E. A. Poe
The raven

 Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary,
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore,
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of some one gently rapping, rapping at my chamber door.
`'Tis some visitor,' I muttered, `tapping at my chamber door -
Only this, and nothing more.'

Ah, distinctly I remember it was in the bleak December,
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore -
For the rare and radiant maiden whom the angels named Lenore -
Nameless here for evermore.

And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before;
So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating
`'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door -
Some late visitor entreating entrance at my chamber door; -
This it is, and nothing more,'

Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer,
`Sir,' said I, `or Madam, truly your forgiveness I implore;
But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,
That I scarce was sure I heard you' - here I opened wide the door; -
Darkness there, and nothing more.

Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,
Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before
But the silence was unbroken, and the darkness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, `Lenore!'
This I whispered, and an echo murmured back the word, `Lenore!'
Merely this and nothing more.

Back into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.
`Surely,' said I, `surely that is something at my window lattice;
Let me see then, what thereat is, and this mystery explore -
Let my heart be still a moment and this mystery explore; -
'Tis the wind and nothing more!'

Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately raven of the saintly days of yore.
Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;
But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door -
Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door -
Perched, and sat, and nothing more.

Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore,
`Though thy crest be shorn and shaven, thou,' I said, `art sure no craven.
Ghastly grim and ancient raven wandering from the nightly shore -
Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning - little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door -
Bird or beast above the sculptured bust above his chamber door,
With such name as `Nevermore.'

But the raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only,
That one word, as if his soul in that one word he did outpour.
Nothing further then he uttered - not a feather then he fluttered -
Till I scarcely more than muttered `Other friends have flown before -
On the morrow he will leave me, as my hopes have flown before.'
Then the bird said, `Nevermore.'

Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
`Doubtless,' said I, `what it utters is its only stock and store,
Caught from some unhappy master whom unmerciful disaster
Followed fast and followed faster till his songs one burden bore -
Till the dirges of his hope that melancholy burden bore
Of "Never-nevermore."'

But the raven still beguiling all my sad soul into smiling,
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door;
Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore -
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore
Meant in croaking `Nevermore.'

This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
This and more I sat divining, with my head at ease reclining
On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er,
But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o'er,
She shall press, ah, nevermore!

Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer
Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.
`Wretch,' I cried, `thy God hath lent thee - by these angels he has sent thee
Respite - respite and nepenthe from thy memories of Lenore!
Quaff, oh quaff this kind nepenthe, and forget this lost Lenore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! -
Whether tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted -
On this home by horror haunted - tell me truly, I implore -
Is there - is there balm in Gilead? - tell me - tell me, I implore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil!
By that Heaven that bends above us - by that God we both adore -
Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels named Lenore -
Clasp a rare and radiant maiden, whom the angels named Lenore?'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Be that word our sign of parting, bird or fiend!' I shrieked upstarting -
`Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken! - quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming,
And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor;
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Shall be lifted - nevermore!
 

E. A. Poe - Omnia
The raven

Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary,
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore,
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of some one gently rapping, tapping at my chamber door.
`'Tis some visitor,' I muttered, `tapping at my chamber door -
Only this, and nothing more.'

Ah, distinctly I remember it was in the bleak December,
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore -
For the rare and radiant maiden whom the angels named Lenore -
Nameless here forevermore.

And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before;
Presently, to still the beating of my heart, I stood repeating
`'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door -
Some late visitor entreating entrance at my chamber door; -
Merely this, and nothing more,'

Out into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,
Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before
But the silence was unbroken, and the stillness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, `Lenore!'
This I whispered, and an echo murmured back the word, `Lenore!'
Merely this and nothing more.

Back into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.
`Surely,' said I, `surely that is something at my window lattice;
Let me see then, what thereat is, and this mystery explore -
Let my heart be still a moment and this mystery explore; -
'Tis the wind and nothing more!'

Open wide I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately raven of the saintly days of yore.
Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;
But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door -
Perched upon a bust of arice just above my chamber door -
Perched, and sat, and nothing more.

Soon that ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore,
`Though thy crest be shorn and shaven, thou,' I said, `art sure no craven.
Ghastly grim and ancient raven wandering on the nightly shore -
Tell me what thy lordly name is on this Night's Plutonian shore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

Now the raven, sitting lonely on that placid bust, spoke only,
That one word, as if his soul in that one word he did outpour.
Nothing further then he uttered - not a feather then he fluttered -
Till I scarcely more than muttered `Other friends have gone before -
On the morrow will he leave me, as my hopes have flown before.'
Quoth the raven, `Nevermore.'

Then, methought, the air grew denser, perfumed by an unseen censer
Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.
Once more, on the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore -
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore
Meant in croaking `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! -
Whether tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert isle enchanted -
On this home by horror haunted - tell me truly, I implore -
Is there - is there balm in Gilead? - tell me - tell me, I implore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil!
By that Heaven streched above us - by that God we both adore -
Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels named Lenore -
Clasp a rare and radiant maiden, whom the angels named Lenore?'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Be that word our sign in parting, bird or fiend!' I shrieked upstarting -
`Get thee back into the tempest of the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken! - quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

Now the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of arice just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming,
And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor;
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Will be lifted - nevermore!

És most magyarul!

A holló
(Kosztolányi Dezső fordítása)

Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél,
Régi, bűvös fóliánson tétovázott a kezem,
S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen;
“Éji vándor”, így susogtam, “az babrál a reteszen;
    Az lehet, más senkisem.”

Télidő volt, bús december, amilyent nem ért meg ember,
Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
Lelkem a bánattól óván, olvastam az éji órán,
Hogy feledjem holt Lenórám, fényes-régi kedvesem,
Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem,
    Itt lenn nincsen neve sem.

Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve.
Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem.
Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
“Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen.
Éji vendég vár ajtómban, az babrál a reteszen,
    Az lehet, más semmisem.”

Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
“Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem,
Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben.”
Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: -
    Künn az éj, más semmisem.

