Csak nem gondolod, hogy én majd pont egy kretén...és a többi, többi, s a többi... !?

@jaegtoer: :)

tudom. :D
te vagy a vonatot vagy a buszt vezeted...

Minél jobban öregszem, annál érzékenyebb vagyok a hangokra. Egy iskolázott hang, beszéd, mellé egy kitűnő orgánum léleksimogató.
Bár szinte kizáró ok, de elsősorban nem ezek hiánya miatt nem hallgatom meg.

@Orica Középföldi: "Minél jobban öregszem,"

ez hogy? korábban lassabban öregedtél, vagy mi?

a.disquscdn.com/get?url=https%3A%2F%2Fmedia.giphy.com%2Fmedia%2FVg0JstydL8HCg%2Fgiphy.gif&key=oox2P4wqu-eHEoCaxViCdw&w=800&h=200

@taga20:

korábban? :)

nem öregedett. különben ma nem lenne "fiatal". PPP

@guma: anyám, az öregek nem is olyan öregek, persze sokszor úgy csináltok:)))

zenét bírod nénye?:)))

www.youtube.com/watch?v=oMXznC8laT8&start_radio=1&list=RDoMXznC8laT8

@taga20:

Mindenre válaszolok:)

Persze, az idő múlása állandó, na de az érzékelése, a szervezetre gyakorolt hatása, a tévképzetek, küzdelem az
el nem fogadással - nagyon nem egyszerű dolog ez. Ez még csak az egyén, a környezetről, a kisebb-nagyobb közösségek normáiról szót se ejtettem.

*

Soha nem gyűlöltem senkit, tehát téged se. Olyan negatív, személyiségtorzító, energiazabáló érzelem, ami a világon semmit nem old meg, de a cipelője tuti megszívja, de nagyon.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az érdeklődési körömből ne tudná valaki kiküzdeni magát. Végleg.

*

Grecsó -Vera

Ez egy több rétegű regény. Aki ilyet -
Vera ezen elmosolyodik, egy pillanatra el is felejti, hogy milyen nyomasztó monológba kezdett Jozef, most olyan az élet, mintha egy rajzfilmben lennének, most nem fekete-fehér a kép, éppen ellenkezőleg, minden rajzolva van, és bólogatnak a lámpák, a járda mellett a karók, trillázva táncolnak az ereszbe hullt faágak között a cinkék, és ebből persze egyik sem igaz, de Vera, ha nagyon akarja, tudja így látni.
- tud írni, azt olvasni kell. Szerethető.
A többi ráadás, de fontos.
Ha tetszett a Tavaszi tárlat, ez is fog.
Jó olvasást:)

Nem csak pihi, de jó. A vasárnapba belefér.

www.youtube.com/watch?v=L_aoULcHSgA

tagának:

168ora.hu/kultura/az-emberi-meltosag-szigete-grecso-krisztian-a-belso-emigraciorol-165011

*

Kíváncsi lennék, ha közvetlen elnökválasztás lenne nálunk, tudnánk-e azt produkálni, amit a szlovákok.
Határozottan irigy vagyok. (Tudom, az irigység mindig valamiféle - vélt vagy valós - hiányra adott legrosszabb reakció, de attól még működik:))

Sokszor nem értek egyet Techet elemzésével, de ez - szerintem - kiváló.

azonnali.hu/cikk/20190318_a-szlovak-elnokvalasztas-ot-tanulsaga?fbclid=IwAR001q3-nSYMy0Y9SJtZ0HCVAOs38xtrTLvp5uiJK1_0QJnHf-I0gXLAq1o

Ezt a mondatát külön díjaztam:)

Bölcs alkotmányozóink, rendszerváltásunk nagy okosai – amelyeknek egyik díszpéldánya nemrég három órában magyarázta a bizonyítványt, ... (Tölgyessy), pont vele van bajom - nem kevés . mióta feltűnt

