A Hobo Blues Bend 1987 nyarán közös lemezt készítettek és koncertet adtak Allen Ginsberg amerikai költővel, majd az album anyagát Fehér György rendezésében ősszel bemutatták a Lágymányosi Közösségi Házban. Nekem ez a vers, szám (Üvöltés) nem igazán tetszik - de ez egy korszak tükre a gyökértelen fiatalok életérzéseiről, útkereséséről, ami kicsit sem változott szerintem...

Most a szám előtt említsük meg a nagy vihart kavart az 1988-ban a TV-ben leadott a Hobo Blues Band Másik Magyarország című dalának videoklipjét, s emiatt kirúgták a zenekart a Hungaroton lemeztársaságtól, de a lemez kiadását a klip visszhangja miatt nem tudták megakadályozni. Ez szóljon most bevezetésként az Üvöltés előtt...

Különös per zajlik 1957-ben, San Franciscóban, egy vers került bíróság elé. Az Üvöltés szerzője a harmincegy éves Allen Ginsberg. A vád: obcenitás. A költőt a polgári szabadságjogok ismert védelmezője, John Ehrlich, a híres ügyvéd védi, a vádat Ralph McIntosh képviseli. A történetben három szál fonódik össze. Az egyik a fiatal Allen Ginsbergé, ahogy keresi helyét a világban, miközben próbálja megtalálni az igazi hangját. A másik a társadalom sajátos reagálása Ginsberg művészetére, egyszóval maga a tárgyalás, melynek célja eldönteni, hol húzódik a szabad véleménynyilvánítás határa. A harmadik pedig a vers szürreális animációs feldolgozása.

(Nem ajánlom a filmet, mert - nekem sok benne az obcenitás vesézése is, meg a rajzfilm betétek sora sem "mond" semmit, pedig a verset akarja "megjeleníteni" - vagyís nem az én ízlésem. Nem is teszem be nektek. Csak a korrajz miatt néztem végig , amit meg nem történté sem lehet tenni. A kritikát viszont érdemes elolvasni.)

A kritika : Ginsberg, Üvöltés

Mit kerteljünk: Jeffrey Friedman és Rob Epstein 2010-es munkája filmalkotásként talán nem lenne eléggé jó, ha nem Ginsberg monumentális költeménye adná a vázát. Ez a váz azonban oly erős, hogy könnyedén (de súlyos léptekkel) viszi előre a filmet, jószerével csak rá kellett akasztani a jeleneteket.

Ezek a következő öt síkon futnak.

Az első: 1955. októberében Allen Ginsberg a San Francisco-i Six Gallery-ben, 29 évesen felolvassa az Üvöltést (szép film noir képek egy füstös helyről, a költőt alakító James Franco szuggesztív interpretációja – és hát persze a nagyon ütős szöveg).

A második: 1957-ben, az alig egy évvel a Howl and Other Poems című Ginsberg-könyv megjelenése után a kiadót perbe fogják obszcén mű terjesztése miatt. A tárgyalás jelenetei képezik a második síkot. Ez a szál gyengébb: a nézetek összecsapását én nem tartottam eléggé drámainak, a vádló, a védő és a tanúk szövegei lehetnének feszesebbek (hogy nem eléggé azok, meglehet, az eredeti tárgyalás jegyzőkönyvéhez való hűségből ered.)

A harmadik sík egy magnó-interjú készítésének az epizódjait rögzíti: a tárgyalással egy időben Ginsberg életéről és az irodalomról beszél a láthatatlan riporternek. Életrajzi vallomásainak, elbeszéléseinek egy része – negyedik sík – meg is elevenedik: jól kamerázott, kifejező képek, jó ritmusú vágások. Amit pedig a költő irodalmi felfogásáról mond, az újra csak olyan jelentőségteljes, hogy mindegy, ül-e vagy fekszik, mikrofonba beszél-e vagy kamerába.

A film sejtésem szerint az ötödik síkon bukik el (nem teljesen, de kicsit azért mégis…): ezek a folyton beékelődő betétek nem egyebek, mint színes animációk (durvábban: rajzfilmek), amelyek képileg (lennének) hivatottak megjeleníteni az Üvöltés látomásos világát. Kevés sikerrel: ami a szövegben lélegzetállítóan szuggesztív, fékezhetetlenül áradó, az animációban elbeszélve inkább komikus, vagy legalábbis olcsó.  A súlyos irodalmi szöveg révén közvetített költői víziókat halálos vétek tényleges látványra „lefordítani”, pláne nem primitíven ábrázolt szeretkező párok és repülő angyalok képében. Ezek nem hozzáadnak, hanem elvesznek az élményből. (Egy filmes ellenpélda: Alan Parker Pink Floyd-filmjében – A fal – az animációs betétek kifejezetten jót tesznek a műnek.)

Az egészet együtt szemlélve számomra úgy tűnt, hogy a stiláris sokféleség nem forrt egésszé, a tárgyalás jólfésült jelenetei kizökkentik a múltidézés poézisét, az interjú dokumentarista vonala pedig a maga kis ügyetlenségeivel ugyan megfelel saját műfajának, de egy művészfilm ambícióit alulmúlja (itt csak a remek szöveg menti meg a gyenge képi világot). Az rajzfilmes illesztmények meg egyenesen degradálják a ginsbergi képzetek intenzitását.

És mégis: nemcsak nézhető, hanem kötelezően megnézendő film az Üvöltés: annak is, aki már találkozott az eredeti verssel, de főleg annak, aki most kerül szembe a modern költészetnek ezzel a kibiztosított bombájával.

A film jó. A hiányérzet onnan ered, hogy Ginsberg viszont zseniális.

forrás : http://bdk.hhrf.org/?module=news&target=get&id=113