Gratulálok! Ismét nagyot kaszál az állambácsi a lakástakarék felszámolásával amit hétfőn benyújtott, kedden megszavazott a kormánypárt és még ezen a napon a "köztársaságelnöke" alá is írt a "Családok Évében", akkor amikor a képviselők, állami vezetők VIP szolgáltatást, kocsit és lakásuk, házuk mellé még több százezerért bérelt lakást is kapnak seggük alá.  Így pénz nem jut szociális feladatokra pl szociális bérlakás,  minimál nyugdíj, családi pótlék, stb emelés, ezért 2017 októbere és 2018 március között 120 ember fagyott meg, 74-en a saját otthonukban fagytak halálra, mert nem tudtak fűteni. Emellett ma 2-3 millió magyar lakhatása veszélyeztetett hitel vagy közműtartozás. 2018 májusa és júniusa között 1350 embert lakoltattak ki, ami naponta 22 családot jelent. Erre Trócsányi azt bírja kijelenteni, hogy hogy az Orbán-kormánynak fogalma sincs, kiket, miért, honnan, hogyan és milyen körülmények között lakoltatnak ki ma Magyarországon. Eközben senkit sem érdekel a felügyeleti szerveknél az: miként lehetséges, hogy  96 milliárdos felárral vállalják el és kapja meg valaki mindig a közbeszerzés munkáit.

Leszállni a vonatról? Miért ne! Hiszen már repkedni is lehet a honvédségi gépeken, még a családnak is.

A fideszes Bánki Erik nagyon reméli, hogy a kormány kitalál valamit a lakástakarékpénztárak támogatása helyett

A HírTv vendége volt Bánki Erik fideszes képviselő, akinek beterjesztése nyomán a kormánypártok két nap alatt lezavarták a lakástakarékpénztárak (ltp) állami támogatásának megszüntetését.

Mindjárt rátérünk arra is, milyen információkkal látta el a nyilvánosságot Bánki, de előbb tekerjünk a műsor végére. 

A műsorvezető, Földi-Kovács Andrea ugyanis arra volt kíváncsi, mikor lép hatályba a kivételes eljárásban lezavart törvénymódosítás. Bánki - válaszol - nem tudja pontosan, szerinte néhány nap múlva kihirdetik.

Na, most a Magyar Közlönyben 19:30-kor már biztosan megjelent a dolog (azaz Áder János államfő aláírta), a műsort pedig 19:45-kor adták le.

Az 1996-ban bevezetett előtakarékossági forma tehát így múlt ki két nap alatt egy olyan szektorban (család- és otthonteremtés), ahol a kiszámíthatóság és a tervezhetőség a legfontosabb szempont.

Az interjú mindenesetre több hasznos információval is szolgál.

Bánki szerint a lakástakarékpénztári megtakarításoknak csak egynegyede ment új lakás építésére. A többi felújításra, átalakításra. Hogy ez miért baj, azt nem magyarázta el. Viszont szerinte voltak "takarékoskodók", akik "luxuskiadásokat" fedeztek a pénzből. Részleteket nem közölt.

folytatás: https://444.hu/2018/10/16/a-fideszes-banki-erik-nagyon-remeli-hogy-a-kormany-kitalal-valamit-a-lakastakarekpenztarak-tamogatasa-helyett

A műsor itt nézhető meg: https://www.youtube.com/watch?time_continue=2&v=nRy2bvEk4DM

Potom pénzért vett az államtól gyógyfürdőt Mészáros Lőrinc, de a tb-kártyás betegekből nem kér

tanulságos történet arról, hogy mit fizetsz amit nem használhatsz:

https://24.hu/belfold/2018/10/16/saliris-egerszalok-gyogyfurdo-meszaros-lorinc-tb-kartya/

Az állam és a társadalom is a nők dolgának tartja az idős családtagok gondozását

A cikksorozat első részében láthattuk, hogy Magyarországon az időskorúakra (65+) ugyan nem sokkal kevesebb további életév vár, mint más európai országokban, ugyanakkor további életéveiket az európai átlagnál sokkal rosszabb egészségi állapotban, illetve képességhiányos helyzetben élik le. Azt, hogy Magyarországon az időskorúak életminősége meglehetősen rossz, ami a fentiekből következik, nemrég egy nemzetközi szervezet kutatása is megerősítette. A „Research Network on an Aging Society” ^[1] értékelése alapján 18 fejlett ország közül (OECD országok) Magyarországon a legrosszabb időskorúnak lenni. forrás: pnas.org

