Ma még mindenki játssza megszokott szerepét, már ha szerep ez egyáltalán, és nem a kőkemény valóság, hogy tudniillik ők valóban ilyenek. Talán mindig is ilyenek voltak, csak korábban ezt még titkolni kellett, mert hát mégsem illett vezető pozícióban kiskirályt játszva – kizsigerelve, megfélemlítve és megalázva az ott dolgozókat – hivatalokat, színházakat, szervezeteket vezetni. Mégsem illett nyíltan megalázni a más párthoz tartozókat, más pártokkal szimpatizálókat. És nem volt elfogadott magas lóról pökhendien beszélni a civilizált nyugat vezetőivel.

De aztán jöttek ők, akik elhitték magukról, hogy tehetségesek, sikeresek, bármire képesek, és bármit megtehetnek. Meg is tették. Nem volt gátlás, szégyenérzet. Elhitték, hogy a vezetőjük egy tévedhetetlen zseni. Hiszen annyiszor hallották még az ellenfelek szájából is.

És követik bárhová vakon, még most is, amikor a szakadék felé száguld és tövig nyomja a gázt!

Nem sajnálom őket.

Az lesz az igazi katarzis, hogy a bukásukat csak saját kapzsiságuknak, erkölcstelenségüknek köszönhetik majd.

És végre helyreáll a világ rendje.

Mikor jön el a nap?

Talán hamarabb, mint bárki gondolná.

És utána mindazok, akik ma még melldöngetve hirdetik magukról a mélykeresztény, konzervatív, jobboldali jelzőket, hirtelen elhallgatnak. Elgondolkodnak, hogy talán nem is olyan jó ötlet beírni az önéletrajzba, hogy 4IG, vagy Századvég, Megafon, Pesti Srácok, Matthias Corvinus.

Aztán lázasan elkezdik letörölgetni a Facebook-posztjaikat. Rákeresnek a nevükre a neten, és ijedten látják, hogy olyan képeken szerepelnek, amikre régen olyan büszkék voltak, de most mindet törölnék, ha lehetne. De nem lehet. Mert mindent nem lehet semmissé tenni. Mondják, az internet nem felejt. És az emberek sem felejtenek.

Egyvalamit tehetnek esetleg: meg tudnak bocsátani.

Mint ahogy Isten megbocsát az őszinte bűnbánóknak még a halálos ágyon is, még az utolsó pillanatban is.

Aztán már nem.

Utolsó pillanatig kitartó Fidesz-hívő honfitársaim! Vajon érdemes követni ezt az embert a pusztulásba, a kútba is, ha beleugrik? Még mindig nincs késő, még szembe lehet nézni a valósággal. Még van lehetőség mindent őszintén megbánni, legalább belül bocsánatot kérni sok millió magyartól, és nemet mondani a folytatásra. És akkor, CSAK AKKOR a sors, Isten – ki miben hisz – megbocsát, föloldozást nyújt.

De eljön hamarosan a pillanat, amikor már késő lesz.

J. E.