A kitüntetési botrány hozadéka. (Guma miatt hosszú lesz:)

Kukorelly Endre

(Régóta) ideje volna – közösségi finanszírozással – visszaállítani a Baumgarten-díjat, ezzel örökre elfelejtve az állami művészeti díjazást. Rég esedékes, ám itt az idő, ne ógjunk-mógjunk, hagyjuk a siránkozást, ne várjunk tovább; a rendszerváltás óta mindig őrületes aránytalanságok-igazságtalanságok történtek, ez a mostani – szívből sajnálom azt a néhány kollégát, aki megérdemelte – igazán a mélypont. Sokan az okkal Döbrenteizők/Takarózók közül nem is tudják, miféle szakmaiatlanság, cinizmus, kicsinyesség, bosszúszomj süt abból, kiknek (is) osztottak díjakat. Javaslom, kezdjünk valamit! Ha minél többen beszállunk kisebb-nagyobb összeggel, elkezdhetnénk, és ha egyszer majd visszaadják az államosított/elrabolt javakat, a Baumgarten-, de legalább Gyümölcsöskert-díj újra betölthetné a szerepét. Fölajánlok 1.000.000 forintot, és várom azokat, akikkel megbeszéljük, a továbbiakban mi hogy legyen.

***

Nyáry Krisztián
4 órája ·
„Itt hazánkban egy írói alapítványnak sokkal nagyobb a fontossága”
(barátsággal Kukorelly Endrének)

1923. október 1-jén Babits Mihály olyan vacsoravendéget fogadott otthonában, akit szinte nem is ismert. A vacsora udvarias beszélgetéssel telt, a művészet aktuális kérdései körül forgott, a találkozó mégis megváltoztatta a vendéglátó életét. A 43 éves Baumgarten Ferenc Németországban élő, főként németül író műkritikus ismeretlenül is nagyra tartotta a Nyugat szerkesztőjét, néhány művét el is küldte neki. Babits ezért úgy gondolta, a művészetbarát üzletember afféle tisztelgő látogatásra érkezett hozzá. Két héttel később azonban német nyelvű levelet kapott vendégétől. Ebben Baumgarten Ferenc bocsánatot kért vendéglátójától: „Egy kissé az Ön feje fölött rendelkeztem. Remélem, hogy nem fog emiatt neheztelni rám, és elfogadja a hivatalt, amelyet kigondoltam Önnek.” A levélből kiderült, hogy Baumgarten alapítványt hozott létre, amely halála után teljes vagyonát „a szűkölködő magyar írók anyagi gondjainak enyhítésére” fordítja majd. A végrendelet végrehajtójának az általa „szeretve bámult magyar költőt”, és egy ügyvéd ismerősét jelölte ki. Babits nem vette komolyan a felajánlást, hiszen Baumgarten mindössze három évvel volt idősebb nála, és jó egészségnek örvendett. Tréfás levélben válaszolt, viszontválaszt többé nem kapott. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor alig több mint három évvel később arról kapott értesítést, hogy Baumgarten Ferenc egy hirtelen jött tüdőgyulladásban elhunyt, és jelentős vagyont hagyott a nevét viselő alapítványra. Többet, mint amennyit a magyar kormány húsz év alatt az irodalom támogatására fordított. A magányos, családja előítéletei elől külföldre emigrált férfi ezzel halála után új pályára állította az egész magyar irodalmi életet, költők és írók tucatjainak biztosítva a szabad alkotás lehetőségét.