A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: “Lenóra”
S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem -
    A visszhang, más semmisem.

A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
“Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron;
Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem;
Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
    Zúg a szél, más semmisem.”

Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
S mintha mi se volna ebben, a viharnál sebesebben
A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
Pallasz szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
    Nem történik semmisem.

Én nevettem őt, hogy ében-tollal talpig feketében
Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
“Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg-vert csúnya Holló,
Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél, édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban hogy neveztek édesem?”
    Szólt a Holló: “Sohasem.”

Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve,
Annyi szent, hogy locskaszáju - nem beszél értelmesen;
Mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorku prédikátor
Beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem,
A szobám szobrára ül le, bár nincs semmi oka sem
    És úgy hívják: “Sohasem.”

És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen,
Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,
Végre halkan ezt rebegtem: “Nem örök a csoda sem;
Minden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem.” -
    A madár szólt: “Sohasem.”

Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz,
“Bamba szajkó”, így beszéltem, “nincsen egy ép sora sem.
Bús különc volt a gazdája, biztosan az kapatta rája,
Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen,
    Hogy már többé: “Sohasem.”

Még nevettem, hogy az ében holló ott ül feketében
S párnás, mély zsöllyém elébe görditettem sebesen;
Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
    Mért károgja: “Sohasem.”

Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
S a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen:
Süppedő bársonyra dűltem s a violafény köd-ülten
Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
Itten ült ő, itt a párnán, pislogott a mécsesem
    S ah, nem ül le, sohasem!

Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen!
“Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem,
Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!”
    Szólt a Holló: “Sohasem.”

“Jós! felelj nekem”, könyörgök, “bármi légy, angyal, vagy ördög,
Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen,
Mondd meg itt e szörnyü házban - hol a Rémekkel csatáztam -
Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem?
Nincs-e, nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?”
    Szólt a Holló: “Sohasem.”

“Jós! felelj nekem”, könyörgök, “bármi légy, angyal, vagy ördög,
Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?”
    Szólt a Holló: “Sohasem.”

“Pusztulj innen a pokolba”, orditottam fuldokolva,
Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!
    Szólt a Holló: “Sohasem.”

És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
    S nem virrad meg - sohasem!

------------------------------------------------------

A holló
(Lévay József fordítása)

Egyszer egy bús, késő éjen, amint elmerülve mélyen,
Rég feledt tan könyve mellett tört s bágyasztott a tudás, -
Amint fő-lehajtva ültem, szinte félig szenderülten:
Koppanás hallék az ajtón, némi gyönge kopogás...
Talán vendég? - így susogtam, övé az a kopogás;
    Az lessz, az! és semmi más.

Ah! hisz’ igen jól emlékszem: decemberben volt az épen;
Árnyait a falra hímzé minden hamvadó sugár.
A hajnalt epedve lestem, enyhet hasztalan kerestem
Könyveimben bánatomra, hogy Lenóra oda már!
Angyalok közt a dicső, szép lány Lenóra néven jár;
    Itt többé nincs neve már.

S a lefüggő bársonyleplek, amint búsan ott lebegtek,
Megragadott némi rémes, még nem érzett borzadás.
S hogy szívemen csillapítsak, egyre azt ismételém csak;
Vendég áll itt az ajtómnál, övé ez a jeladás,
Késett vendég az ajtómnál, övé ez a jeladás...
    Az lessz, az! és semmi más.

Mindjárt bátorodni kezdtem, s többé nem is révedeztem,
“Uram! vagy hölgyem! kiálték, bárki légy ott, megbocsáss!
De kissé elszenderültem s te oly csenddel jársz körültem,
Oly halkan zörögve jöttél, oly lassú a kopogás,
Hogy csak alig vettem észre; ajtót nyitok, íme láss!”
    Sötétség volt, semmi más.

Mélyen nézve a sötétbe, ott álltam bámulva, félve,
Aggva, álmot álmodozva; nincs több ilyen álmodás!...
Ámde a csend nesztelen volt, a sötétben senki sem szólt,
Csak az egy Lenóra szócskát ejté némi suttogás;
Azt susogtam s a Lenóra szó lett a visszhangozás,
    Csupán az, és semmi más.

Majd szobámba visszanéztem, lelkem fölgyulladt egészen;
Újra hangzott s hangosabban, mint előbb, a kopogás.
“Ah, bizonnyal! szóltam, ott áll valaki az ablakomnál.
Hadd lássuk hát, vaj’ mi lesz ez a rejtélyes látomás, -
Hadd nyugtasson perczre is bár e rejtélyes látomás!”
    A szél volt, és semmi más.

Ekkor ablakom kitártam: s ím’ suhanva, zúgva bátran,
Nagy holló röppent be rajta, régi, régi származás.
Magát még csak meg se hajtva, nyakra-főre neki hajta
S úr vagy úrnő-módon ült le ajtóm felett, a csodás,
Épen egy Pallás-szoborra ajtóm felett, a csodás:
    Szállt s leült - és semmi más.

És mosolyra bűvölé el bölcs, komoly tekintetével,
Lelkem gyász, sötét eszméit ez az ébenszín madár.
“Bár tollad zilálva, tépve, nem vagy, mondám, gyáva mégse.
Régi, rémes, ritka holló, kit az éj vidéke zár,
Mondd, becses neved mi légyen, ott, hol Plútó éje vár?”
    Szólt a holló: Soha már.

Igy szólván a furcsa állat, elfogott a nagy csodálat.
Bár szavában értelem sincs s a vigasz csekélyke bár;
De nem volt még így megáldva halandó, hogy élve lássa,
Mint telepszik ajtajának tetejére egy madár
S metszett szobron mint ül ott meg egy kis állat, vagy madár,
    Melynek neve: Soha már.

Ám a holló fent a szobron azt az egy szót vitte folyton,
Mintha lelkét ez egyetlen szóba öntené ki már.
Többet egy betűt se monda, többé meg se moccant tolla,
Míg én alig hallva súgtam: “Barátom mind tova jár,
Holnap reggel ő is elhagy, mint reményem, tova jár.”
    A madár szólt: Soha már.

