Mostanság ritkán járok blogon, facebookon, híreket se olvasok, életem egyik nagy remete-korszakát élem. Hogy miért, azt most hagyjuk...Hosszú és szomorú.

Olvasgatok inkább, ha tehetem.

Régi kedvelt íróm a kirgiz Csingiz Ajtmatov. Nemrég olvastam egy könyvét, a címe: Amikor leomlanak a hegyek.

Egyik kedvenc életfilozófiai kérdésemet próbálja megválaszolni, több más igen fontos életkérdés mellett: vajon szabad-e az életünk? Létezik-e sors, csillagzat (átvitt értelemben)?

No meg az öregedésről, és arról, miképp érdemes élni, milyen váratlan, teljesen előre nem látható fordulatokat produkálhat az Élet utolsó percünkig. Szól arról is, miképp "érdemes" meghalni, ha már nincs tovább.

Egy hosszú részt szándékozok bekopizni, a könyv kezdősorait, a hópárducról. Talán sikerül és a blogmotor is engedékeny lesz ezúttal....

Amikor leomlanak a hegyek

(részlet)

Van egy megváltozhatatlan tény, mindenki számára mindig ugyanaz: senki sem tudhatja előre, mi a sorsa, mi van számára megírva, csak maga az élet mutatja meg, kinek mi rendeltetett, különben hogyan lenne sors a sors…Így volt ez mindig, a világ teremtésétől fogva, már a Paradicsomból kiűzetett Ádám és Éva óta - mert ez is a sors -, és azóta a sors titka örökre, évszázadról évszázadra, napról napra, minden órában és minden percben talány marad mindenki, minden egyes ember számára.

Így történt ez most is. Igen. Ez alkalommal is ugyanaz történt: ki találhatta volna ki azt az eseményt, amely meghaladta az emberi értelem határait, de talán még az isteni elképzelést is.

Az egyetlen, amire gondolni lehetett, igyekezvén  mégiscsak felfogni a felfoghatatlant, hogy a két élőlényt, akikről az elbeszélés szólni fog, valamiféle asztrológiai kapcsolat, kozmikus rokonság fűzi össze, csak abban az értelemben, hogy ugyanazon sors akaratából születhettek ugyanazon zodiákus jegyben. Talán így is történhetett…

Természetesen ők nem sejtették, és nem is sejthették, hogy a másik is létezik a földön. Hiszen az egyikük városban élt, népes, modern megapoliszban, amelyet majd’ szétfeszített az embertömeg, az utcai nyüzsgés meg a sok saslikfüstös kocsma, a másik pedig magasan a hegyekben, a vad, sziklás, bozóttal benőtt szurdokokban, melyeknek oldalán az árnyékban fél évig is megmarad a hó. Ezért is nevezték hópárducnak. A tudományban pedig – mert létezik külön tudománya a magas hegyek élővilágának – a tigrist is magában foglaló macksafélék családjához tartozó tien-sani hópárduc nevet kapta. Élőhelyein a nép az ilyen ragadozót „zsaabarsznak” (nyíl-párducnak) nevezi, ami leginkább megfelel az állat természetének – az ugrás pillanatában valóban úgy repűl, mint a nyíl. Ezenkívűl még azt is mondják rá, hogy „kar kecsken ilbirsz”, ami azt jelenti, hogy „melléig süllyed a hóba”. És ez szintén megfelel az igazságnak… Más teremtmények keresik a módját, nehogy a hóbuckák fogságába essenek, ő pedig, a nagy erejű, egyenesen szántja a havat.

A hópárduc többnyire a nap közepén vadászik. A hegyekben ekkor érkezik el az ideje, hogy a növényevők, az őzek, az „ecskék” és az argali juhok, az „arhárok” itatóra mennek, minden irányból a forrásokhoz, patakokhoz indulnak, hogy szomjukat oltsák; előfordul, hogy huszonnégy órára, egészen másnapig. Fegyelmezetten érkeznek az ivóhelyre. Könnyedén, rugalmasan szökellnek, lépkednek az ösvényeken, mintha nem is érintenék a talajt; kis csoportokban, libasorban haladnak, éberen nézelődnek, és figyelmesen hallgatóznak, hogy bármelyik pillanatban rugóként felpattanjanak és elnyargaljanak a veszély elől.

