16 emelet mélyen a föld alatt rohad Rákosi atombunkere Budapest közepén

Budapest, Deák tér, metróaluljáró – tízezrek fordulnak meg itt naponta, unalomig ismert környezet, rutinléptek a mozgólépcsőig, le a peronra, majd egy perc ideges várakozás, hogy befusson a szerelvény. De most nem fut. Nem csoda, hiszen éjfél körül van, nem jár már a metró. Úgyhogy le is mászunk az időközben áramtalanított alagútba, és indul a felfedezőtúra. Pontosabban az már két órával korábban elkezdődött azzal, hogy a BKV szervezte ritka túra résztvevőiként, Vajda Zoltán főmérnök vezetésével bemehettünk szinte az összes olyan ajtó mögé a metrócsomóponton, amire nagy, piros betűkkel ki volt írva, hogy „Belépni tilos!”, és ahová éppen ezért mindenki be szeretne lépni kábé óvodás kora óta. A peron végén kezdődnek csak az igazán izgalmas dolgok – a képre kattintva galéria nyílik! Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Az egyik ilyen ajtó mögött először leereszkedtünk még mélyebbre, hogy aztán egy nyomasztóan alacsony betonfolyosón továbbhaladva egy meredek lépcsőn még mélyebbre jussunk. Itt egy, a metróalagútnál szűkebb, és sín nélküli alagútban haladtunk a metró főszellőzője felé, ami körülbelül 30 méterrel a felszín alatt van, éppen a Kempinski hotel alatt.

Itt már kifejezetten hűvös van, és cseppkövek lógnak a plafonról.

Ez is olyan része a metróhálózatnak, ahol az itt dolgozókon kívül nem jár más, ha mégis, akkor vagy a mostanihoz hasonló kivételes túraalkalom van vagy háborús helyzet. A 2-es és a 3-as metró ugyanis polgári védelmi célokat is szolgál, és összesen 220 ezer ember befogadására képes. Persze ez a közel kétmilliós lakosú fővároshoz képest csekély, de annak idején úgy számoltak, hogy vészhelyzetben úgyis kitelepítik a lakosok többségét, csak főleg az államigazgatásban dolgozók maradnának, nekik meg bőven elég ennyi hely is. Ja, ilyen hangja van a főszellőzőben a ventilátoroknak:

A 3-as metró 9, míg a 2-es vonal 3 különálló szektorra osztott, és mindegyik önálló víz, levegő illetve áramellátással bír. Óvóhelyként használva a metróvonalakat, ezek a szektorok egyenként lezárhatók, és ha az egyik szakasz bombatalálat miatt meg is sérül, a többi ettől függetlenül biztonságos marad. Nem kell pánikba esni akkor sem, ha a felszínen harci gázt vetnének be háborús helyzeten: ekkor jönnek jól a hermetikus elzártságot biztosító hatalmas fémkapuk, és a speciális levegőszűrők, amit szovjet mérnökök terveztek és gyártottak – derül ki a rájuk festett cirill betűs feliratokból. Harci gáz? Semmi vész. Megszűrjük! – a képre kattintva galéria nyílik! Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

A harcigáz-szűrőkre eddig nem volt szükség, ám a többtonnás elzárókapukat időnként meg kell járatni – most is megtették:

Kapukkal tudják amúgy lezárni vészhelyzetben az egyes állomásokat is: csaknem tíztonnás fémmonstrumok zárják el a felszínről lemenekített embereket hermetikusan a külvilágtól. Hasonló, csak még nagyobb kapuk vannak a szektorhatároknál a metróalagútban is. Ha a lakosságot lemenekítették – szakszóval betelepítették –, akkor se ki, se be nem lehet menni. Legalábbis 72 óráig biztos nem, eddig van ugyanis elegendő levegő, víz és áram az alagútban. Mivel élelmiszerraktárak nincsenek a metróban, „három napi hideg élelemről” jobb, ha mindenki magának gondoskodik, mielőtt bezárul mögötte az acélajtó.

Vízbetörés az Astoriánál

A robogó szerelvényből az utasok nem láthatják, de van egy különleges tábla valahol a Deák téri állomás alatt. Jóval több, mint egy méter magasan rögzítették, és ez áll rajta: „1991. február 1-i vízszint magasság”. Bár a talajvíz-szivárgás ilyen mélyen a felszín alatt megszokott, sőt 2 deciliter/nap/négyzetméter mértékig még szabványos értékű, vagyis megengedett is, ekkora víz ebből nyilvánvalóan nem jöhetett össze itt. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Volt viszont egy vízbetörés a metróban: 1991. február 1-én az Astoria szálló melletti útkereszteződésben eltörött egy főnyomócső, a víz pedig megállíthatatlanul zúdult le az Astoria megállóba: előbb csak az aluljáróba, majd a mozgólépcsőn át le a peronra, be az alagútba. Az alagútban rekedt szerelvény mintegy 300 utasát csak a magasabban fekvő Blaha Lujza téri állomás felé tudták kimenekíteni, a víz pedig az alagútban a Deák tér felé folyt el.