Az európai átlagnál rosszabb egészségi állapot és az idősebb életkorban fellépő öngondoskodási nehézségek, vagy egyéb szükségletek eredményeképpen az időskori gondozás (gondoskodás) iránti szükségletek ^[2] Magyarországon magasak, és hacsak nem következik be gyökeres fordulat a megelőzésben ^[3], akkor az időskorú népesség arányának növekedése miatt várhatóan tovább nőnek.

A külső szereplő általi gondozás/gondoskodás számos típusa létezik, mint lehetőség, ám praktikusan három esetet kell elkülönítenünk. Attól függően, hogy ki gondoskodik az önmagáról a továbbiakban gondoskodni részben vagy egészben képtelenné vált személyről beszélhetünk

• piaci alapú gondozásról,
• állami (közösségi) gondozásról
• családi (tradicionális)^[4] gondozásról

Jelen írás fő állításai, hogy egyrészt a rászoruló időskorúakról való gondoskodásra a magyar állam a szükségesnél kevesebbet költ. Másrészt, hogy az idősgondozás állami alulfinanszírozása azért lehetséges, mert a magyar társadalom  az idősekről való gondoskodást jellemzően a családon belül kezelendőnek tekinti.

A jelenkori magyar állam pedig (nem új keletűen) visszaélve a társadalmi értékrenddel, az idősekről való gondoskodást a közösségi megoldások fejlesztése helyett a magukra hagyott családokra, elsősorban a nőkre hárítja (növekvő mértékben).

Hogy miért baj, ha ez egybevág a gondozásról alkotott attitűdökkel és elvárásokkal, azt később igyekszem részletesen kifejteni. A közösségi ellátási rendszer rossz állapota ugyanakkor nem csupán a családokat terheli meg (még ha e terhek önként vállaltak is), hanem ösztönzi a piaci alapú gondozás terjedését, amelyhez a megfelelően magas jövedelmeket a regnáló jobboldali kormány jövedelempolitikája teremti meg, de csak egy szűk réteg számára.

Időskori gondoskodási szükségletek

A felhalmozódott szükségleteket jól mutatják a Szociális Ágazati Portálon (SZÁP) fellelhető várakozói jelentések, amelyek szerint például 2018. márciusában 27 222 fő várakozott idősek otthonában való elhelyezésre és további 2658 fő időskorúak gondozóházában történő elhelyezésre. Az előbbi az ellátásban részesülők 49,7%-a – vagyis a férőhelyek feléért „sorban állnak” –, míg az utóbbi az aktuálisan ellátottak 82,7%-a. A legfrissebb jelentés szerint (2018. augusztus) 27 542 fő vár idősek otthonában történő elhelyezésre és további 3008 fő gondozóházi elhelyezésre.

A számok alapján egyértelmű, hogy az időskori bentlakásos gondozási intézmények súlyos férőhelyhiánnyal küzdenek. A férőhelyek szűkössége miatti sorban állás ezen a területen nem csupán megterhelő (költséges) és nehezen tolerálható, de megengedhetetlenül morbid is, hiszen a férőhely felszabadulás/üresedés, amit a várakozó annyira vár, egy másik ember halálát jelenti. Az állami (közösségi) ellátás fejlesztése, a férőhelyek számának növelése és a közösségi gondozási szolgáltatások bővítése már csak ezért is (humánum) sürgető feladat lenne ma Magyarországon. A magyar állam azonban nem szeret gondoskodásra, pláne nem hosszan tartó (tartós) gondoskodásra költeni.

A magyar állam gondoskodáshoz való viszonyát igen jól szemlélteti a következő, az OECD 2017-es „Health at a Glance” kiadványának „Long-term care expenditure” fejezetében található ábra.

Az OECD által vizsgált fejlett országok közül GDP-arányosan a magyar állam költött legkevesebbet 2017-ben a hosszú távú gondoskodásra, csupán a GDP 0,2%-át.