Ily találón törve csendet, az a válasz megdöbbentett.
Egész tudománya, mondám, a mit fecseg, abban áll;
Olyan gazdától tanulta, kit a végzet átka dúla
S űze-hajta zordan, amíg minden bajt egy hangba zár, -
Tört remények gyászdalából mindent ez egy hangba zár:
    Soha, soha, soha már.

Míg a holló lelkem búját mosolygássá bűvölé át,
Én egy zsöllye-székre dőltem... szemben a szobor s madár.
Szék bársonyán elheverve, képzeletet képzeletre
Halmozék, hogy eltaláljam, vajon mit vél, mire vár
Ez a baljós, furcsa, rémes, czinga, szörnyü, vén madár,
    Igy károgva: soha már.

Ezt forgatva üldögéltem, a madárhoz egy igét sem
Szólva, ámbár tűzszemével szívemet égette már. -
Ezt s több ilyet vetve, hányva, fejem a szék bársonyára
Hajtottam le, melyen játszva rezg a lámpa-fénysugár;
Ah! de ő a bársonyt, melyen rezg a lámpa-fénysugár,
    Nem érinti soha már!

Ekkor úgy tetszett, hogy a lég sűrűbbé vált s illat ömlék
Látatlanul egy szeráfról, mely szobámban lengve jár
“Isten külde, drága lélek! angyaltársaidra kérlek,
Lenóráért nyugtot, enyhet adj egy pillanatra bár,
A felejtés enyhe csöppjét, csak egy pillanatra bár!”
    Szólt a holló: soha már.

“Jós! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is, -
Légy kisértő, vagy vihartól üzve lát e bús határ,
E megbűvölt puszta kis hely, de mely félelmet nem ismer,
Ez a borzalom tanyája; mondd igazán, ugye vár
Majd ott gileádi balzsam, oh mondd, oh mondd, ugye vár?”
    Szólt a holló: soha már.

“Jó! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is,
Kérlek istenünk nevére, kérlek az égboltra már:
Mondd, e búterhelte lélek, ha a távol mennybe érek,
Átkarolja még Lenórát, angyalok közt, ugy-e bár?
Angyalok közt átkarolja még Lenórát, ugy-e bár?”
    Szólt a holló: soha már.

“El tehát el! e szavadra - felkiálték felriadva -
Repülj vissza a viharba, a hol Plútó éje vár...
Ne hagyd itt egy pelyhedet se, mely hazugságod jelentse;
Hagyd magányomat magára, e szobrot hagyd oda már;
Vond ki csőrödet szívemből s ajtómról szállj tova már!”
    Szólt a holló: soha már.

És a holló meg se rezdűl, mindig ott ül, mindig fent ül
A halovány Pallás-szobron, ajtóm felett várva vár.
Szeme úgy néz rám meredve, mintha démon szenderegne
S árnyával a lámpa fénye szobám padlatára jár.
Lelkem ez árnyképtől, a mely szobám padlatára jár,
    Nem menekszik soha már!

------------------------------------------------------

A holló
(Tóth Árpád fordítása)

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
“Vendég lesz az”, így tünődtem, “azért roppan künn a zár,
    Az lesz, más ki lenne már?”

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
    S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
“Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
    Az lesz, más ki lenne már?”

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S “Uram”, kezdtem, “avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek.” - S ajtót tártam, nyílt a zár:
    Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: “Lenóra!” - halk, sovár
Hangon én búgtam: “Lenóra!” s visszhang kelt rá, halk, sovár,
    Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: “Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.
    Szél lesz az, más semmi már!”

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár -
    Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár -
S szóltam: “Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?”
    S szólt a Holló: “Soha már.”

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
    Kinek neve: “Soha már.”

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: “Majd csak elmegy, messzi száll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll”,
    S szólt a Holló: “Soha már!”

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó -
“Úgy lesz”, szóltam, “ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
    Ezt, hogy: “Soha - soha már!”

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
S a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
    Mért károgja: “Soha már?”

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
    Ő nem nyomja - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
“Bús szív”, búgtam, “ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!”
    S szólt a Holló: “Soha már!”

“Látnok!”, nyögtem, “szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár -
Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár...”
    S szólt a Holló: “Soha már!”

“Látnok!”, búgtam, “szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”
    S szólt a Holló: “Soha már!”

“Ez legyen hát búcsúd!”, dörgött ajkam, “menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!”
    S szólt a Holló: “Soha már!”

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
    Fel nem röppen - soha már!

------------------------------------------------------

A holló
(Szász Károly fordítása)

Egyszer néma rideg éjen ültem elmerülve mélyen
Álmodozva valamely rég elfelejtett éneken...
Bólingattam félálomban - ím egyszerre ajtóm koppan,
Félénk lépés zaja dobban - dobban halkan, csöndesen.
“Látogató - gondolám - ki ajtómhoz jött csöndesen,
    Az lesz, egyéb semmisem.”

Ah! oly jól emlékszem még én: - késő volt, december végén,
Minden üszök hamvig égvén - árnya rezgett rémesen.
Úgy vártam s késett a hajnal! Könyveim - bár nagy halommal -
Nem bírtak a fájdalommal - érted, elhalt kedvesem!
Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn,
    Itt örökre névtelen!

De az ajtó s ablakoknak függönyei mind susogtak,
S ismeretlen rémülettel foglalák el kebelem.
S hogy legyőzhessem magamban a félelmet, váltig mondtam:
“Látogató csak, ki ott van, ajtóm előtt csöndesen,
Valami elkésett utas vár az ajtón csöndesen; -
    Az lesz, egyéb semmisem!”

