Ezt inkább ne nézze meg Orbán Viktor!
Miért, miért, miért akartam látni? – kezdtem azonnal feszengeni a Trafóban, amikor Schilling Árpád az új Krétakör-darab (Lúzer) vasárnapi előadásának legelején kiállt, és hosszas fejtegetésbe kezdett arról, hogy az állami kultúrtámogatási rendszer miniszterestül-kuratóriumostul milyen méltatlanul és megalázóan bánik a műhelyével.
Igen, tudom, miről beszél, az egész szart, az antidemokratikus izét, a független civilek elleni támadást, Paks II abszurditását, az egész rohadt elmúlt négy és fél, 12, 25 évet unásig tudom. De miért kell még hétfő este is a független kultúra megnyomorításáról, az állampolgári öntudat hiányáról szóló szöveget tolni az arcomba? Komolyan azt hiszi ez az ember, hogy ebben az erősen kontraszelektált közönségben akad bárki, aki minderről ne tudna?
Egy perccel később leesett: Schilling nem programbeszédet tart, vagyis de, csak ez már nagyon is a darab része, és épp az ébredő haragommal húzott be a játékába. Hogy azonnal a feleségét alakító Sárosdi Lilla (ő civilben is Schilling felesége) pártjára állítson, aki mint alkotótárs, nő és anya már képtelen és nem is akar osztozni a darabbeli rendező hatalomkritikai/forradalmi mániájában.
Így kezdődik az elviselhetetlen és a még épp pont elviselhető határán egyensúlyozó előadás a politikai-társadalmi változások miatt egyre jobban kikészülő pár művészi és magánéleti válságáról és dilemmájáról. Ráadásul a szuperkonkrét közéleti felvezetés után a néző végig bizonytalan, hogy az emberi, szakmai (és testi) prostitualizálódás, a betegség, a családi-párkapcsolati dráma mely részletei valódiak és melyek fiktívek.
Nem mondhatom, hogy az előző Krétakör-darab, a Párt után nem tudtam, nagyjából mire számítsak, de a brutálisan őszinte, önmarcangoló önvizsgálat, a véres önirónia és a nézővel szembeni kíméletlenség szűk másfél óra alatt engem most teljesen kikészített. És nem az, hogy Schilling (azaz szerepe szerint Árpi) már a legelején anyaszült meztelenül verekedett, később kíméletlen igazságosztóként és az erkölcs bajnokaként Batman-jelmezben terrorizálta az épp a testi-lelki nyomorúság legmélyebb bugyrait járó feleségét, hogy a darab legvégén aztán bugyipelenkában, totálisan megsemmisült véglényként láthassuk viszont.
A sokkoló az, ahogy Schilling a saját kendőzetlen alkotói nyomorúságát állítja a darabja középpontjába. Nem akar, mert nem tud mással foglalkozni, csak azzal, ami izgatja és megnyomorítja: a mindinkább sarokba szorított művész dilemmájával. Az országáért felelősséget érző alkotóként minden eszközéveel küzdenie kéne-e az elnyomás ellen, vagy legyen tekintettel a családjára és a környezetére, közönségére is? Nem őrli-e fel a folyamatos harc az alkotóerejét és a tehetségét, jó-e egyáltalán amit csinál, és nem kéne inkább megint Csehovot rendeznie, ahogy azt oly sokan szeretnék?
A Lúzer pokoli nyomasztó és levegőtlen, többször is annyira zavarba jöttem, hogy a színpad helyett inkább a kezemet néztem az ölemben. Olyan sokkoló az egész, hogy szerintem csak a Krétakör legelkötelezettebb, legkevésbé finnyás és a közélet iránt is hevesen érdeklődő nézői számára fogyasztható.
És mindezzel együtt nagyon jó színház is. A legelviselhetetlenebb pillanatokat úgy tudja egy pici komikus epizóddal feloldani, majd a nyomasztást még brutálisabban folytatni, és közben úgy járja át az egész estét a gyilkos önirónia, amilyet így egyben én még sose láttam. Vagyis, ahogy valaki az előadás után emlékeztetett rá, mégis, egyszer: a halálos beteg Halász Péter önfelravatalozó happeningje volt ilyen, sok éve, a Műcsarnokban.