2014-ben még a GDP 0,3%-a volt a GDP-arányos állami hosszú távú gondozási kiadás.

Hosszú távú gondozási szolgáltatások. A System of Health Accounts besorolása szerint ide tartoznak azok az ápolási és gondozási szolgáltatások, amelyek a mindennapi élettevékenységekben segítik a gondozottat. forrás: OECD (2017), “Long-term care expenditure”, in Health at a Glance 2017: OECD Indicators, OECD Publishing, Paris.

Csak a rend kedvéért: Japán a magyarországi 0,2%-os GDP arányos költés 10-szeresét fordította 2017-ben hosszú távú közösségi gondoskodási kiadásokra, Svédország a magyar költés 16-szorosát, az éllovas Hollandia pedig 18,5-szeresét. A különbségek részben a népesség szerkezeti eltéréseiből fakadnak, de főleg rendszerszintűek és arra utalnak, hogy egyes országokban (pl. Magyarországon) a hosszú távú gondoskodás területén a családtagok fizetés nélküli gondozási tevékenységén van a hangsúly.

A gondoskodás, mint női szerep

Hogy miért teheti meg például a magyar kormány, hogy az állami ellátás finanszírozásának növelése, a férőhelyek bővítése, a szolgáltatások minőségének javítása helyett a hosszú távú gondozást többé-kevésbé a családok, alapvetően a nők terhévé teszi, azt nem kis részben a magyar társadalom értékrendje magyarázza.

A Friedrich Ebert Stiftung jóvoltából nemrég elkészült egy kutatás, amely összefoglaló eredményeit „Nőügyek 2018” címmel jelentette meg a német alapítvány. A szerzők, Gregor Anikó és Kováts Eszter igen alaposan körüljárják azt, amit röviden a „magyar nők helyzete napjainkban”^[5]

névvel illethetünk, és amelyben bőségesen találunk információt a gondozással kapcsolatos magyarországi (női) attitűdökről, értékekről, vélekedésekről.

Az alábbi grafikon a társadalmi szerepekkel kapcsolatos vélekedéseket mutatja. Felhívom a figyelmet az első kérdésre adott válaszok megoszlására: a megkérdezettek 82%-a inkább gondolja azt, hogy az idős hozzátartozó ellátása a nők dolga és mindössze 2% az, aki kevésbé és 2%, aki egyáltalán nem ért egyet ezzel a kijelentéssel.

forrás: Nőügyek 2018

A fentiek egyértelműen mutatják, hogy az idős hozzátartozó gondozását, a róla való gondoskodást a saját feladatuknak látják (élik meg) a nők (és vallják a férfiak) Magyarországon. Ezt az állítást erősíti, hogy a „Ki volt az, aki ilyen helyzetben segítséget nyújtott?”^[6] kérdésre adott válaszokból az is kiderül, hogy a nők elsősorban más nők (családtagok) segítségre számíthatnak. Sőt, nem elsősorban és alapvetően csak más nőkre támaszkodhatnak az idős hozzátartozó gondozását egyértelműen saját feladatuknak tekintő magyar nők, de nem is igazán várnak mástól segítséget. Az „És Ön szerint a következő szereplők közül kinek lenne a feladata elsősorban, hogy segítséget nyújtson? És másodsorban?” ^[7] kérdésre 60% válaszolta, hogy elsősorban egy másik női családtagnak, és csak 26% várja, hogy elsősorban az állam, a közösség nyújtson számára segítséget ebben az élethelyzetben. Láthatjuk, hogy másodlagos elvárásokkal együtt is csupán 47% az arány, azaz a megkérdezettek fele sem várja az államtól, hogy közösségi megoldásokkal támogassa, segítse az idős hozzátartozó (tartós) gondozását.forrás: Nőügyek 2018

„A fókuszcsoportos kutatás eredményeivel összhangban a kérdőíves kutatás során is azt találtuk, hogy a nők életesélyeit korlátozó problémák zöme a munka és a gondoskodás közti feszültség köré szerveződik. (…) Ha olyan élethelyzet áll elő, amelyben dönteni kell, ki végezze például a tartósan beteg vagy idős szülő gondozását, jellemzően a nőkre hárulnak ezek a feladatok. Mindez nem csak a gyakorlatban van így, hanem az elvárásokban is megfogalmazódik: a válaszadók egyértelműen elsősorban a női családtagoktól várják el, hogy ezekben az élethelyzetekben segítsenek a rászorulóknak.” – foglalja össze a kutatási eredményeket Gregor és Kováts. (in: Nőügyek 2018, 123. oldal)