S lelkem rögtön megerősbül, kikelvén a kétkedésbül,
S “Uram” - szólék, - “vagy nemes hölgy! bocsásson meg kegyesen,
Megvallom itt bólingattam, kegyed meg oly szépen, halkan,
Lehető legfinomabban kopogtatott csendesen,
Alig tudtam: jól hallék-e?” S ajtót nyitok sebesen -
    - Nagy sötét, más semmisem!

S kibámulva a sötétbe, csodálkozva, várva, félve,
Álltam, álmot látva, mit még sohsem látott földi szem;
De a csönd még egyre tarta, nesz, se’ szó azt nem zavarta,
Csak az egy “Lenóra”-hangra (amint halkan tördelem)
Csak az egy “Lenóra”-hangra szólt a visszhang szüntelen;
    - Csak e hang, más semmisem!

S visszafordulék szobámba - egész lelkem izzó lángba’,
S újra hallom amint dobban - most már jobban kiveszem.
“Úgy van, bizonyára” - mondtam - “valami van ablakomban,
Hadd nézem meg: mi az ottan? - most e titkot kilesem -
Nyugton légy egy percre szívem - most e titkot kilesem!”
    - Csak a szél, más semmisem!

Kinyitám az ablak szárnyát - és azonnal nyílatán át
Százados holló csapott be, komoran, nehézkesen.
Anélkül hogy meghajolna, sem köszönve se’ nem szólva,
Mintha az úr ő lett volna, csak leszállt negédesen,
Ajtóm felett egy szobor volt, arra szállt egyenesen,
    Rászállt, ráült nesztelen!

A setét madár mikép ül, nem nézhettem mosoly nélkül,
Komoly büszke méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
- Bár ütött-kopott ruhába’ - gondolám - nem vagy te kába,
Vén botor, nem jösz hiába, éjlakodból oda-lenn,
Szólj! neved mi, hogyha honn vagy alvilági helyeden?
    Szólt a madár: “Sohasem!”

Csak bámultam e bolondot, hogy oly tiszta hangot mondott,
Bár szavában, bizonyára, kevés volt az értelem.
De példátlan ily madár, mely szobádba, mit négy fal zár el,
Ajtódnak fölébe száll fel - s ott ül jó magas helyen,
S nevét mondja, hogyha kérded, biztos helyén ülve fenn;
    És a neve: “Sohasem.”

És a holló ülve helybe’ csak az egy szót ismételve,
Mintha abban volna lelke kifejezve teljesen.
Azután egyet se szóla, - meg se’ rezzent szárnya tolla,
S én sugám (inkább gondolva): “Minden elhagy, istenem!
Marad-é csak egy barátom? Lehet-é reménylenem?”
    A madár szólt: “Sohasem.”

Megrendültem, hogy talál az én sóhajomra a válasz,
Ámde - ezt sugá a kétely - nem tud ez mást, úgy hiszem.
Erre tanitá gazdája, kit kitartó sors viszálya
Addig ülde, addig hánya, míg ezt dallá szüntelen -
Tört reménye omladékin ezt sohajtá szüntelen:
    “Soha - soha - sohasem!”

Rám a holló merőn nézve, engem is mosolyra készte,
S oda ültem ellenébe, ő meg szembe ült velem.
Én magam’ pamlagra vetve, képzeletről képzeletre
Szálla elmém önfeledve, és azon törém fejem’:
Hogy e rémes, vijjogó, vad, kopott holló, szüntelen
    Mért kiáltja “sohasem”?

Ezt találgatám magamban, a holló előtt azonban
Róla egy hangot se’ mondtam, s ő csak nézett mereven.
S kedvesem nevét sohajtván, fejem’ a vánkosra hajtám,
Melynek puha bársony habját - érinteni kedvesem
    Ah! nem fogja sohasem!

S mintha most a szagos légbe’ - láthatatlan tömjén égne
S angyaloknak zengne lépte - szétszórt virágkelyheken...
“Ah - rebegtem - tán az isten küld angyalt, hogy megenyhítsen,
S melyre földön balzsam nincsen - a bú feledve legyen!
Idd ki a felejtés kelyhét, búd enyhet lel csöppiben!”
    Szólt a holló: “Sohasem!”

“Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe’,
Vagy vihartól űzetél be, pihenni az enyhelyen!
Bár elhagyva, nem leverve - kifáradva a keservbe’,
Most felelj meg nékem erre, könyörgök s követelem:
Van-e balzsam Gíleádban - s én valaha föllelem?”
    Szólt a holló: “Sohasem!”

“Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe’
Hogyha van hited az égbe’ - és egy istent félsz velem:
Szólj e szívhez keservében, - lesz-e ama boldog éden,
Ahol egyesítve légyen, kedvesével, végtelen, -
Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn?”
    Szólt a holló: “Sohasem!”

“Menj tehát, pusztulj azonnal!” - kiálték rá fájdalommal,
“Vessz örökre semmiségbe, a pokoli éjjelen!
Ne maradjon itt egyetlen toll, emlékeztetni engem,
Hogy fölverted néma csendem - szállj tovább, szállj hirtelen,
Vond ki körmedet szivemből, bár szakadjon véresen!”
    Szólt a holló: “Sohasem!”

S barna szárnya meg se lendül, mind csak ott ül, mind csak fent ül,
Akármerre fordulok, csak szemben ül mindig velem.
Szemei meredt világa, mint kisértet rémes árnya,
S körülötte a bús lámpa fénye reszket kétesen,
S lelkem - ah! e néma árnytól, mely körülleng rémesen -
    Nem menekszik - sohasem!

------------------------------------------------------

A holló
(Harsányi Zsolt fordítása)

Egy sajátságos kötetben bóbiskolva, ernyedetlen
Vén meséket nézegettem. Éjfél volt, sötét, sivár.
Bús és fáradt voltam roppant. Egyszer csak szívembe dobbant,
Hogy kívül az ajtó koppant, és a hang válaszra vár.
“Vendég lesz az, ki szeszélyből ilyen későn erre jár,
    Koppant és válaszra vár.”

