Nádas Péter: eredeti tőkefelhalmozás lehetséges-e bűnszövetkezetben elkövetett lopás, csalás és rablógyilkosság nélkül?
A kétezres évek elején a válságtünetek betegséggócokká állnak össze. A tájékozódási pontok eltűnőben. A szellembe, a kultúrába vetett bizodalom csökkenőben.
…. a kormányok legfeljebb a közlekedési rendőr szerepére pályázhatnak ….
Az író nem hiszi, hogy akár itthon, akár valahol a nagyvilágban valamilyen korszakhatárhoz érkeztünk volna. Még a pusztításban sem, bár bőségesen olvadnak a gleccserek, a tenger szintje biztatón emelkedik, vízen és szárazon nő a szeméthegy, és az atomhulladékkal nem tudunk mit kezdeni:
“Mindebből ma sem látunk többet vagy kevesebbet, mint amennyit harminc évvel ezelőtt láthattunk vagy láthattunk volna. A szovjet világbirodalom összeomlása kétségtelenül korszakhatárt jelentett, azóta azonban majd’ minden változatlan. Az európai kormányok kozmetikai műveletekkel kioperálták rendszerükből az eladdig példaszerűen működő szociális hálóikat, s a politikai primátust önkéntesen átadták a gazdaságnak. Nemzetekhez, személyekhez, választási szisztémához immár nem köthető konszernek érdekei kormányoznak, s a kormányok legfeljebb a közlekedési rendőr szerepére pályázhatnak. “
Hangsúlyozta, az egyéni szándék és a korszak soha nem azonosak
A korszakok átfedik egymást. A szellem és a gondolkodás világában mindig többféle tendencia fedi egymást vagy fedi le a másikat:
“Még a véres forradalom sem vethet véget sokaságuknak. Én legalábbis sehol nem látom az ösztönöknek, az emócióknak, az ideáknak vagy a társadalompolitikai elképzeléseknek olyan új csoportját vagy tömbjét, amivel biztonságosan leválthatnánk a sok ósdit, elavultat és nyilvánvalóan pusztítót. Ellenkezőleg. Az ősöregnek, a kopottnak, az elhasználtnak van keletje, holott a főminiszterek minden választási periódus végén megígérik népeiknek, hogy a fejlődés jegyében most majd még jobb és még több lesz nekik. A regressziónak, az ismétlésnek, a felmelegítésnek, az üres dumának és a dögletes kispolgári blablának van keletje. “
Nincs egységes értelmiség
Kiért arra, hogy egységes értelmiség tudtával soha nem létezett, bár kétségtelen, hogy tudományos képzettséggel rendelkező személyek vették át a papi rendtől a társadalom szellemi és mentális irányítását:
“Az intelligencia, oroszul az inteligencijá. De ezek az inteligenciják mindig ugyanolyan sokfélék voltak, mint amilyen rétegezett a társadalom. A királyi önkény rendezőelvét konceptekkel váltották le. Ezek lehettek dekabristák, pánszlávok, monarchisták, demokraták, anarchisták, bolsevisták, kommunisták, nacionalisták, fasiszták, liberálisok, cionisták vagy egyszerűen fajgyűlölők, kinek milyen ötlete vagy elképzelése támadt arról, hogy miként kéne a társadalmakat egészen
másmilyenné tenni. Én ezektől a tanult mozgalmi emberektől a tizenkilencedik és a huszadik század tapasztalatai alapján vagy Csehov és Dosztojevszkij olvasójaként inkább erősen tartanék.”
Senki nem lehet egyszerre akar tökéletesen konform és ugyanakkor anarchista
Úgy gondolja, ha valaki egyszerre akar tökéletesen konform lenni és ugyanakkor anarchista, forradalmár, lázadó, akkor nem fog menni. Ha elátkozott művész szeretne lenni, akinek ugyanakkor óriási közönségsikere van, és dől hozzá a pénz, akkor sem fog menni:
“A világhelyzet vagy az egyéni élethelyzet nem lehet annyira differenciált, hogy ne lehetne felfogható. Emberek csinálták, más emberek felfogják. Legfeljebb én vagyok a felfogáshoz tök tehetségtelen. A felfogásnak még csak nem is az a feltétele, hogy a hazugot le tudjuk-e választani az igazról, vagy a látszatot el tudjuk-e különíteni a valóditól, s van-e szerkezeti vagy kapcsolási képünk a realitásról, hanem mindezeknek a műveleteknek az elvégzéséhez elsősorban arra a belátásra van szükségünk, hogy ezt a munkát egyedül bizonyosan nem tudja elvégezni senki.”
A kapitalizmus egyeztethető az emberi értelemmel?
A magyarországi helyzettel összefüggésben megfogalmazta, hogy évtizedek óta az a kérdés, hogy a kapitalizmus vajon egyeztethető-e az emberi értelemmel. Igen, egyeztethető, de csak esetenként és lokálisan:
“A mi régiónknak viszont inkább az a kérdése a kapitalizmus mibenlétét illetően, hogy miként lehetséges tőkés gazdálkodás tőke nélkül, s a tőkeszegény régió miként képes más régiókkal versenyhelyzetbe kerülni, illetve a fordítottja, vajon eredeti tőkefelhalmozás lehetséges-e bűnszövetkezetben elkövetett lopás, csalás és rablógyilkosság nélkül, s ha nem lehetséges, akkor elvárható-e kiegyensúlyozott és szélsőségektől mentes politikai élet a régióban, vagy éppen ahhoz kell hozzászokni, hogy majd mindenki őrjöng és pillanatnyi érdekei szerint hazudik. Azaz működik-e kapitalizmus erős és befektetésekre kész középosztály nélkül, vagy lehetséges-e képzett és harcedzett demokraták nélkül demokrácia, s a globális tőkeáramlás és tőkekínálat korszakában elvárható-e, hogy értelmesen működjenek a demokrácia intézményei.”
Úgy véli, olykor nem is személyes döntések, hanem algoritmusok irányítják a pénzpiacokat,
s nem hogy a legerősebb demokráciák feje felett cselekszenek, hanem működésükkel egyenesen lehetővé teszik, hogy a legerősebb demokráciák soha nem kifizethető adósságokat görgethessenek maguk előtt, a kormányfők pedig a populizmus ősrégi szabályai szerint egyre nagyobbakat ígérhessenek az önmagát hiszékenynek tettető népességnek:
“Ha mégsem akarunk ilyen nagyra fogni, akkor beszélhetünk a régióról, ahol a szovjet birodalom összeomlása speciális feladatok megoldása elé állította a népességet és a különböző pártállású kormányokat. Az első tizenöt évben úgy tűnt, hogy ezeket a feladványokat meg tudják oldani, ma inkább úgy tűnik, hogy csődöt mondtak a megoldási kísérletek. Beszélhetünk arról is, hogy demokraták és vagyonos polgárok híján a régió miként viselkedik euro-atlanti környezetében, ahol több száz éve folyamatos a tudás és a működő tőke felhalmozása. Ettől az áttekintéstől nem lesz nekünk jobb vagy egyszerűbb, jó ideje mégis úgy gondolom, hogy komplikált élethelyzetekről nem érdemes differenciálatlanul beszélni.”