A nem-gondoskodó állam költségei

A fentiek alapján, valamint az időskori állami (közösségi) gondozási ellátásokra várakozók száma (kb. 27 ezer fő/hó) és a GDP-arányos hosszú távú gondozási kiadások alacsony szintje (0,2%) alapján, tehát egyrészt azt állítjuk, hogy a magyar állam a szükségesnél (a valós szükségleteknél) jóval kevesebbet költ a hosszú távú gondozás finanszírozására-fenntartására.

Másrészt pedig azt, hogy ez az alacsony állami részvétellel (finanszírozással) működő rendszer azért létezhet, mert a nők (a családok) az erősen rögzült társadalmi (nemi) szerepek miatt, amelyek szerint elsősorban és alapvetően a nők feladata az idős, rászoruló családtagról való gondoskodás, magukra vállalják ezt a terhet. Mi ezzel a rendszerrel (alacsony állami részvétel – magas családi (női!) gondozási szerepvállalás) a probléma, ha az érintettek mindkét oldalon elfogadják? Feltehetjük úgy is a kérdést, hogy miért kellene a magyar államnak nagyobb szerepet vállalnia az idősgondozásban, vagy általában a hosszú távú gondoskodás (LTC) területén, ha a nők ezeket a feladatokat úgy is magukénak érzik, önként és örömmel vállalják?

Nos, egyrészt én kifejezetten vitatom azt, hogy a nők, azon belül is a főként érintett, jellemzően 50 évesnél idősebbek, ezt „örömmel” vállalják.

Az, hogy a hagyományt követve, a szerepelvárásoknak megfelelve csinál az ember valamit, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez a tevékenység örömmel tölti el, boldoggá teszi.

Az ápolás, a gondoskodás kifejezetten megterhelő, nehéz feladat mind fizikai, mint pszichikai és érzelmi értelemben. A hosszú távú gondoskodás teher, akárhonnan is nézzük. Ami talán még fontosabb, azt is vitatom, hogy a nők önként vállalják ezt a szerepet. Ma Magyarországon az, hogy az idős, gondozásra szoruló családtagokat munkájukat feladva akár, pénzt és fáradságot nem kímélve a nők (a család) gondozzák, az nem szabad választás kérdése, hanem az alternatívák^[8]hiánya miatti kényszer.

A mai magyar állam esélyt sem ad a családoknak, hogy másként döntsenek. Alulfinanszírozott, férőhely- és humán-erőforrás hiányos^[9], borzasztóan alacsony minőségű (tisztelet a kivételnek) állami ellátó rendszert működtetni és közben azt állítani, hogy az otthoni gondozás önként vállalt feladat, minimum cinikus hozzáállás. Hogy sokkal többet kellene költenie a kormánynak a hosszú távú gondozásra, az ellátórendszer fejlesztésére, azt nem pusztán a gondozásra szorulókkal és a terheket magukra vállaló nőkkel való együttérzésem mondatja velem, de a gazdasági racionalitás is ezt diktálná.

Azzal ugyanis, hogy az idős (és más életkorú) tartósan gondozásra szorulók gondozásának a költségeit (terheit) a családokra hárítja, azzal lemond a gondozást végzők munkapiaci aktivitásáról^[10], az ebből származó össztermékről, jövedelemről, adóbevételekről. Ezen kívül pedig magát a gondozást, mint gazdasági tevékenységet (szolgáltatást) ebben a formában a gazdaság nem hatékonyan állítja elő. Az otthoni ápolás hátránya (számos előnye mellett) ugyanis, hogy nem tud élni a méretgazdaságosság nyújtotta előnyökkel: családi gondozás esetén a gondozottra jutó költségek (egységköltség) magasabbak lesznek, mint a közösségi gondozási formák (pl. idősotthon) esetében.

