Hamarosan hetvenéves, a kerek születésnapra megjelennek összegyűjtött és új versei. Parti Nagy Lajossal a versek áráról, a regnáló rendszerről, a magyaros maszatról, a közéleti költészetről és a Carson Comáról is beszélgettünk. És arról is, miről nem beszélget két költő az Újlipótvárosban.
Mennyit adnak ma egy darab versért a piacon?
Erre csak azt tudnám mondani, hogy észrevehetetlen összeget. Gyakorlatilag be se lehet árazni. Hajdan, a hatvanas-hetvenes években ezt úgy oldották meg a lapkiadó vállalatok, hogy x forintot fizettek soronként, hogy mégis lehessen valamit fizetni.
Persze el is szaporodtak a rövid sorok, a rosszmájú legenda szerint állítólag volt olyan kolléga, aki ezért tért át poétikai újításként az egyszavas sorokra, mert ha így van, akkor bocsánat, egy szó is ér hét forintot. Vagy hatot.
Mikor adott le utoljára versért számlát?
Nem emlékszem rá, hogy konkrétan mikor. Pláne, hogy egy versről. Egészen kivételes, hogy egy vers ára eléri mondjuk a 100 eurót. Ha már be kell saccolnom, akkor inkább az 50 euró táján lehet, de rég nem úgy van, hogy ezt műnemek szerint szét lehetne választani, hogy bezzeg ehhez képest a próza például mennyire jól fizet. Ezek gyakorlatilag nem piacképes termékek. Hovatovább a könyvkiadók többsége sem fizet. Sőt jó néhány könyvkiadó azt mondja, és nem jókedvében, nem natúr gonoszságból mondja, hogy ha hozol pénzt, akkor kiadom a könyvedet. Szerencsére én jobb helyzetben vagyok, nagyon rendes az én kiadóm, a Magvető.
Olyannyira rendes, hogy a hetvenedik születésnapjára kiadják az összegyűjtött és új verseit, jön a Hadd legyek hűs című kötet. Ez pusztán születésnapi gesztus, vagy most érett meg a helyzet összegyűjteni a verseket?
Természetesen ebben benne van a születésnapi gesztus meg az az ötvenvalahány év, amit összeraktam. Eleinte ódzkodtam kicsit, voltak bennem kétségek és vannak is, hogy ezt a rengeteg papírt így és ilyenkor érdemes-e olyan szövegek újraközlésére használni, amik zömmel már megvannak könyvben, illetve nagyrészt fönt vannak a hálón. Azt találtam ki részben a magam igazolására, részben hogy érdekesebb legyen számomra ez az összerakási folyamat, hogy az eddig megjelent verseskönyveket most nem abban a sorrendben közlöm, ahogy eddig volt a kötetekben, hanem a keletkezés sorrendjébe állítom. Szigorúan, rendesen, szoros időrendben. Ez volt a főszabályom. Azt hittem, könnyen meg lehet csinálni, de fél év munka volt, holott a versekhez szükségképpen nem nyúltam. A központozáshoz legfeljebb.
Ez nevezhető hozzáadott értéknek, meg tán az, hogy van benne egy csomó vers a hetvenes évekből, ami nem került kötetbe akkor, amikor a pályámat kezdtem. És a végéről, a legutóbbi évekből is vannak versek.
Most már annak is hat éve, hogy az utolsó verseskönyvem megjelent. Összegyűjtött versekről lévén szó, mindent beleraktam, amiről tudok, függetlenül attól, mit gondolok róluk, vagy mit nem. Ez nem az a műfaj, ahol az ember elkezd mérlegelni: az a válogatott versek.
Nem vagyok rendszeres versolvasó…
Én sem.
Nem?
Vannak kollégáim, akik nagyon szisztematikus, rendszeres versolvasók és -újraolvasók, nálam ez inkább hullámokban történik, amikor valamihez kell, akkor annak mentén megyek, vagyis olvasok valami felé. A számomra fontos kollégákat azért igyekszem olvasni, de például KAF (Kovács András Ferenc) napi rendszerességgel rengeteg verset olvas. Én nem, főleg amikor versekkel dolgozom, és ha sajátokkal, akkor a legkevésbé, de bocs, közbevágtam…
Csak arra akartam kilyukadni, hogy nem sok kortárs vers jut ki a versolvasók szűk körén túlra. Nem vagyok rendszeres versolvasó, de nekem úgy tűnt, utoljára egy-egy közéleti versnek sikerült ez a mutatvány. Kemény István 2011-es Búcsúlevél című verse jut az eszembe, ami a maga idejében nyilván a témája és a szerző személye miatt is egy rövid időre „üggyé” vált. „Gonosz lettél, vak és régi / egy elbutult idegen néni / aki gyűlöletbe burkolózva még / ezer évig akar élni” – írta a költő finoman szólva is kiábrándultan az „édes hazáról”.
