új volna. A húszas éveim végén kezdtem el úgy igazán írással foglalkozni, ebben az időszakban pedig rengeteg konfliktusom származott olyan helyzetekből, amelyekben radikálisan máshogy láttam bizonyos dolgokat, mint a szüleim vagy a nagyszüleim. Ezek a szituációk inspirálók is voltak. Engem nagyon érdekel a családnak a dinamikája és a családtagok közötti viszonyok. Régen volt az a sztereotípia, hogy a nők csak a családról tudnak írni, a férfiak pedig nagy társadalmi problémákat is meg tudnak jeleníteni a szövegeikben. Ez nem annyira a szerző nemén múlik, inkább azon, hogy ki mit szeretne megírni, ki mit tart fontosnak, kinek mihez van kapaszkodója, ki mit lát meg. Most két ellenpélda jut eszembe: Moesko Péter Megyünk haza című novelláskötete tavaly jelent meg, és a családra, az otthonkeresésre fókuszál, Tóth Krisztina pedig a novelláiban, tárcáiban sokszor foglalkozik társadalmi problémákkal.
Bár a kötetben nem foglalkozol nagy ívű társadalmi kérdésekkel, azért megjelennek sokakat érintő témák, például az alkoholizmus, a daganatos betegségek, szerintem a párkapcsolati bántalmazás is, bár erről megoszlanak a vélemények. A Lánchíd északi oldala című novelládra gondolok, amelynek a végén egy sármos srác azt mondja a barátnőjének, hogy ússzanak be télen meztelenül a jéghideg Dunába, ameddig csak tudnak. Majd háromig számol, itt ér véget a szöveg.
Az fontos, hogy egy párkapcsolatban mindkét félnek legyen elég tere. Az sem mindegy, hogy mennyire erőteljesen hatunk a másikra. Én azonban nem akartam itt ezt ennyire eldönteni, vagy megválaszolni, hogy ez egyértelműen jó vagy rossz. A végén azt halljuk, ahogy a lány visszaadja, amit a fiú mond. Nem tudjuk, hogy mi történik valójában. Szerinted bemegy vele?
Van bennem egy kis remény, hogy nem megy be.
De inkább azt gondolod, hogy bemegy.
Ha jól emlékszem, az egész első bekezdés a nő izzadó tenyeréről szól. Ez a szorongás, bizonytalanság azt is jelezheti, hogy fokozottabban ki van téve a manipuláció veszélyének. A szövegben egyébként legalább három képben jelenik meg az, ahogy a férfi unszolására korlátokon, ablakpárkányokon lépnek át, hogy titkos vagy elhagyatott helyekre jussanak. Ez persze lehet egyfajta bátorítás, komfortzónából való kilépés is, ami kedvelt mainstream pszichológiai motívum manapság. Közben meg azt látjuk, hogy sok nőnek inkább a nemet mondás képessége, a határok meghúzása jelent problémát. Te mit gondolsz erről?
Nekem nagyon jót tesz, amikor nyitok mások felé. Elmegyek például olyan eseményekre, ahol nem ismerek senkit. Beszélgetek olyan emberekkel, akiket csodálok. Ez mindig kihívás és abszolút komfortzónán kívüli. Ugyanakkor az állandó nyomást, hogy mindig kiálljak és számomra kényelmetlen dolgokat tegyek, nehezen viselném. Írás közben mindez persze sokkal könnyebb. A szövegekben nagyon szeretek kísérletezni.
https://divany.hu/vilagom/2020/02/18/interju-harag-anita/?utm_source=cikklink