Generációk óta Lovasberényben élő zsidó kereskedőcsaládból származott, nagyapja 1848-as nemzetőr volt, rokonai között megbecsült polgárok sorakoznak: bírák, mérnökök, bankárok, nagy cégek vezetői. A család a századfordulón költözött Budapestre, vidéki birtokaik árát ingatlanfejlesztésbe fektették. Ők építtették a belvárosi Sas utca 1-es szám alatt lévő három szintes, modern bérházat is, amelyben exkluzív üzlethelyiségek és nagypolgári lakások sorakoztak. Ebben a házban töltötte gyerekkorát négy testvérével együtt az 1880-ban született Baumgarten Ferenc is. Rideg üzletember apja és művészetekért rajongó, sokat betegeskedő anyja nem élt harmonikus házasságban, sokat veszekedtek. Az édesanya talán önmagát látta a szelíd, álmodozó kisfiúban, szinte minden percét vele töltötte. Ferenc barátok nélkül, könyvek között nőtt fel, már kiskorában németül, angolul és franciául is olvasott. Később, egy korai novellájának hősén keresztül így vallott gyerekkoráról: „Ha herceg voltam, magányos is voltam, mint a hercegek. Ha lovagnak látszottam, mégis csak gyerek voltam, akit túl korán terheltek meg a lovag fogadalmaival. Mindig parancsolatot kellett teljesítenem, sohasem volt szabad magamról megfeledkeznem.”

folyt.

13 évesen került először gyerektársaságba, amikor kora legjobb középiskolája, a Trefort utcai gyakorló gimnázium tanulója lett. Egy volt osztálytársa szerint megdöbbentően széleskörű irodalmi műveltséggel rendelkezett: „Az órák közti szünetekben mindig együtt sétálgattunk az iskola folyosóján, rendesen ő vitte a szót szatirikus fejtegetéseivel.” Szívesen vitatkozott tanáraival is a legkülönbözőbb tudományos kérdésekről. Érettségi után a pesti bölcsészkaron történettudományt hallgatott, ahol professzorai ösztönözték első tudományos dolgozatainak megjelenését, a magyar honfoglalásról szóló tanulmányáért díjat is kapott. Még egyetemista volt, amikor meghalt az édesanyja, s ez még inkább magába fordulóvá tette a fiatalembert, akit testvérei is különcnek tartottak. A könyvek mellett egyetlen öröme a lovaglás volt. Az ifjú Baumgarten nagyon nehezen tudott megbirkózni azzal is, hogy a férfiakhoz vonzódott. Homoszexualitását bűnnek tartotta, és csak nagy sokára merte bevallani egyik öccsének. Testvére úgy döntött, radikális módon szabadítja meg bátyját hajlamaitól: Párizsban befizette egy prostituálthoz, gondolván, hogy első heteroszexuális élménye majd meggyógyítja. A kísérlet tönkretette Baumgarten Ferenc életét és egészségét. A pásztorórán nemi betegséggel fertőződött meg, amelyet orvosa alaposan félrekezelt. A kezelés hatására a fiatal férfi súlyos ízületi gyulladást kapott, egyik bokája örökre lemerevedett, így még a lovaglást is abba kellett hagynia. Sántaságát tragédiaként élte meg, elkeseredésében öngyilkosságot is megkísérelt. Nyomorúságáért élete végéig családját okolta, és eldöntötte, hogy végleg külföldre költözik.

Alig 30 évesen hagyta el Magyarországot. Berlinben és Münchenben telepedett le, de csak ideiglenesen, mert szinte egyfolytában utazott: hosszabb időt töltött Olaszországban, Angliában, Svájcban és Hollandiában is. Amikor apja 1915-ben meghalt, más vagyonelemekkel együtt ő örökölte a Sas utcai bérházat, ezután évente egyszer hazajárt az üzleti ügyek miatt, de testvéreit ezalatt sem kereste fel. Ekkor már nem a történettudomány kötötte le az érdeklődését, hanem a művészeti kritika. Egy, a Nyugatban megjelent írása után többé nem publikált magyarul, írói nyelvét németre cserélte. Már nem volt teljesen magányos sem, a német irodalmi élet befogadta, a kritikusok legelső vonalába került. Barátai és tisztelői közé tartozott Rilke, valamint Heinrich és Thomas Mann is. Utóbbi ezt írta róla: „Kimagaslóan okos, főként mint a század kritikusa.” Ha otthon volt, berlini és müncheni lakása irodalmi szalonként is működött, ahol vendégei visszaemlékezése szerint lebilincselően szellemes művészeti előadásokat tartott. Kedvenc költője, a svájci Conrad Ferdinand Meyer iránti tiszteletből második keresztnévként felvette a Ferdinánd nevet és az evangélikus vallást is. Róla írta fő művét, egy életrajzi-kritikai monográfiát. A költőről szóló sorai akár önvallomásként is olvashatóak: „Meyer magányos ember volt, beteg, tele égő vággyal, hogy megfeledkezzék magáról, hogy odaajándékozhassa magát, eggyé válhasson az emberekkel, a természettel, a világgal.”

