Ilyen film még nem készült a jelenkori Magyarországról.
Úgy, ahogy Reisz Gábor mesél a mai magyar valóságról, senki más nem tud. Ez már jól érezhető volt a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek című filmeknél is, de az érettségiző Ábel különös és minden ízében magyar kálváriáját bemutató Magyarázat mindenre most emelte a tétet, és igazán mélyre ment.
A 151 perces film fájó hitelességgel, sallangok nélkül és nagy empátiával beszél arról, hogy milyen ebben az országban élni a 2020-as években. Hát, nem túl könnyű…
Magyarázat mindenre - filmkritika
Reisz Gábor első két filmjéről a legtöbbeknek talán az egyedi és játékos hangvétel, a hitelesség vagy a virtuóz és kísérletező formai megoldások jutnak az eszébe. A rendező olyan könnyed és szórakoztató módon volt képes komoly és valódi témákról beszélni, hogy az ember a filmek után mosolyogva sétált ki a moziteremből.
Mit kínál ezekhez képest a rendező harmadik filmje, a Magyarázat mindenre? Hát a mosoly valószínűleg most sem fog elmaradni a vetítés végén, de elképzelhető, hogy a nézők még annál is többet kapnak, mint amire számítottak. Mert olyan film, mint a Magyarázat mindenre, még nem készült a jelenkori Magyarországról. Reisz Gábornak és a stábjának valami egészen egyedülállót és fontosat sikerült megfogalmazni az országról és a benne élő emberekről.
A fejezetekre tagolt film főszereplője Ábel, az átlagos, suta, de elesettségében mégis szimpatikus tizenéves, aki épp az érettségire készül, miközben rájön, hogy szerelmes az egyik osztálytársnőjébe. Szinte mindannyiunkban van egy kis Ábel, hiszen kinek nem ismerős az érettségi előtti napok szorongása? Az érzés, hogy semmi nem megy a fejünkbe, bármennyit is ülünk a kidolgozott tételek fölött, miközben még egy túl hangos hűtőszekrény is el tudja terelni a figyelmünket.
Amikor elérkezik a történelemérettségi napja, Ábel egy apró, banális szituáció miatt hirtelen az ország egyik legfontosabb figurája lesz. Egy szimbólum, amiről a két részre szakadt Magyarország mindegyik felének határozott véleménye van.
A zavarodott Ábel, a fiú kormánypárti édesapja, a liberális szellemű tanára és a kormányközeli propagandagyáros újságírónő szemüvegén keresztül nézhetjük végig, hogy egy teljesen jelentéktelen szituáció hogyan képes egy egész országot megosztó botránnyá hízni néhány nap leforgása alatt.
Reisz Gábor nagyon jól ismeri ezt az országot és a benne élő embereket, és nem fél a lehető leghitelesebben ábrázolni őket. Azt vetíti a szemünk elé, amivel nap mint nap találkozunk. Hogy egymás mellett élünk, elvileg ugyanazon a helyen, de mégis párhuzamos univerzumokban, amelyek között nincs átjárás, és amelyek mintha egyre távolabb kerülnének egymástól a politika, az évtizedes sérelmek és a próbálkozás hiánya miatt. A film fájó módon világít rá, hogy nem vagyunk képesek kommunikálni egymással, hogy ugyanazokat a dolgokat teljesen máshogy látjuk attól függően, hogy hová tartozunk politikailag és világnézetileg.
A film nem köntörfalaz, kétséget sem hagy afelől, hogy a mostani Magyarországon játszódik, a jelenlegi politikai rendszerben. Elhangzik benne, hogy Fidesz, NER, Sargentini jelentés, Ursula von der Leyen és egyéb napjaink közbeszédét meghatározó konkrétumok is.
Abban persze ott volt a rizikó, hogy Reisz ennyire konkrét térbe és időbe helyezte a karaktereit, hiszen fennállt a veszélye, hogy azon nézőknek, akik például húsz év múlva nézik a filmet, a fent említett, a 2020-as évek Magyarországát meghatározó karakterek és momentumok már nem fognak sokat jelenteni. De szerencsére pont ez a bevállalós konkrétság a film egyik legnagyobb erénye. Mert húsba vágó korkép tud lenni úgy, hogy közben valami univerzálisról is beszél.
Ezt az univerzalitást mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a film megkapta az Orizzonti (Horizontok) kategória fődíját a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, és bekerült az Európai Filmdíj rövid listájába, így esélye lehet a díj megnyerésére.
Reisz Gábor számára érezhetően fontos szempont volt az objektivitás. A rendező nem papol semmilyen eszme mellett, nem mondja el, hogy kinek van igaza, vagy ki téved szerinte, csak megfigyel, és tűpontosan visszaad. A szereplőit pedig hatalmas empátiával kezeli.
A fideszes apát, aki mellett elrohant az idő, és aki nem érti a mostani fiatalok problémáit, és csak a saját igazságait ismételgeti, a fiát, aki nem képes megbirkózni az érettségivel járó aránytalan stresszel és a szülői nyomással, a tanárt, aki teljes erőbedobással, lelkiismeretesen dolgozik a diákjaiért egy hálátlan oktatási rendszerben, miközben a saját családjától egyre távolabb sodródik, és az újságírót, aki csak egy nagy sztorit szeretne, hogy végre ő is odakerülhessen a nagyok asztalához, és ehhez képes átlépni bizonyos morális határokon is.
Kicsit mindenki elveszett, mindenki sajnálatra méltó és mindenki magányos ebben a filmben, ahogyan a valóságban is. Ahhoz, hogy ez változzon, az első lépés talán a megértés.
Reisz Gábor azt mondta az Orizzonti kategória “Legjobb film” kategóriájának átvételekor Velencében, hogy szeretné, ha elkezdenénk beszélgetni, amíg van kivel.
Ebben talán segíthet, ha minél többen megnézik ezt a filmet.
Vajon megéri a mozijegyet a horrorhős Poirot? Így sikerült a Szeánsz Velencében
Hercule Poirot ismét fejest ugrott a bűntényekbe, mi pedig ezúttal is az első - igazából a hetedik - sorból követtük az eseményeket.
Vajon megéri a mozijegyet a horrorhős Poirot? Így sikerült a Szeánsz Velencében
Képek: Cirko Film
https://femina.hu/terasz/magyarazat-mindenre-kritika/