Ugyanakkor többször is érezni lehetett, hogy az előadás kiforratlan: kevés idő volt a próbákra, és az is tudható, hogy Schilling párhuzamosan operabemutatóra készül Münchenben. A külföldi premier ugyanakkor önmagában is a kiszolgáltatottság viszonylagosságát mutatja: Schilling egzisztenciálisan valószínűleg nem szorul rá, hogy önmagát élve felboncoló darabot vigyen itthon színpadra. Persze a művészi emigráció az alkotói kompromisszum viszolyogtató lehetőségeként a darabban annak rendje s módja szerint önironikusan be is van mutatva.
A küzdelem folytatása mellett a másik lehetőség a zárójelenetben bemutatott agónia és behódolás: a magánéleti meghunyászkodás, majd a magas állami díj elfogadása a lózungokat böfögő korifeustól (félreérthetetlen utalás Kertész Imrére, aki augusztusban elfogadta Orbánék kitüntetését). De ekkor már úgyis minden mindegy, nem kell gondolni se magunkra, se a jövőre, hentereghetünk a párnacihából előrángatott bankókban.
http://index.hu/kultur/2014/10/07/ezt_inkabb_ne_nezze_meg_orban_viktor_r/
Schilling Árpád/Krétakör: LÚZER
„Vége a visszafogottan elemző, jelenünket és múltunkat feltáró művészi gondolkodásnak. A hatalom súlyos bakancsával az arcunkba lépett. Üvölteni kell! Ezért nincs többé A párt, és ezért van helyette Lúzer. Ha eljössz, megtudod, mit kell tenned. Itt minden kérdésre választ találsz. A miénk az igazi Remény Színháza. Mi tudjuk, hogy mitől lesz szebb a jövő.” – Schilling Árpád
A Lúzer bizonyos értelemben a Párt című előadás továbbgondolása. A történet azonban az alkotás során alapjaiban változott meg, a Lúzer nem csak napjaink görbe tükre, hanem merész és váratlan alkotói gesztus. A történet főszereplője Lilla, a színésznő, aki hűségesen követi a rendszerrel hadakozó rendező férjét, Árpádot. Közös életük a forradalmár művész akaratának rendelődik alá, aki következetesen és megalkuvás nélkül száll szembe az elnyomó hatalommal.
"Figyelj, engem évekkel ezelőtt annyira elkezdett nyomasztani a napi politika, hogy inkább elköltöztem. Rátelepedett a mindennapjainkra, iszonyatos volt. Már a zöldséges is úgy nézett rám, mintha géppisztollyal jöttem volna a boltjába. Annyira be volt feszülve mindenki, hogy az kibírhatatlan volt. Semmi perspektíva."
Szereplők: BOROS Levente, BOZSÓKI LICHTENBERGER Imre, HOCK Ernő, KISS-VÉGH Emőke, LÁNG Annamária, MÉSZÁROS Ádám, ÖRDÖG Tamás, SÁROSDI Lilla, SCHILLING Árpád, TERHES Sándor, VRANIK Krisztián, Lawrence WILLIAMS
MOST ITT TART
A Krétakör új előadása az időről szól: a Lúzer elszámolás a múlttal, leszámolás a jelennel. A jövőnek ezúttal nem osztottak lapot. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
 Schilling Árpád |
 Terhes Sándor |
 Terhes Sándor és Sárosdi Lilla. Fotók: Fegyverneky Sándor. A képek forrása: Krétakör |
„Zseniális vagy, Árpád, alkudj meg!” – Schilling önkínzó, kegyetlen előadása
Schilling Árpád előadása, a Lúzer az egyetlen lehetséges és igen termékenynek bizonyuló utat választja: saját történetét, testét és életútját viszi színre, teatralizálja és politizálja. A kettőt együtt. Sőt, a folyamatos és önironikus önszínrevitel minden direkt állítást nyomban megkérdőjelez, és szempontot vált.
– Jó úton vagy, Árpád! Készen állsz a megbékélésre! – ordítja Árpád letakart arcába Lilla, a színpadi szereplő, vagy a felesége, aki tényleg a felesége, vagy legalábbis az első jelenetben. Árpád egy radikális művész(t játszik), aki otthagyta a színházcsinálást, hogy belépjen a politika világába – pedig, ahogy mondják neki: egy „zseni voltál, Árpád” –, és közügyekért felelős művészként, vagy inkább civil állampolgárként engedetlenkedjen a kortárs politikával szemben, harcos aktivistaként.