Ilyet nem felejt az ember, télidő volt, zord december,
Mikor kandallónkban tenger szikrát ont a rőzseszár.
Ültem a reggelt sovárgva s könyvekből hiába várva
Enyhet szívem bánatára, hogy Lenore elhagyta már,
Hogy sugárzó drága arcát többé nem láthatja már.
    Be kár érte, óh be kár.

Ijesztett a hang, amelyre megsuhant a függöny selyme
Olyan rémületbe ejtve, mely vad némaságba zár.
Álltam szívdobogva, félve. Majd pedig mégis beszélve:
“Holmi vendég, s véletlenség, hogy most éppen erre jár,
Holmi vendég, ki szeszélyből éppen ajtómnál megáll,
    Koppant és válaszra vár.”

Később egy kis merszem támadt, könnyed hangra nyitva számat
Igy szólottam: “Óh bocsánat, megvárattam, ugyebár?
Csakhogy fáradt voltam roppant, s ön mikor ajtómhoz toppant,
Túl gyengén és halkan koppant. Itt vagyok kinyitni már.”
És az ajtót itt kitártam. Künt a csend magánya vár.
    Senki sincs, az éj sivár.

Álltam meghökkenve, félve, szívdobogva, mitsem értve,
Vad rémképektől kisértve. S csendes volt künn a határ.
Nem hallatszott semmi, semmi. Semmisem szünt csendes lenni.
Egy szó volt. “Lenore?” Csak ennyi. Én suttogtam. És habár
Súgtam csak e szent nevet, a visszhang visszasúgta már.
    Csend volt. Mély, nehéz, sivár.

Megrendülve visszamentem reszkető tűzzel szívemben,
S íme újra hallom menten azt a neszt. De merre jár?
“Én itt rémet rémbe öltök, s künn az ablak rácsa zörgött,
Lássuk hát, hogy mi az ördög üt, kopog, vagy mit csinál.
Egyszerű a kézmozdulat, mely egy ablakot kitár.
    Majd meglátjuk, hogy mi vár.”

Ott a rácsot húztam hát le. Gyors szökéssel, csattogván be,
Igen furcsa szerzet szállt be: egy holló. Egy vén madár.
Rám se nézett, meg sem állott. Egy Pallas-szobrocska áll ott.
Egyenesen arra szállott és megült vállán, akár
Azzal együttes jelenség. Úgy megült vállán, akár
    Egy szoborrá vált madár.

Lám mosolyt csalt e madár a lelkem vérző bánatára.
Tetszett, hogy ábrazatán a zord szigor torzképe jár.
“Bár a búbod meg van vágva, ám azért nem vagy te gyáva,
Alvilág sötét futára, ijesztő és vén betyár.
Hogy hívnak tisztelt barátom? Nos mutatkozzál be már!”
    “Soha”, - szólott a madár.

Elfogott vidám csodálat, hogy’ felelt a jámbor állat.
Bár az ilyen szóhasználat értelmetlen, ugyebár?
Ámde azt belátja bárki, hogy nyilván csak nékem járt ki
Ilyen furcsa hollót látni, mely a szobron így megáll,
És bár értelmetlenül, de emberi szót kiabál:
    Egy “Soha” nevű madár!

Ült s csak ezt az egyet mondta, mintegy benne mind kiontva
Azt, mi lelke mélyét nyomta, melyen felpattant a zár.
Ült. S eladdig meg se szólalt, míg kevéssé hallhatólag
Ezt morogtam: “Ülj csak nyugton. Úgyis elrepülsz te már,
Elrepülsz mint jó barátok, szép remények, régi nyár.”
    “Soha” - szólott a madár.

Megrezzentem, hogy kiáltott s mondatomra ráhibázott.
“Annyit - mondtam - máris látok: ennek csak a szája jár.
Volt talán egy bús gazdája, az mondhatta sokszor fájva
Ezt a szót s kapatta rája hollóját. Mostanra már,
Mint ahogy a vers refrainje egyhangúan visszajár,
    Csak ezt hajtja a madár.”

Ez megint mosolyra késztett. Fogtam egy öreg karszéket
És leültem. Ily látványért nemde semmisem nagy ár?
Jól esett így hátradőlni, eltünődni, képzelődni,
S azzal szépen elvesződni, milyen torz e furcsa pár:
Én s a holló. És ha mondok egy szót, mely válaszra vár,
    “Soha” - felel a madár.

Igy merengtem. Telt az éjjel. Ő reámmeredt szemével,
Mint ki vad tekintetével újabb kérdésekre vár.
Ültem révedezve mélyen. Tündöklött a lámpafényben
Bársonypárnájú karszékem. Sóhajtottam. Oh be kár,
Hogy mellettem szép Lenore-om, kit szivem hiába vár,
    Nem fog üldögélni már.

S úgy éreztem, hogy most tömjén sír-illatu bús özönjén
Szellemként lebegve lengén itt Lenore-nak árnya jár.
“Átkozott az istened, ki ezt küldött szívembe vetni!
Mért marcangolsz? Hagyd feledni, hogy nem térhet vissza már,
Búfelejtés bűvös kelyhét lelkem mikor issza már?”
    “Soha” - szólott a madár.

“Ah, gonosz jós, - szóltam erre - légy madár, vagy ördög lelke,
Mely szívtépő gyötrelemre poklokból a földre jár,
Bármi légy, csak egyet kérdek. Én itt borzalomban élek,
Elhagyott, de elszánt lélek, mely csak egy vigaszra vár:
Lesz-e balzsam Gíleádban? És ha lesz, hát jő-e már?”
    “Soha” - szólott a madár.

“Gyásznak jósa, - szóltam erre - légy madár, vagy ördög lelke,
Kérlek, minden szent egekre: szívem egy válaszra vár.
Mondd meg bánatos szívemnek, vajjon egyszer megpihennek
Távol szent ölén a mennynek ő, s aki angyalka már?
Ő, s a szép sugárzó lány, ki odafent angyalka már?”
    “Soha” - szólott a madár.