Könyvét elküldte Babits Mihálynak, aki szinte az egyetlen magyar költő volt, akinek minden sorát rendszeresen elolvasta. Babits egy rövid levélben ígéretet is tett rá, hogy a Nyugatban foglalkoznak a kötettel, de a várt kritika sosem jelent meg. Baumgarten még néhányszor udvarias levélben emlékeztette az „igen tisztelt tanár urat” az ígéretére, de egy idő után nem írt többet. Nagyjából ennyiből állt a későbbi mecénás és a jövendő kurátor kapcsolata. Egészen a különös,1923-as találkozásig. A magányos férfi ekkor már évek óta tervezte, hogy minden vagyonát a magyar írók támogatására fogja fordítani. „Mint költő a versét, úgy hordta magában Baumgarten Ferenc éveken át az alapítvány gondolatát; úgy is született az meg, ahogy a vers születik” – írta róla hajdani iskolatársa, Basch Lóránt ügyvéd. Amikor részletesen is kidolgozta a tervét, Budapesten megkereste Babitsot. Egy rövid bemutatkozó találkozás után a költő vacsorára hívta a monoklit hordó, elegáns úriembert, talán mert bántotta a lelkiismeret az elmaradt kritika miatt. „Hárman voltunk, a feleségemmel. A társalgás egész idő alatt irodalomról folyt”, – emlékezett Babits, aki szerint „bizonyos szellemi közösség” is kialakult kettejük között.

folyt.

Babits Mihálynak fogalma sem volt róla, hogy az éjszakába nyúló beszélgetés során valójában egy próbán esett át. Baumgarten valószínűleg azt hallotta tőle az irodalom szerepéről, amit hallani akart, mert nem sokkal ezután vacsorázni hívta Basch Lórántot, akivel közölte, hogy végrendelkezni akar. A meglepett ügyvédnek arról beszélt, hogy úgy érzi, nem sok van hátra az életéből, ezért végrendeletével egy régi vágyát akarja valóra váltani. Még nagyobb lett Basch meglepetése, amikor kiderült, hogy volt iskolatársa milyen óriási vagyon felett rendelkezik, és ráadásul az egészet nem a családjára, hanem a magyar írókra kívánja hagyni. „Itt hazánkban egy írói alapítványnak sokkal nagyobb a fontossága és szerepe, mint Németországban. A magyar költő magányosan áll a világban, hangját csak saját népe hallja, nincs közönsége, akiben támaszra találna, nincs kiadója, ki gondját viselné” – indokolta elhatározását Baumgarten, aki arra is felkérte az ügyvédet, hogy Babits Mihály mellett legyen az alapítvány kurátora. Amikor Basch zavartan közölte, hogy sem a kortárs irodalmi életet, sem Babitsot nem ismeri, Baumgarten csak ennyit mondott: „Babits tudni fogja, kinek szól az alapítvány.”