Zsaabarsz azonban kitűnően teszi a maga ragadozó dolgát. Egy fedezékben ügyesen rejtőzködve várja a zsákmányt, hogy aztán váratlanul, egy pillanat alatt ráugorjon felülről, a szikla mögül (ez a legsikeresebb változat), avagy hirtelen előpattanjon oldalról egy bokor mögül, leverje lábáról az áldozatot, és azonnal átharapja a torkát, amely azon nyomban vörös lesz a zubogó, forró vértől, a folytatás pedig ismeretes.

Ám a zsákmányt üldözéssel megszerezni akkor a legjobb, miután a csapat már jól teleitta magát. Ehhez pedig tudnia kell megbújni egy közeli leshelyen – isten ments, hogy megmoccanjon! -, várnia kell türelmesen, annak ellenére, hogy az elevenhús itt van, ni, egyetlen ugrásnyira. Figyelnie kell éberen, és várnia; teljes erővel visszafogni magát, amíg az ecskék vékony nyakon nyugvó fejüket felvetve, fülüket mozgatva, és ragyogó szemüket óvatosan csillogtatva isznak, csak isznak, hangtalanul nyelnek le a csobogó folyadékból, annál biztosabb siker vár a hópárducra. Ha sima területen kell üldözni őket, nem mindig érdemes belevágni  - ezek az ecskék meg arhárok nagyon is gyorslábúak. Gyorsabbak a hangnál – ez menti meg őket -, nem ordítanak, nem nyüszítenek, nem ürítenek futás közben félelmükben, mint bizonyos más teremtmények, például a vaddisznók, amelyek szárazság idején olykor betévednek az itteni ritkás erdőkbe. Amikor már teleitták magukat, az ecskék meg az arhárok kevésbé fürgék, és akkor, abban a pillanatban cselekedni kell, amint mozdulnak, hogy elhagyják az ivóhelyet…

És ezen a napon Zsaabarsznak arra támadt kedve, hogy valahol a forrás környékén vadásszon.

(…)

Zsaabarsz nézelődött, nem jelennek-e meg valahol az itató felé haladó őzek, menet közben alkalmazkodott a környezethez, úgy ment, hogy a bokrok és sziklák között ne látszódjék foltos bundája. Magas és mozgékony volt a marja, nyaka erős és kerek, feje nagy és súlyos, macskafüle volt, éles szeme lézerként ragyogott a sötétben. A teste rugalmas volt, hosszú és erős; szép, foltos, selymes és sűrű bunda borította, amilyet – ahogy a dalokban mondják – a sámánok és a kánok viseltek. (…)

Zsaabarsz hamarosan megállapodott, leshelyet választott a patak partján a kövek között, a bokrosban. Ott megbújt, felkészült, és a körmeit élezte. Az ecskéknek meg az arhároknak ide kellett jönniük, hogy igyanak: vagy heten voltak, büszkén és ugyanakkor félénken feltartott fejjel lépkedtek egymás után a szikla peremén. Zsaabarsz a sziklahasadékon át már rég észrevette őket. És most várakozásba dermedt.