“Lódulj hát az éjszakába - ordítottam talpraállva, -
Éjbe, szélbe, alvilágba, Plútóhoz, te vén szamár!
Menj! S egy tollad itt ne vesszen, mely reád emlékeztessen.
Hagyj magamban révedeznem. Menj, kint vár a hó, a sár!
Húzd ki szívemből a csőröd, mellyel marsz. Nos, mégy-e már?”
    “Soha” - szólott a madár.

Szárnya rebbenése nélkül most is még ül, most is még ül,
S állandó tanyája végül a szobor. Ott ülve vár.
Pillantása messze réved. Mint egy álmodó kisértet
Árnyékot vet, zord sötétet, mely reménytelen, sivár,
Szörnyü szárnyát a szívemből nem fogja elvonni már
    Soha többé a madár.

------------------------------------------------------

A holló
(Telekes Béla fordítása)

Egyszer, bús éjféli csendben fáradt-unottan töprengtem,
Kínzott pár könyv régholt, fránya tanainak nagy sora,
Megrogytam már bóbiskolva s ím ajtómról félálomba’
Mintha kopogtattak volna - nesz koppant, halk, tétova...
“Vendég jönne?” - ámuldoztam. “Az lesz, az, e nesz oka.
    Mi más volna? Kicsoda?”

Emlékszem, óh jól emlékszem, december volt s zord éjében
Padlómra már lelke-tűnten csillant kályhám parazsa. -
S én csak vártam, hadd virradna! Könyvem sok vén-betűs lapja
Tán gyógyírt önt fájdalmamra, hogy Lenórám már oda -
Őt, a bájt s fényt Lenórának angyalraj szólítja ma.
    Itt nincs neve, nincs hona.

S rémlett, leng a függöny, s látszott, mintha járna szörnyü táncot
Bíbor selymén valami torz, gyötrő sejtés iszonya:
Szívem izgult megriadtan s én hiába csitítgattam:
“Látogató jött, váratlan - csak ez volt a nesz oka!
Késö vendég s kocogása azért volt oly tétova.
    Mást ki hinne? Nincs csoda.”

S máris nekibátorodtam s - “Uram” - szóltam meghatottan
“Avagy úrnőm, megbocsásson, álmos fejem volt oka...
S ön oly halkan zörgetett be, alig hallszott s ébredezve
Fülemnek sem hittem persze...” - Így szóltam s ím, gúny-csoda!
Amint ajtómat kitárom, künn mi várt rám? - Éjszaka!
    Némán, csak az éj maga.

Szemmeresztve sötétjébe s szívszorongón csodát kérve
Lestem jelt, amilyet ember nem mert várni még soha,
De csöndjét az éji óra irgalmatlanul megóvta -
Csak egy szó sírt, egy: Lenóra! Búm sóvárgó, halk szava,
S csak visszhangja sírt: Lenóra. - Mint elhaló gyászdala...
    Semmi más! Óh nincs csoda.

S visszatértem kis szobámba, izzott még a vérem láza
S ím uj nesszel, hangosabbal köszöntött a kis szoba!
“Persze” - mondtam csüggedetten “most ablakon zörren, csetten...
Lássuk hát, hogy éji csendem riasztása micsoda?!
Csitt, szivem! Várj! Mindjárt meglásd, mi e titok orv oka -
    Csak a szél! Nincs más oka.”

Ablakomat kinyitottam s ím nagy hetykén, bizton, gyorsan
Köpcös holló billegett be, ős mondák szent madara.
Engem fittyel sem köszöntve - meg nem állt, mind beljebb jött be
Ahogy lord vagy lady jönne - s ajtóm fölé szállt, oda,
Hol Pallas mellszobra díszlik, ajtóm fölé ült, oda!
    S nem moccant onnan tova.

S amily büszkén ült ott ében tollgunyája fönségében,
Gyász kedvemet mosolygóvá cserélte a vén koma.
S szóltam: Bármint hetykélkednél tudom, nem vagy cenk ellenfél,
Bölcs holló vagy, ős-nemes vér, vad éjvilág vándora...
Mondd, mily néven címez ott lenn a plutói éj hona?
    S megszólalt! Így szólt: “Soha!”

Elámultam kajla csőre tiszta hangján, épp csak dőre
Furcsaság volt válaszképpen nevet-valló egy-szava...
Bár szent-igaz, még furcsább ám ajtónk szobros fej-párkányán
Efféle csúf madár-látvány! S hallották-e valaha,
Hogy egyáltalán van ilyen madárképü szörny-csoda
    S neve ez a szó: Soha!

S úgy ült ott, a busa szobron s mondta egyre ezt a zordon
Egy-szót Hollóm, mintha ebben lelke élne s létjoga.
Csőre nem nyílt semmi másra, nem rezzent meg éjszin szárnya
S én csak sóhajtottam fázva: “Majd-csak elmegy, el, tova,
Mint barátok s mint reményem - tűnik holnap máshova.”
    S szólt a madár, szólt: “Soha!”

Meghökkentem. Ez a nagy szó bizony nyugalom-riasztó,
De gondoltam, csak ezt tudja, nem volt s nincs szólajstroma.
Gazdája tán szerencsétlen - flótás-féle egykor, régen
Így soházott keservében s ő azt utánozza ma.
Biztos, attól tanulhatta, s oly jól azért mondja ma
    Mindig csak azt, hogy soha.

S újra kissé felvidultan - párnás székem arrébb húztam,
Szemtől szembe lássuk egymást, éjem konok zsarnoka!
S becézett a puha bársony; száz képzelmü firtatáson
Kelt és illant száz ábrándom: hollóm titka micsoda?
E kaján ős-rém titkának - nyitja vajjon micsoda?
    Szava miért csak: soha?