A végrendelet fogalmazványa másnapra elkészült, Baumgarten magához vette és visszautazott Németországba. Innét írta meg Babitsnak, milyen feladatot szánna neki halála után. A könnyed, évődő hangú válaszra már nem reagált. Három évvel később, 1926 telén, amikor Pesten járt, megpróbálta újra felkeresni Babitsékat otthon, de a költő és felesége éppen a Tátrában üdült. Ezután kiegészíttette végrendeletét: müncheni otthonát háztartási alkalmazottaira hagyta. Már indult volna haza, amikor a hideg pesti télben tüszős mandulagyulladást kapott. Úgy döntött, ő is Ótátrafüredre utazik gyógyulni, talán azért, mert valamit nagyon szeretett volna megbeszélni Babitscsal. Amire azonban megérkezett, a költő már hazautazott. Baumgartenen egyre inkább erőt vett a betegség, de magas láza ellenére két hétig nem hívott orvost. Amire kihívták hozzá a doktort, már késő volt. „Korán jött, még lett volna tennivalóm” – mondta a halálos ágyán. A „nagyon szomorú és nagyon magányos ember” – ahogy Tóth Árpád nevezte – „keserves és kopár halállal” halt meg 1927. január 27-én.

A Magyarországon kevéssé ismert kritikus haláláról csak két rövidhír jelent meg a lapokban. Néhány nap múlva azonban, amikor a közjegyző kihirdette a végrendeletet, már az egész magyar sajtó tudni akarta, ki volt Baumgarten Ferenc. Babits Mihály is csak ekkor értette meg hogy milyen óriási összeg szétosztásának felelőssége hárul majd rá minden évben. A hagyaték könyv szerinti értéke 853 ezer pengő, mai áron 700 millió és egymillárd forint közötti összeg volt, ám valójában ennél jóval nagyobb tőkéről beszélhetünk. Az alapítvány jövedelme ugyanis a Sas utcai és egy másik bérház összes bevétele mellett értékpapírok hozamát is tartalmazta, s ezek nagyon jó befektetésnek bizonyultak, évente 80 ezer pengőt, azaz árfolyamtól függően 70-100 millió forintot lehetett kiosztani. A 4000 pengős "évdíj" egy évig nyugodt alkotást tett lehetővé a díjazottnak, de az 1000 pengős "jutalom" is komoly anyagi segítséget jelentett. Emellett segélyként kisebb, általában 400 pengős segélyek kiosztására is lehetőség volt. A végrendelet a két kurátor számára is biztosította a polgári megélhetést.

Nem csoda, hogy a rengeteg pénz elveszítését látva Baumgarten Ferenc testvérei bíróságon próbálták elérni, hogy az alapítót utólag nyilvánítsák őrültnek, és a végrendeletet semmisítsék meg. A Nyugat ellenfelei a rokonság mellé álltak, és arról cikkeztek, hogy Babits „kozmopolita írók kitenyésztésére” óriási összeget kapott. A vitában még Thomas Mann és német írótársai is megszólaltak, természetesen a végrendelet érvényben tartása érdekében. A per végül egyezséggel zárult, s ennek során került be a szabályzatba, hogy a díjazottak listáját a mindenkori vallás- és közoktatásügyi miniszternek is jóvá kell hagynia. A jogviták miatt a végrendelet csak 1928-ban emelkedett jogerőre, így először 1929. január 18-án osztották ki a díjat az alapítvány Sas utcai székházában. Az első évben Elek Artur, Erdélyi József, Farkas Zoltán, Juhász Gyula, Kárpáti Aurél, Osvát Ernő, Schöpflin Aladár, Szini Gyula, Tamási Áron és Tersánszky Józsi Jenő részesültek a díjban. A vita legjellemzőbb tanulságát Karinthy Frigyes foglalta össze a Pesti Naplóban: ha valaki a magyar irodalom segítségére siet, akkor mindig lesznek olyanok, akik a mecénásról „legkevesebb, hogy azt feltételezik: elmebeteg”.

@Orica Középföldi: :)))

jól esett gondoskodásod!
ezek után csak emésztem történelmünket...

(a lemondott festőnő levele alá kellett volna Kukorelly...)