A hatékonyságveszteség és a munkakínálati hatás mellett további negatív hatásokat találhatunk a jelenlegi rendszer működését vizsgálva. A magára hagyott család (női családtag) általi gondozás nem szakszerű gondozás (szakismeretek hiánya), így legalább az első gondozási évben bizonyosan rosszabb hatásfokú, mint a szakképzett gondozók által végzett, illetve az általuk támogatott gondozási formák. A segítség nélküli családi gondozás, mint eszköz mélyíti a társadalmi egyenlőtlenségeket, hiszen magasabb családi jövedelem esetén kisebb a jóléti veszteség, ha az egyik háztartástag (a női családtag) átmenetileg vagy tartósan elhagyja a munkaerőpiacot, ezért igazságtalan.

Végül pedig, de nem utolsó sorban újratermeli a gondozásra szoruló időskorúak tömegét, mivel a gondozást végző, zömmel 50 év feletti nők a gondoskodási időszak alatt jelentős egészségügyi (fizikai/lelki/pszichés) állapotromlást szenvednek el, így jó eséllyel ők maguk is gondozásra szorulnak majd a jövőben. A számos negatív hatás, költség, kár mellett csupán egyetlen „pozitívuma” van annak a rendszenek, amely Magyarországon a magukra hagyott családok terhévé teszi az időskorú és gondoskodásra szoruló ellátását:

a gondozási költségek magánköltségként jelennek meg, és nem terhelik a központi költségvetést.

Az egyenlőtlenségek növekedése (igazságossági probléma) egyébként fokozottan igaz a mostanában egyre szaporodó, ám csak kevesek számára megoldást nyújtó piaci szolgáltatások esetében is.

Az ápolási díjról

Az utóbbi években indult magyarországi mozgalmak közül ma az egyik leginkább eredményesnek tűnő mozgalom az otthonápolásért kapott ápolási díj emeléséért (és az ápolási idő nyugdíjjogosultsági időbe történő beszámításáért) indított mozgalom. A Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesület által elindított, különböző mozgósítási és nyomásgyakorlási formákat felhasználó mozgalom indított már online petíciót, szervezett tüntetést, készített az otthonápolás nehézségeit bemutatóvideót. Legutóbb szeptember 28-án tüntettek (az ellenzéki pártok támogatásával egyébként, de tőlük függetlenül) az ápolási díj emeléséért.

Az öt éve folyó munkának és a profin felépített kampánynak úgy tűnik, lassan beérik a gyümölcse: múlt héten érkezett a hír, hogy az EMMI megemeli az ápolási díj összegét és egyúttal egységesíti azt: „az ápolásra szoruló gyermekek után járó díj összege egységesen havi 100 ezer forintra nő január 1-jével. Ez az emelés folytatódik a következő években is, a cél az, hogy 2022-re – három lépésben – ezen ápolási díj mértéke elérje az akkori minimálbér összegét” (MTI)

Ez a hír azt jelzi elsősorban, hogy évek alatt, kitartó munkával bizonyos konkrét ügyekben érhetnek el eredményt civil mozgalmak a mai Magyarországon is. Gratulálok a Lépj egyet, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesületnek, valamint mindazoknak, akik csatlakoztak az ápolási díj emeléséért indított kampányukhoz és bármilyen formában támogatták azt! Ez az ő sikerük!

Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy a korábban kifejtettek miatt azt gondolom, hogy az otthoni, családtag által végzett gondozás az adott helyzetben csupán az alternatívák közül a legkisebb rossz választása (illetve kényszere). Az emelt összegű ápolási díj részben megoldja – nem minden érintett számára –, a gondozás miatti jövedelemveszteség (kivonulás a munkaerő-piacról) pótlásának problémáját, de nem nyújt megoldást a korábban említett egyéb egyéni és társadalmi költségekre, károkra.

Meggyőződésem, hogy bármilyen magas ápolási díj mellett is elengedhetetlenül szükséges az állami gondozási szolgáltatások mennyiségi és minőségi fejlesztése, bővítése. A hosszú távú állami gondoskodási kiadások el kell, hogy érjék minimum a GDP 1%-át ahhoz, hogy a közösségi szolgáltatások (részleges vagy teljes otthoni, nem családtag által végzett gondozás, illetve bentlakásos gondozási szolgáltatások – az egészségügyi ellátó rendszeren kívül) valóban ellássák feladataikat: hosszú távú minőségi gondoskodást biztosítsanak a szükséglet szerint rászorulóknak, tehermentesítsék a családokat és egyaránt javítsák a társadalmi hatékonyságot és jólétet.