A nap magasan állt, fényesen ragyogott, a ritkás, világos felhők közeledtükben könnyedén megérintették a Tien-san gerincét. A tapasztalt ragadozó megérzése szerint minden a kellő módon alakult. Közeledett a vadászat döntő pillanata. Zsaabarszot csupán az intette óvatosságra, hogy miközben a kövek között figyelő pózban lapult, jól hallotta a saját lélegzését, sehogy sem tudta kifújni magát. Ez természetesen megtörténik, ha gyorsan fut, vagy nagyot ugrik, avagy dühödten verekszik a nőstényért, amikor a hörgés és a horkantások heves, hangos légzéssel párosulnak, amikor szőrcsomók röpködnek, amikor mindenkit meg akar fojtani maga körül. Ám, amikor várakozás közben mozdulatlanul fekszik, összpontosítania kell, és teljesen beolvadnia a környezetébe; amikor a figyelme kifelé irányul, nem kellene így lélegeznie. Közben meg minden belégzését meg kilégzését hallja. Ez először történik meg vele. A szíve is hevesebben dobog, mint eddig, a fülében dobol. Általában sok minden megváltozott az utóbbi időben Zsaabarsz életében. Mert a múlt tél óta elvadult, magányos párduccá lett, aki kitaszítottként távol él a falkától. Ez akkor következik be, amikor lassanként elérkezik az öregség. Zsaabarsz régóta efelé haladt. Miután a párjához egy új, fiatal hím csatlakozott, senkinek sem volt rá úgy szüksége, mint azelőtt. A marakodás félelmetes volt, de nem sikerült legyőznie ellenfelét. Később még egyszer összeakaszkodtak, életre-halálra verekedtek, de megint csak nem sikerült elkergetni az idegent. Az a csonkafülű (egyik füle leszakadt, nyilván az előző verekedések során) ritka dühös, fáradhatatlan, makacs állat volt, ostromolta a nőstényt, zaklatta, hozzádörgölőzött, kellette magát, ijesztgette. És tette mindezt Zsaabarsz szeme láttára. Végezetül is a nőstény, akivel Zsaabarsz a hegyek között földrengésben elpusztult első párja után hosszú ideig együtt volt, és kétszer is utódokat nemzett vele, elment az új hímmel, a csonkafülűvel. Látványos módon ment el, hol jobbra-balra lengette a farkát, hol maga alá húzta, hol a magasba lendítette, hol ívben meghajlította, oldalával és vállával új párjához dörgölőzött. És elment, a szeme se rebbent…

Zsaabarsz akkor utána ment. Utol is érte – nem volt nehéz utolérni, a pár kocogva haladt a mélyedésben -, de nem volt értelme, minden az előzőek szerint alakult. Megint vad verekedés kezdődött. Ám ebben az esetben maga a nőstény is Zsaabarszra támadt: tépte, harapta, és ez volt az utolsó csapás. Zsaabarsz végleges veresége, miközben azon volt, hogy megtartsa addigi helyét a falkában, hogy megőrizze a párducok nemzetségében az utódokat nemző hím természet adta szerepét. Ám, miután kissé magához tért, még akkor is megpróbálta megszerezni a szomszédos falka – amelyhez első hevében odament – egyik fiatal, ivarérett nőstényét. Itt is kegyetlen harc tört ki, mivel egyszerre három hím akaszkodott össze, de itt sem sikerült a dolog. A falka a nősténnyel és a fiatal trónkövetelőkkel a szurdokba vonult, hogy viszonyait tisztázza, és problémáit megoldja, Zsaabarsz pedig ott maradt egyedül, kitaszítva, megfosztva fő rendeltetésétől, attól, hogy folytassa a harcot a faj fenntartásáért. A természet mindig a friss, növekvő erők pártján van.

Mielőtt végleg elvonult volna, Zsaabarsz egy ideig még a környéken körözött, hol mozdulatlanná dermedt menet közben, hol cél nélkül szaladt, hol lefeküdt, hol felkelt, és elkeseredett ordítása betöltötte a hegyeket. Szeretett volna farkas módjára üvölteni, ha a természet ezt lehetővé tette volna számára. Elképedt zavarában nem tudta, mit kezdjen magával, még vadászszenvedélye is kezdte elhagyni, nem érdekelte a zsákmány – egy csapat kőszáli kecske nyugodtan sétált el mellette, mintha tudta volna, hogy neki, a nagy, még erős, még távolról sem öreg, sikeres vadásznak, Zsaabarsznak most kisebb gondja is nagyobb nála…

Lényegében így is volt. És ekkor, a számára érthetetlen, a megszokott értelmét vesztett időben váratlanul megpillantotta azt, ami szenvedésének csúcsát jelentette. Egy sziklás tető gerincén állva, egy göcsörtös bokorhoz támaszkodva, céltalanul körbenézett, és hirtelen észrevette, hogy lenn a mélyedésben egy hópárducpár nászfutását végzi. Fiatalok – először talált egymásra a hím és a nőstény, tele vannak erővel és szenvedéllyel, futás közben táncolnak, játékosan harapdálják egymást, hogy felforrósítsák a vérüket, mielőtt földi burkukból kiszakítva magukat, a föld fölött lebegnének… Még ebből a távolságból is látni lehetett, milyen hívogatólag csillog a szemük.

