Kedvenc blogomon ezt olvastam ma:

Az utolsó utáni pillanatban vagyunk, hogy tegyetek valamit azért, hogy az emberek ne menjenek el ebből az országból. Ha nem tesztek semmit, ha így folytatjátok, aki teheti, elmenekül, és viszi magával a tapasztalatát, hitét, pénzét, az ország jövőjét. Nagy a baj!

 Rendhagyó poszt lesz a mai, ismét magamhoz ragadom a billentyűzetet, amit már elég régen tettem meg, de most úgy érzem, kénytelen vagyok egy-két gondolatot leírni.

Az első bejegyzés ezen a blogon augusztus 16-án (tehát gyakorlatilag napra pontosan négy hónapja) született meg, és azóta kialakult egy nagyon aktív, lelkes közösség, akikkel jókat lehet beszélgetni, vitatkozni, és a Facebook-oldalon is vagyunk már közel négyezren.

Négy hónapja így indítottam: „Ez a blog nem politizálni akar (…), de már egy ideje nem érzem jól magam ebben az országban. A mindenkori hatalom nagyon régóta hülyének néz, nem hagy élni, és a helyzet csak egyre rosszabb lesz. Most untam meg.

Hiszem, hogy nem vagyok egyedül. Látom, ahogyan tehetséges fiatalok sorra hagyják el az országot, mennek nyugatra (vagy még nyugatabbra): Ausztriába, Németországba, Angliába, Amerikába, Ausztráliába boldogulást és nyugodt, kiszámítható, előre mutató életet keresni. Nem tudom, ez az országnak miért jó, de hogy a szavakon túl senki nem tesz semmit immáron sok-sok éve ez ellen, az biztos.”

Ugyanakkor négy hónapja nem gondoltam volna, hogy elérkezik egy olyan pillanat, amikor a környezetemben lévő emberek szinte egyöntetűen a „hova menekítsem a pénzem” és az „innen el kell menni” mondatokat ismételgetve próbálnak valamiféle stratégiát kidolgozni a következő hónapokra (nem évekre, hónapokra!).

Nem akarok és nem is fogok politizálni, mert ez a blog nem erről szól, de itt és most fontosnak tartom a környezetemben élők reflexióit rögzíteni és egyúttal jelezni a politikai elit felé: ez így nem megy, nem mehet tovább!!

A képlet nagyon egyszerű: ha így folytatják, két dolog történik majd. Az egyik, hogy aki teheti, kiveszi a pénzét a bankokból és vagy kiviszi az országból, vagy beteszi valahol egy széfbe. Ennek a következményei beláthatatlanok.

A másik, ami még rosszabb az ország szempontjából, hogy aki teheti (szakmunkás, diplomás, nyelvet beszélő, vagy éppen csak magyarul tudó) kétségbeesetten menekülőre fogja. Megszámolni nem tudom, hány embertől hallottam az elmúlt napokban, hetekben, hogy „innen el kell menni”.

Tisztában vagyok vele, hogy a magyar politikai elit nem olvassa a Határátkelőt, de szeretném, ha valahogyan eljutna hozzájuk ennek a blognak az üzenete: FEJEZZÉK EZT BE, MERT NAGY BAJ LESZ!!!

Nemrég az egyik posztnál a kommentek között felmerült, hogy hol tartok most a külföldre településben. Nos, nekem normális egzisztenciám van, azaz elsődlegesen nem anyagi indokok motiválnak arra, hogy elmenjek az országból. Ugyanakkor van gyermekem is, és egész egyszerűen nem akarom, hogy egy olyan országban nőjön fel, ahol az aktuális politikai vezetés bármit megtehet, ahol állandósult a létbizonytalanság, ahol akár egyetlen pillanatig el kell gondolkodni azon, hogy a kormány bármelyik pillanatban elveheti a megtakarított pénzed. Márpedig pénteken éppen ez történt.

Írom és küldözgetem tehát az önéletrajzokat, egyelőre sikertelenül, de egyre közelebb a pillanat, amikor a bizonytalanba is el kell indulni, mert az, ami ebben az országban folyik, teljesen kilátástalan.

Az ország átlépte a határt, ezért mi is átlépjük.

Utóirat: Én Európában akarok élni. Ha ebben az országban nem megy, akkor másikban.

Forrás: Határátkelő