Elfogadták az országgyűlési határozatot, aminek semmi értelme nincs

Mindenki számára fontos munkát végzett ma a magyar Országgyűlés. Elfogadták a papíron a Sargentini-jelentésről, gyakorlatilag a migránsokról szóló határozatot.

http://azonnali.hu/cikk/20181016_elfogadtak-az-orszaggyulesi-hatarozatot-aminek-semmi-ertelme-nincs

A kormány ismét egy valag pénzt lapátol a multiknak

A kormány ismét bebizonyította elkötelezettségét a magyar kis- és középvállalkozások sikerre vitele iránt azzal, hogy a legutóbbi jelentés, vagyis szeptember óta ismét több milliárd forintot osztott szét egyedi kormánydöntésen alapuló juttatás, vagyis EKD keretében négy nagyvállalat között.

A frissen forrásokhoz jutott magyar Csaba Metál és a külföldi Ceva-Phylaxia, Poppe+Potthoff Hungária és Linamar Hungary cégek által elnyert támogatások összege együttesen valamivel több mint ötmilliárd forint, így kevesebb, mint egymilliárddal marad el az idén kkv-k számára bejelentett hatmilliárdos támogatástól, amit hatszáz cég között terveznek szétosztani.

A vissza nem térítendő több mint ötmilliárd forintból a felsorolt cégek összesen 375 munkahelyet fognak létrehozni – ezen belül a Ceva-Phylaxia 1.633.756.000 forintért kereken nullát – vagyis egy munkahely nagyjából 13,5 millió forintba kerül nekünk.

Míg a kormány szavakban harcol a multikkal, 2010, az első kétharmados Orbán-kormány hatalomra kerülése óta eltelt nyolc évben eddig több, mint 300 milliárd forintot osztottak ki javarészt külföldi tulajdonú nagyvállalatoknak, szemben az azelőtti elmúltnyolcév 129 milliárdjával.

A nagyvállalatoknak a kormány sok szabályozással és döntéssel teremt igen kedvező körülményeket Magyarországon. Ahogy Szijjártó miniszter fogalmazott,

„[Magyarország] Európa legalacsonyabb adóival, legrugalmasabb Munka törvénykönyvével, a német mintára bevezetett duális szakképzéssel és az átszervezett felsőoktatással vonzza a befektetőket.”

Ez lefordítva úgy hangzik, hogy a nagyvállalatok gyakorlatilag alig fizetnek a költségvetésbe, miközben az európai szinten alacsony magyar béren dolgoztatott munkásaiknak alig vannak jogaik a munkáltatójukkal szemben, gyakorlatilag nem létezik munkás-érdekképviselet és szinte lehetetlen sztrájkolni, a felsőoktatást pedig a társadalom helyett az üzleti szféra érdekeinek rendelik alá.

Emellett nyilván nem elhanyagolható érv Magyarország mellett a nagyvállalatoknak nyújtott elképesztő mennyiségű vissza nem térítendő támogatás, mely a nép helyett egy szűk nemzetközi gazdasági és a nyugati valamint a hazai politikai elit érdekeit szolgálja ily módon, és miközben a nagy cégeknek igencsak megéri, nekünk nagyon nem.

Miközben Magyarország kormánya láthatóan igyekszik mindent megtenni hogy a nagy cégek – állami segítséggel – minél profitábilisabban működhessenek és még csak tüntetni se lehessen ellenük, a jellemzően hazai tulajdonú kis-és középvállalkozások a multiknál jóval magasabb adóterhek mellett kénytelenek működni – úgy, hogy a rekordalacsony társasági adó rekordmagas áfával párosul.