Zsaabarsz önkéntelenül leroskadt, a hasán csúszott és sóhajtozott, mintha ki akarna lépni önmagából, de hát mit tehetett? Valamikor neki is kijutott a test ünnepéből, ugyanígy játszott a párjával, aki akkor úgy tekergette magát, mint a láb alá került kígyó, és élvezettel nyöszörgött. Ez történt annak a fiatal, szűz nősténynek az esetében is, amelyiket a szomszédos falkából szakította ki a maga számára. Akkor ők ketten is ilyen nászfutásba kezdtek, hogy távol kerüljenek párductársaiktól, hogy kutyamódra összeragadjanak, mert ezt a titkot a természet a pár számára rendelte, csakis neki, és teljes magányban… Így rohantak akkor ők is a közösülés lángoló vágyával telve, így égett a testük a mágiára várva, és fellángolt az ég a fejük fölött, és szemük előtt ugráltak a hegycsúcsok. Ó, zengett és ragyogott körülöttük az egész világ, ők pedig – az új pár – ugyanígy szaladtak egymás mellett, mámorító energiával töltődve el, egy ugyanilyen ősz eleji napon, hogy az elkövetkező tavaszra új szaporulat, a hópárducok nemzetségének folytatása szülessen meg a hegyekben…

Így repült Zsaabarsz és párja, szinte teljesen egymáshoz simulva, testük megnyúlt futás közben, mintha gyorsan úszó halak lennének, farkuk messzire kilengett a szélben. A nőstény fél fejjel előrébb haladt, ahogy kell, ez a nőstény előjoga. Zsaabarsz fél fejjel, nem többel és nem kevesebbel lemaradt, mámoros lett a nőstény testének illatától, eltelt forró leheletével, hallotta milyen hangosan ver futás közben a párja szíve. Azokban a pillanatokban valamiféle új, elnyújtott, zúgó és fütyülő hangokat hallott, amelyek a szélben terjedtek. A fénysugarakban keletkeztek, valahol a feje fölött, felerősödtek a rugalmasan mozgó levegőben, a gyorsan lehanyatló nap ragyogásában, lebegtek az őket körülvevő hegyek és erdők hullámzásában. Ó, ha a hópárduc fel tudta volna fogni, hogy ez az élet egyetemes zenéje, párosodásuk nyitánya volt… Ám, amint az gyakran megtörténik, csak édes káprázat volt az egész, ami később kegyetlen valósággá vált. Teltek a napok, egymást váltották az évszakok, majd visszatértek, a káprázat semmivé lett.

A sors szeszélyei kiszámíthatatlanok – így volt, így lesz mindörökké, ez megváltozhatatlan.

Azon a napon, amikor Zsaabarsz a kitaszított sorsára jutott, amikor nősténye mindenki szem láttára elfutott a csonkafülű győztessel, hogy odaadja magát neki, amiért is egész nap harcoltak a hímek, Zsaabarsz a környéken kezdett kószálni, cél nélkül mászkált, próbálta csendesíteni csillapíthatatlan dühét, még csak nem is vadászott.

(…)

Egyre jobban eltávolodott a rokon párducfalkától, teljesen magányos lett, mint bősz remeteállat kész volt vérre menően verekedni bármilyen okból. Barlangokban élt, a menekülő állatokat kergetve a magashegyi havakra tévedt, és sok esetben nappal több zsákmányt ejtett, mint amennyire szüksége volt, mintha azért tenné, hogy mindenféle kisebb parazita népség, a sakálok, rókák, borzok, hogy ide repüljenek a bazári módon, botrányosan viselkedő, rekdten és elégedetlenül visítozó és szárnyukkal verdeső, körmüket mutogató dögevők. Zsaabarsz hang nélkül, megvetően szemlélte az egész szemét népséget, olykor felugrott, hogy elkergesse őket: bőgött és vicsorgott, mintha azok tehettek volna valamiről. Így öntötte ki dühét, fájdalmát, úgy fejezte ki a múlt iránti vágyakozását…

Teltek  a napok, a hegyek a helyükön álltak, mint mindig, örökre a hó és jég bilincsébe vert csúcsaik ragyogtak, váltakozott az időjárás, telek és nyarak teltek el, és a tigrishez hasonlatos Zsaabarsz, a magas hegyek foltos királya ugyanúgy élt magányában, külsőleg semmit sem változott. Ám észrevétlenül elkövetkeztek azok a napok, amikor nem kapott levegőt… Eleinte ritkán fordult elő, és főként heves és gyors mozdulatok esetén, de hogy a lélegzés nyugalmi helyzetben tompa fájdalmat okozzon a mellében, ilyen még nem volt.