Így ültem ott - szőve-bontva ezer kérdést, gondot gondra,
Míg a madár szeme izzón fúrt sziven, hit gyilkosa!
S titok-résen, vágy-szövésen fejem odalankadt éppen,
Ahol lámpám fénykörében más fej pihent valaha...
Égszin bársonyon, fénykörben Szentem pihent valaha.
    S többé nem pihen soha.

S úgy tetszett, a lég páráján égi tömjén füstje száll rám
S dal zeng s bolyhos szőnyegemen táncol angyalok raja...
“Bús szivem, lásd”, mondtam, “hozzád leszállt s hoz írt a mennyország
Nepenthe-nedv jó orvosság: örök felejtés bora.
Idd, óh idd hát ezt a hűs bort, vár a felejtés hona!”
    S szólt a Holló, szólt: “Soha!”

“Sorslátó, te” -, sírtam, “átkos rém-jós, ördög avagy más rossz,
Ha sátán küld, ha vihar vert ide e zord partra ma,
Én roncsul is büszke-bátran itt e rémségek házában,
Hol rabláncon minden vágyam, kérlek, mondd meg, mondd nosza,
Van-e balzsam Gileádban, lesz-e búmnak balzsama?”
    S szólt a Holló, szólt: “Soha!”

“Sorslátó, te!”, nyögtem, “átkos rém-jós, ördög avagy más rossz,
Ha istent félsz, mint én s hiszed, hogy a menny nem babona,
Mondd meg - s tán enyhülne éjem - vár-e üdv a messze égben?
Szép Lenórám, angyal-néven, kit nem szennyez föld pora,
Szép Lenórám, ki csupa fény, vár-e csókra még oda?”
    S szólt a Holló, szólt: “Soha!”

“De most búcsúzzál ám!” - hörgött kínom rá - “madár vagy ördög,
Tűnj oda, hol bősz vihar vár s zord plutói éj hona!
Itt egy pelyhed sem maradhat! El, torzlelkü, éjszin fajzat!
Többé itt nem ölsz nyugalmat! El szobromról, szörny csoda!
El csőröddel a szívemből! El ajtómnál, csúf-csoda!”
    S szólt a Holló, szólt: “Soha!”

De a szárnya meg sem rebbent. Ő csak ült, ült peckesen fent -
Ajtóm sápadt Pallasán mint mozdulatlan rém-csoda!
Ült mint álmos démon s este, mikor mécsem ég felette,
Dől árnyéka szívdermesztve padlómra s jaj, mekkora!
Lelkem e nagy-nagy árnyékból mit padlómra vet oda,
    Nem röppen már föl soha!

------------------------------------------------------

A holló
(Franyó Zoltán fordítása)

Egyszer éjféltájt a rejtett únt magányban elfelejtett,
Furcsa könyv mélyébe révült elborongva bús eszem, -
S míg fejem lelankad, orvul koppan ajtóm, zára zordul
Roppan és halk zaj csikordul, padló koppan, azt hiszem;
“Éji vendég - mormogom - ki most betoppan, azt hiszem,
    Az lehet, más semmisem.”

Emlékszem: december éjjel volt s a húnyt szén torz szeszéllyel
Rémek árnyát szórta széjjel padlóm alján véresen.
Lestem, míg a hajnalóra int s a könyv varázsa jóra
Fordít minden gyászt, Lenóra érted, elhalt kedvesem -
Angyal-néven ő Lenóra, fénylő, égi kedvesem,
    S itt nem él már híre sem.

Selymes bíbor-függöny alja borzongó neszét sugallja
S ez beszúr, befúr belém mint át-nem-élt uj félelem;
S míg szívem remegve dobban, ajkamon megint kicsobban:
“Éji vendég jön titokban, az nyit itt be csendesen, -
Késett vándor kér titokban éji szállást, csendesen:
    Az lehet, más senkisem.”

Nem haboztam már, merészen szóltam én ki, bármi lészen:
“Jó uram vagy drága hölgyem, megbocsásson, azt hiszem,
Szundikáltam egyre jobban, s Ön be halkan jön, titokban
Lépve, lopva, nesz se koppan, hogy betoppan sebtiben,
Szinte el se hittem...” - Ajtóm jól kitárom sebtiben:
    Mély sötét, más semmisem.

Hosszan, ámulón kinézek még az éjbe, mint ki részeg
Álmot álmodik, milyet nem álmodott még földi szem;
Meg nem tört a csönd, sok óra száll, de jelt nem ad, s e szóra
Melynek párja nincs, “Lenóra!” sírom bánatterhesen,
Ezt nyögöm s a visszhang adja vissza bánatterhesen -
    Az susog, más semmisem.

S hogy szobámba visszatérek, láng mar, átkos lelki méreg,
Mert a hang ropogva koppan, hangosabban, rémesen.
“Persze - mondtam már hörögve - mintha ablakrács zörögne;
Ej, hát nem megy így örökre: ezt a titkot meglesem -
Csitt szivem rövidke percre, míg e titkot meglesem.
    Szél zsibong, más semmisem.”

Ablakom kitárva, rajta szent-korú, nagy, ősi-fajta
Holló száll be, lomha szárnnyal csapkodón, nehézkesen.
Rám se biccent, száll az éjen át és úgy néz rám le mélyen,
Lord- vagy ladyként kevélyen s már az ajtón ül lesen, -
Fönt a Pallas-szobron, ajtóm ormán ül le, mint lesen,
    Ül csak - és más semmisem.

S lám, a gyötrő gyászt az ében rém mosolyra váltja szépen,
Míg ott gubbaszt bús mezében, furcsa gőggel, peckesen;
“Bár a bóbitád lenyesték - szólok - lényed oly nemes még,
Zord kisértet, átkos esték kóbor árnya, kedvesem -
Valld be, Plútó éji partján, hogy neveztek, kedvesem?”
    S ő lekárog: “Sohasem.”