Amit pedig a fogyasztók fizetnek meg, és közülük is leginkább a szegényeket érinti hátrányosan, hisz ők fizetésük és vagyonuk arányában többet költenek mindennapi fogyasztási cikkekre mint a tehetősebbek.

https://merce.hu/2018/10/16/a-kormany-ismet-egy-valag-penzt-lapatol-a-multiknak/

Távolmaradással blokkolta a Fidesz a lakhatási válságot kezelni hivatott bizottság létrehozását

A fideszes többség távolmaradása miatt határozatképtelen lett az Országgyűlés népjóléti bizottságának a hétfő reggeli ülése, amelyen a kilakoltatási és lakhatási válság felszámolását előkészítő eseti bizottság létrehozásáról is dönteni kellett volna.

Az eseti bizottság létrehozásáról szóló javaslatot a Szolidaritás nevű szervezet DK színeiben parlamentbe jutott képviselője, Székely Sándor nyújtotta be két hete. A népjóléti bizottság múlt heti ülésén a kormánypárti többség ellenkezése miatt lekerült a napirendről, és a hétfő reggel 10 órától kezdődő eheti ülésre került át. A Fidesz-KDNP képviselői azonban nem jelentek meg a bizottsági ülésen.

A Székely által benyújtott dokumentum szerint az eseti bizottság célja az lenne, hogy

„javaslatokat tegyen az utóbbi hónapokban tapasztalt növekvő számú kilakoltatás és az ennek következtében kialakított lakhatási válság megszüntetésére. Miközben a kormány meghirdette a családok évét, a tél előtt kisgyerekes családokat fenyeget az a veszély, hogy utcára kerülnek és hajléktalanná válnak. Ma 100.000 embert érint ez a probléma, ami időzített szociális bombát jelent az egész ország számára.”

A javaslat konkrét feladatokat is meghatároz az eseti bizottság számára:

• felmérni a veszélyeztetett, különböző élethelyzetben élő családok, és egyedül élő emberek helyzetét, a kilakoltatások okait;
• javaslatokat kidolgozni az egyes veszélyeztetett csoportok problémáinak megoldására;
• felmérni, hány kisgyermekes családot érint a kilakoltatás és lakásvesztés, milyen speciális védelemre és támogatásra van szükség az ő esetükben;
• áttekinteni az Európai Unió Bíróságának ítéletei nyomán kialakult jogi helyzetet, és javaslatot tenni az ezekből következő jogalkotási feladatokra;
• megvizsgálni azt, hogy az üresen álló önkormányzati bérlakások miként tehetők lakhatóvá, és utalhatók ki a kilakoltatásokkal érintett családoknak;
• további javaslatokat kidolgozni a hajléktan családok és személyek elhelyezése, a kilakoltatások és hajléktalanná válás megakadályozása érdekében.

Székely Sándor a Mércének elmondta, az eseti bizottság azért lenne jó keret a lakhatási és kilakoltatási válság kezelésére, mert oda civil szakértőket is be lehet vonni bizottsági tagként. Székely azt is hangsúlyozta, hogy a mostani fideszes blokkolás ellenére nem adja fel a harcot:

„Fogjuk vinni az ügyet tovább, van lehetőség nagyjából 20 nap múlva rendkívüli eljárásban a parlament elé vinni az ügyet.”

A népjóléti bizottsági ülés kezdetét Székely élőben is közvetítette a Facebookon:

Az eseti bizottság felállítására amúgy óriási szükség lenne. A kilakoltatások amúgy is megszaporodtak az idei nyáron, és a már utcán élők helyzete is jelentősen romlik azzal, hogy október 15-től már országszerte büntethetővé válik a hajléktalanság.

Bár a kormányzat szerint a hajléktalanellátó rendszer képes kezelni a helyzetet, a szakértő civilek erősen megkérdőjelezik ezt az állítást. A minisztériumi kijelentések igazságtartalmát az a tény is erősen kétségbe vonja, hogy egy pénteken megjelent kormányrendelet arra kéri fel az emberi erőforrások miniszterét, nézze már meg, mennyi kapacitás van a rendszerben, és készítsen előterjesztést arról, hol kell bővíteni az ellátórendszert.

Átfogó hatástanulmányokra és valódi megoldásokra tehát óriási szükség van, de úgy tűnik nem akkor, ha az ellenzék javasolja.

https://merce.hu/2018/10/15/tavolmaradassal-blokkolta-a-fidesz-a-lakhatasi-valsagot-kezelni-hivatott-bizottsag-letrehozasat/