Miközben a zsákmányállatokra várt az ivóhelynél, Zsaabarsz először érzékelte, hogy lélegzete már a vadászat megkezdése előtt akadozik.

A szokásos módon kellett cselekednie: ki kellett várnia fedezékben, amíg az ecskék és az arhárok teleisszák magukat, és a kellő pillanatban támadásra kellett lendülnie.

(…)

Zsaabarsz moccanás nélkül figyelte őket rejtekhelyéről. Minden haladt a maga rendjén, az állatok élvezték az ivást, ittak és pihentek, csak várni kellett. Csak egyvalami, Zsaabarsz légzése nem felelt meg a szokásos helyzetnek. Tompa hörgés tört fel a melléből, s bár ez egyelőre nem zavarta, a nehéz légzés óvatosságra intette.

Azonban elkövetkezett az a pillanat, amikor a párducnak két villámgyors ugrással el kellett volna érnie, és mancsának az arhár gerincére mért félelmetes csapásával le kellett volna terítenie a legnagyobb szarvú állatot, a nyáj szélén álló vezért, de a légszomj megakadályozta benne, nem sikerült a dolog. Zsaabarsz már ugrás közben, a levegőben észrevette, hogy a nyáj összerezzent, az állatok felkapták a fejüket, de neki csak annyi volt hátra, hogy mancsával, kibocsátott körmeivel megsemmisítő csapást mérjen az arhárra. Már majdnem a célig ugrott, amikor a félreugró arhár mellett a földre zuhant. Zsaabarsz nem kapott levegőt. Vad dühében azonnal felugrott, és az arhárra vetett magát, de annak sikerült kiszabadulnia, és nyomában az egész csoport elmenekült a félelmetes ragadozó elől.

Még utol lehetett volna érni az arhárokat, még le lehetett volna dönteni a legközelebbi állatot, és Zsaabarsz teljes erőből utánuk is iramodott, de ismét nem sikerült: nem érte utol, nem döntötte le, nem hallatott győzedelmes bőgést, az arhárcsapat pedig egyre távolodott…A légszomjtól fuldokolva erőt vett magán, még egyszer próbálkozott, de már késő volt… Ilyen kudarc először érte Zsaabarszot. Az volt a legdühítőbb, és legmegalázóbb, hogy a menekülő csapat vezére , a nagyszarvú arharkos, amely a prédája lett volna, futás közben hirtelen megfordult, fenyegetőleg és kihívóan megrázta a szarvát, patájával a földet kapálta, majd tovaszaladt. Ez azt jelentette, hogy mostantól fogva Zsaabarsz nem számíthat biztos sikerre, mások zsákmányának maradékát kell lesnie, ahhoz kell odalopakodnia.

Természetesen régebben is előfordultak kisebb hibák vadászat közben, de ilyen vereség még nem érte Zsaabarszot…

Sehogyan sem tudott magához térni, elképedve nézelődött, igyekezett csillapítani légszomját, és lassan ballagott, amerre a lába vitte…

Üres lett a világ. Zsaabarsz szerette volna még utoljára hallani a hegyek, a vízesések és erdők varázslatos zenéjét, azt a világot betöltő zenét, amelyet nászfutása idején hallott, szeretett volna kihívóan ordítani, ám a világ hallgatott…

Zsaabarsz, a magas hegyek légszomjjal küzdő királya ment a hegyekben, maga sem tudta hová. Keresnie kellett egy menedékhelyet, egy barlangot, hogy ott az élet végét várva magányosan elmorzsolja az utolsó napokat az elkerülhetetlen végig. És a ragadozó semmiképpen nem láthatta előre, hogy a végén egy emberrel fogja megosztani sorsát. Ezt a lényt csak hallomásból ismerte, pontosabban a hegyekben ritkán felhangzó puskalövésekből, amelyektől önkéntelenűl megremegett, megdermedt, majd továbbment, de hogy közelről embert lásson, az még nem fordult elő vele.

Pedig meg volt írva, hogy lesz egy ilyen találkozás. Ismét csak a sors…