Nézem ámulón e szörnyet, mit felelget, bár a görnyedt
Háttal elgajdolt szavakban szinte nincs is értelem;
Ily csodát se látni már a földön: egy efféle pára
Épp az ember ajtajára ül le szépen, rendesen, -
Egy madár vagy rém a szobron ül le szépen, rendesen,
    S úgy hivják, hogy “Sohasem”.

Ám a Holló ott ül árván, ezt a bamba szót darálván,
Ezt az egy szót, mintha lelke benne volna teljesen.
Mást nem is beszél a dőre, meg se rezdül tolla, csőre -
Én nyögöm csak: “Jóelőre sejtem, elhagysz édesem -
Mint barátok és remények, holnap elhagysz édesem.”
    Ő csak károg: “Sohasem”.

Szívriasztó csöndbe váj az erre illő furcsa válasz:
“Persze - mondom - ezt az egy szót tudja nyögni kétesen,
Tán elleste mesterének bús jaját, kit átkos évek
Vertek, űztek, míg ily ének sírt belőle véresen -
Míg a holt remény dalában sajgó gyásza véresen
    Nyögte: Soha - sohasem...”

És a Hollót nézve, bágyadt gúnymosolyba fúl a bánat,
Párnás zsőlyém épp a Pallas-fejjel szembe görgetem;
Bársonyára dőlve, részeg képet kép után idézek
S hosszan eltünődve nézek: mit nyög ily rejtelmesen -
Fönt e torz, mogorva, borzas, orv kisértet érdesen
    Mért kerepli “sohasem?”

Szörnyű titkot sejtek ebben... Tépelődöm... hang se rebben,
S most a démon tűz-szemével, jaj, szivendöf élesen;
Bár e rejtélyt már kitárnám! Lámpafénnyel festve vár rám
Bársonyos-lilán a párnám, mig aléltan ráesem
Párnám bársonyára, melynek lágy ölén a kedvesem
    Nem pihen már - sohasem!

Ekkor úgy tünt, sűrű ködben füstölőkből ámbra röppen,
Angyal-tánc kering, csilingel szőnyegemről fényesen.
“Égről szállsz nagy ünnepen te - mondom -, Isten éjjelente
Küld vigaszt, hogy mint nepenthe kortyát idd ki kéjesen,
Holt Lenórád elfeledni idd e mákonyt kéjesen”,
    S szól a Holló: “Sohasem.”

“Jós, felelj hát - így könyörgök - bármi légy, madár vagy ördög,
Sátán küldött tán vagy orkán vert e partra vétkesen,
Mégis büszkén jössz, vitézül, zord lakomba, hol ma vész ül
S rémek őrült tánca készül - mondd ki hát fölényesen:
Lesz-e balzsam Gileádban? mondd, no mondd fölényesen!”
    S szól a Holló: “Sohasem.”

“Jós, felelj hát - így könyörgök - bármi légy, madár vagy ördög,
Mondd a szent Egekre, kettőnk Istenére mondd nekem:
Fönt egy Éden-kerti óra üdvén égi kézfogóra
Vár-e még reám Lenóra, fénylő, szent szerelmesem -
Angyal-néven szent Lenóra, tündöklő szerelmesem?”
    S szól a Holló: “Sohasem.”

“Pusztulj ezzel mindörökre! - ordítok reá hörögve -
Vessz a vad viharba, Plútó éji partján, vészesen!
Tűnj el, itt ne hadd egyetlen tollad, emlékül kegyetlen
Ál-igédre; adj helyet lenn bús-magamnak könnyesen!
Húzd ki csőrödet szivemből, hagyj magamra könnyesen!”
    S szól a Holló: “Sohasem”.

És a Holló meg se retten, ül meredten, ül meredten,
Fönt a sápadt Pallas-szobron, ajtóm ormán szélesen;
Rút szemén kikandikál ma dermedőn egy démon álma,
Árnyat árny fölé dobálva pislog árva mécsesem;
S lelkem már a padlón elnyult árny öléből ékesen
    Fel nem szállhat - sohasem!

------------------------------------------------------

A holló
(Radó György fordítása)

Zordon éj volt, bús és bágyadt lelkem megnyugvásra vágyott.
Elfelejtett eszme, ócska-locska könyvek limloma
Zsongitott el egyre jobban; hirtelen csak egyet roppan,
Mint egy finom ujj ha koppan, zörren házam ajtaja,
“Vendég zörget” - így dohogtam. - “Zárva házam ajtaja,
    S kint a vendég egymaga.”

Óh hogy nem felejt az ember! Télidő volt, bősz december,
S minden kis zsarátnok-szemmel új kisértet szállt oda.
Vágyva vártam virradóra, nem lelvén vigasztalóra
Könyveimben, hogy Lenóra nincs többé, csak hűlt pora.
Mennybe ment fel szűz Lenóra - Itt a Földön hűlt pora,
    S már nevének sincs nyoma.

Bíbor kárpit libben, selymes, súlyos, bánatos, sejtelmes.
Rémit, bénit még nem érzett vad félelmek iszonya.
S mert a szívem csendre vágyik, mondom egyre, mondom váltig:
“Vár a vendég, várva vár kint, s zárva házam ajtaja -
Késő éji vendég áll kint, s zárva házam ajtaja.
    Kint a vendég egymaga.”

Ekkor lelkem összeszedtem és tovább nem késlekedtem.
Szóltam: “Óh uram vagy hölgyem, késedelmem ostoba.
Mit tagadjam, szunditottam, és a lába lágyan dobban,
Halk ujjától halkan koppan ajtóm, házam ajtaja -
Azt se’ tudtam, hallom vagy sem.” S tárul házam ajtaja -
    - Kint csupán az éjszaka.

Mélyen nézve éjbe, télbe, álltam ámulattal, félve,
Álmot véltem látni: azt mit ember nem mert még soha.
S most se’ törte szét a csendet semmi hang, szellő se’ lengett,
Csak “Lenóra” - ennyi csengett, halkan kélt és szállt tova.
Én susogtam, hogy &am