Az előadást megelőzően, bevallom, nehéz volt elképzelnem, merre fordul Schilling új, már alcímében is („A remény színháza”) politikai tartalmú, nyilván polemikusnak szánt előadása. Nehéz, mert miközben Schilling ellépett a hagyományos színházcsinálástól, reprezentációtól, darabok színrevitelétől és írásától (amelyben minden magyar és európai mércével mérhető sikert learatott); állampolgárként szókimondó, radikális gesztusokkal élő megnyilatkozásai voltak, amellyel a kultúrpolitikát bírálja. Alkotóként viszont, legalábbis legutóbbi darabjában, A Pártban nem sikerült egyesítenie a kettőt: a művészeti gesztust és a politikai fellépést, az előadás didaktikus maradt. Lehet, hogy Schillinggel kapcsolatban a kérdést inkább úgy kell feltenni: hogy lehet „visszajönni” a színházba (ahonnan nemigen távozott egyébként) úgy, hogy közben saját, egyéni, állampolgári bírálói nézőpontját nem adja fel.
Hát így. A saját testén, a saját történetének színrevitelén keresztül. Önmaga politizálásán át.
A gesztus – legalábbis a magyar színházban – radikális.
Magyar rendező nem mutatkozik színpadon, még premieren sem hajol meg; ez a hagyomány, nincs miért ostorozni. Arcát interjúkból ismerhetjük legfeljebb. A világ más tájain – román, orosz színházban – a rendező szokott színpadra lépni, vagy legalábbis egy meghajlás erejéig azonos (testileg is) munkájával; német színházban a rendezői testet gyakrabban viszik színre: az alkotó, irányító, játszó személy másokkal együtt, olykor éppen ezt a testet tematizálja.
Schilling nem először van a színen; egyik legkorábbi munkájában, a Liliomban már játékmesterként üdvözölte az érkezőket, cilinderben; de tematizálta már önmagát személyesebben is, apaként, felesége oldalán.
|
||||||||
Most viszont olyan színpadi szereplőt épít fel – a szemünk láttára történik, bár szinte észrevétlen az átalakulás –, aki Schilling Árpád rendezőként mutatkozik be, majd valódi „játszó személlyé” változik, miközben mindvégig megmarad Árpádnak, a rendezőnek. Első jelenetében, egyedül állva a színpadon, civil hangon felvázolja a Krétakör független előadóművészeti szervezet mostani helyzetét: a szakmai kuratórium döntését a Színházművészeti Bizottság felülírta a Krétakör megítélt támogátását (ami eleve a megpályázott összeg harmada volt) megfelezte. Schilling levelet írt a minisztériumnak, magyarázatot kérve, amit azóta sem kapott. Schilling a minisztérium épülete előtt széttépte a minisztérium levelét és bejelentette, hogy nem pályázik többé állami pénzt. Majd felidézi, hogyan reagált a felesége erre a videóra, „Lillát” be is hívja. Keményen utasítja – a szavak, a hang keménysége már nem civil, fogunk gyanút; Lilla kineveti, megkérdezi tőle, nem lesz-e ebből baja. Schilling egyre dühösebb, feleségét lehülyézi. Fórumszínházban vagyunk: Schilling elmond néhány történetet – Lázár János, vadászgépek a Fradi pálya fölött a megnyitón –, amelyek lényege: az állam nem elszámoltatható. E ponton még azon tűnődhetünk: mit keresünk a színházban, amikor lehetnénk egy klubban vagy lakásban. Schilling az úgynevezett ellenzéket ostorozza, arcunkba vágva, hogy legradikálisabb állampolgári gesztusunk az, ha kimegyünk a Pride-ra, mert szép az idő és egyúttal fagyizhatunk is egyet. Hogy valamennyi irónia már ebben a jelenetben is van, arra Marx gipszfeje figyelmeztet, melyet Schilling a kezében tart. A kommunista Schilling ironizál.
Dühe végül addig sodorja, míg összes ruháját levetve felajánlja a közönségnek, hogy testére írva üzenjenek a kormánynak. Kemény, elszánt, nincs mese. A reprezentáció zavarba ejtő, kemény gesztus, inkább kidob, mint bevon, mindenesetre reflektálásra késztet: ilyen mértékű egy művész dühe? Eddig kell elmennie, hogy a saját testét vigye vásárra, tegye üzenőfallá?