Rákosinak készült, de Kádár döntött róla

A metrótúra legérdekesebb része az évtizedekig szupertitkos F4-es kódjelű objektum volt, vagyis a Rákosi-bunker. A 2-es metró alagútjából nyíló létesítmény Rákosi Mátyás és legközelebbi elvtársai túlélését volt hivatott garantálni egy atomtámadás esetén. Pontosabban csak lett volna, mivel azt

az eredetileg tervezett formában sosem fejezték be, ráadásul Rákosi sosem használta.

Az is csak legenda, hogy a bunker közvetlen összeköttetésben lenne a Parlament épületével. Van viszont vészkijárata a Szabadság téren: a kijárat az egykori TV-székház melletti hatalmas, kerek metrószellőzőbe torkollik. Valójában a bejárat, ahonnan mi megközelítettük, szintén csak egy vészkijárat, ami a metróalagútba nyílt.

Az óvóhely fő be- és kijárata egy közeli háztömb belső udvarából nyílt: akkoriban a Magyar Dolgozók Pártja székhelye az Akadémia utca 17.-ben volt, de ehhez tartozott egy 10 épületből álló háztömb, többek között a Steindl utca 12. számú épület is. Ennek az udvarán egy bombatalálat ellen védett, hatalmas betonkupola alatt volt a lejárat: 283 lépcsőfok vezetett a mintegy 50 méteres mélységbe, de liftet is építettek, nem is akármilyet: bár külsőre úgy nézett ki, mint bármelyik panelházé, ez volt akkoriban Magyarország leggyorsabb liftje.

Amikor 1951-ben az F4 építéséről döntöttek, még csak a szűk pártelitnek, 250 férőhelyesre tervezték: tágas terekkel, dolgozószobákkal, sőt lakosztályokkal, mindegyikhez külön WC-vel, fürdőszobával. Az építkezés 1952-től a 2-es metró építésével egyidőben folyt, de a városi legendával ellentétben nem rabokkal végeztették a munkát, hanem vidéki bányászokkal, így a helyismerettel nem rendelkező munkások azt gondolhatták, hogy a metrót építik, holott a Kossuth téri állomás csak sokkal később készült el, és a metróalagúttal is csak 1966-ban kötötték össze a bunkert. Időközben a bunker és az egész metróvonal építése is leállt, a félkész óvóhely állaga csak romlott, miközben már hatalmas összeget költöttek rá.

  Vizesblokk – a képre kattintva galéria nyílik! Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Végül 1957. augusztusi ülésén a párt politikai bizottsága úgy döntött, hogy nem VIP-bunkerként fejezik be az objektumot, hanem szolidabb kivitelben, tömegóvóhelyként. Levéltári kutatásokból kiderült: az ülésen a döntést Kádár János azzal indokolta, hogy az eredeti tervek szerinti befejezés „nagyon sok pénzbe kerül”. Végül 1963-ra készült el az F4, de már nem a pártelitnek, hanem a Nehézipari Minisztérium apparátusa számára: a H-alaprazjú létesítmény hat méter átmérőjű öntöttvas elemekből álló alagútját szintben megfelezték, így már két szinten, mintegy 2700 négyzetméteren 2200 ember férhetett el.

Így fest ma az egykori atombunker – a képre kattintva galéria nyílik! Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

A bunkerbe komoly, természetesen szovjet gyártmányú levegőszűrő-rendszert építettek, ám a két dízel-generátor már hazai, a Kismotor és Gépgyár terméke. A tartalékként felhalmozott savas akkumulátorok megtöltenek egy szobát, de aligha lehetne ma már áramot nyerni belőlük. Víz még mindig van a 150 köbméteres tárolóban, és ha borzasztó állapotban is, de megvannak az illemhelyek. A bunkert a ’70-es évek végéig nagy titokban és folyamatos készültségben tartották, majd 1981-ben átadták polgári védelmi, óvóhelyi célokra a BKV-nak. Ám a cég nemigen tudott mit kezdeni vele.

A F4-et már óvóhelyként sem tudják üzemelni, és bár voltak ötletek a hasznosítására – gombatermesztés, diszkó szerverpark-üzemeltetés -, az egykor szupertitkos atombunker ma üresen áll, és egyre csak rohad.

Borítókép: A kétszintes bunker felső szintje / Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

https://zoom.hu/hir/2018/05/18/16-emelet-melyen-a-fold-alatt-rohad-rakosi-atombunkere-budapest-kozepen/