Még csak az előadás 10. percében járunk. Hogyan lépünk innen tovább, tűnődöm, még zavarban. Meg is jön rendre három (vélhetőleg beépített) fiatal, üzenetet írnak a testre („közoktatást!”). Ám végül a meztelen Schillingre rátámad egy „néző” (rögtön érzékeljük, hogy nem spontán, a futó angol feliratok is erre utalnak), színházi alkotótárs, tanítvány, aki nyersen számonkéri, hogy mit csinál itt pucéron a színpadon, tényleg ezt tanította a főiskolán (ahol Schilling egyébként nem tanít), hogy egy szál izében kell a színpadon állni stb. S bár Schilling megpróbálja a tiltakozót rábírni, hogy akkor csinálja ő, vitájuk, birkózásuk kisodorja őket a színpadról.
Schillinget, a radikálisan politizáló, tiltakozó rendezőt az első jelenet végén saját tanítványa teszi nevetségessé, alázza meg. Sértett embernek nevezi. Azaz sértett embernek nevezi Schilling saját magát, egy másik szereplő hangján.
Lilla, a feleség ott áll egymaga tehetetlenül, mint afféle engedelmes asszony, aki várja a következő utasítást a férjétől. Már nem a civil valóságban, hanem valamely színházi szerepben vagyunk. A nők, a megalázott, egymást is kizsákmányoló nők az előadás másik nagy témája.
Minden jelenet állítása mögött, után, közben – ahogy az irónia és főleg Schilling önmagával szembeni iróniája hullámzik – szempontváltás történik, ami által minden kívülről, máshogyan is értelmezhetővé válik. Hogy Schilling nem egy radikális művész, aki a saját testét viszi vásárra, hanem sértett ember, aki egy szál izében próbál provokálni, miközben nevetséges. Ezek a szempontok mind benne vannak az előadásban. Schilling saját kritikáját fogalmazza meg, ami termékeny színházilag, és a nézőt bizony választásra invitálja: te mit gondolsz róla, ez a kérdés. Te melyik nézőpont vagy. Ez a legtermékenyebb, a nézőt igazán aktiváló gesztus.
|
||
És még nem szólalt meg a nézőtérről Hanna, aki kifejezi sajnálatát, hogy a „régi” Krétakör a helyes színészeivel már nincs, pedig milyen jó előadásokat csináltak. Ha mindezt nem az „egykori” Krétakör alapszínésznője, Láng Annamária mondaná, súlytalan maradna. Az önirónia itt is felragyog. A darab során a „csinálj rendes előadásokat”, „legalább egy jó Csehovot” sokszor előkerül: Schilling saját múltjával ironizál. Vagy hát komolyan is vehetem, ha akarom: tényleg, miért nem csinál már egy rendes Csehovot? Aztán mégiscsak valami előadásszerű előadás kezdődik, néhány díszletelemmel és zeneszerszámmal.
A Lúzer nem csak azt a vesztest jelöli, aki a hatalmi pixisből kihullott, hanem maga a civil Schilling is mer lúzer lenni, pucéron, olyan testtel, amilyennel, az utolsó jelenetben még be is pelenkázzák. A Sirály (ahogy a Krétakör egykor írta: Siráj) egykori zseniális rendezője letakart arccal fekszik a hátán, miközben pelenkázzák és bíztatják: jó vagy, zseniális vagy, alkudj meg!
Hogy aztán tényleg eljöjjön a megbékélés nagy pillanata, mire ennyire széthullott a test, a beteg test, mondják. A színpadi szereplő Schilling felkészül a megbékélésre, kap egy óriási állami díjat, el is fogadja, a földig hajol, és talán ígéretet tesz, hogy rendesen fog viselkedni, és rendez valami jó kis Csehovot.
S bár az előadásnak vannak szakadozottabb, hullámzó pillanatai, a töredezett struktúra nem mindig erős, a zenés számok sem mindig kelnek életre, és az előadás vége kifejezetten megoldatlan – Schillingnek mégis sikerül személyes, rendezői, civil, politikusi történetét össze-visszafonni, kavarni, olyan új reprezentációs felületet hozva létre, amelybe tekintve a néző valóban saját válaszokat adhat. Tényleg annyi volna az állampolgári felelősség, hogy kimegy az ember fagyit nyalni a Pride-re?
Van remény, valóban. Legalábbis Schilling és a színháza számára.
Schilling Árpád/Krétakör: Lúzer, Trafó, október 6.
http://magyarnarancs.hu/szinhaz2/zsenialis-vagy-arpad-alkudj-meg-schilling-onkinzo-kegyetlen-eloadasa-92077