Ez egy valóban nagyon fontos verse Keménynek, és nagyon fontos, ahogy Térey válaszolt rá. Abban az időszakban azért született egy vaskos kötetnyi közéleti, vagy hát ebbe a kategóriába begyömöszölhető vers. Nem ok nélkül történt, hogy a Kemény verse híresült el. Ezek az elhíresülések nem feltétlenül az esztétikai érték szerint történnek, ezt jól tudjuk. Ebben az esetben Keményé egy nagy vers, tehát esztétikailag is, hogy úgy mondjam, rendben van. Akkor valahogy benne volt a levegőben a közéleti vers, mint olyan. Ami egy nagyon furcsa és képlékeny kategória. Mert meddig az, és mikortól nem az? A „hazám, hülye vagy” kimondásától már közéleti vers valami, de „az elegem van mindenből” már a magán részéhez tartozik?
Ön is újlipótvárosi lakos, és mintha Kemény István is itt lakna a környéken, úgyhogy elméletileg csak néhány utca választja el önöket. Ha netán összefutnak, mondjuk a hentesnél, szóba kerül, hogy a haza épp most miért hülye?
Ha nem is erről beszélünk, de szoktunk találkozni. Érdekes ez az Újlipótváros, nagyon sokan laknak itt kollégák, ehhez képest jóval kevesebbet futunk össze, mint ahányan itt lakunk ebben a különös, furcsa képződményben.
Ha mégis összefutnak, kínosan kerülik a szakmát?
Hát én nem föltétlenül beszélek szakmáról a hentesnél. Egy perc alatt nem lehet a szakmáról beszélni,
egy perc alatt az időjárásról lehet beszélni. Olykor a politikáról, ami hovatovább átveszi az időjárásról való beszéd szerepét.
A Búcsúlevél mellett a másik vers, ami ugyancsak az uralkodó állapotok lírai lenyomata, és szélesebb közönséghez is eljutott, Erdős Virág üdítően mérges költeménye, a na most akkor. A „ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét / ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét” rímpárban elég érzékletesen benne van nemcsak a 2013-as Magyarország, amikor a verset tartalmazó kötet megjelent, de a 2023-as is. Erdős egy interjúban, amiben a biciklis futárrá válásáról mesélt, az mondta, hogy szerinte 2020-ban József Attila-díjjal a hátizsákjában futárkodni még mindig nagyságrendekkel kevésbé gáz, mint mondjuk MMA-, NKA- vagy éppen Térey-ösztöndíjból élni. Egyetért ezzel a véleménnyel?
Igen. Én ettől a rezsimtől igyekszem nem elfogadni semmit. Semmi közünk egymáshoz, azon kívül, hogy kezdettől tagja vagyok a Digitális Irodalmi Akadémiának, ami ’98-as alapítású, tehát mikor még a Petőfi Irodalmi Múzeum mostani ura egyetemista korú volt, vagyis ezt nem a NER alapította.
Nagyon tiszteletreméltó, amit Virág mond, viszont mit mondjon az ember azoknak, akik olyan helyzetbe kerülnek, hogy egyszerűen képtelenek nem elfogadni ilyen támogatásokat? Mit mondjon az ember egy filmesnek? De lassan már ezek a választási helyzetek sem lesznek, hogy elfogadjam, ne fogadjam, mert egyszerűen mindent kisöpörnek, ami nem az ő aranymercédeszeikből száll ki és származik. És ebből nem is csinálnak különösebb titkot.
Ma már nem téma, 2020-ban azonban indulatos vitát váltott ki irodalmi berkekben az Erdős Virág által is emlegetett Térey-ösztöndíj. Az „elfogadni vagy nem elfogadni” dilemmája. Voltak néhányan, akik visszautasították, voltak, akik szerint az elfogadás a rendszerrel való lepaktálást jelenti, míg mások megengedőbbek voltak, és érvként hangzott el az is, hogy a piac amúgy sem tudja eltartani a kortárs magyar írókat.
A Térey-ösztöndíjjal egyetlen baj volt, azt hiszem, hogy kicsit kutyafuttában találták ki. Minden olyan juttatásra szükség van, ami valamelyest biztosítani tud egy értelmiségi létformát ennek a művészrétegnek, amely a piacon nem azért nem él meg, mert minőségileg piacképtelen, hanem mert ez egy rettenetesen kicsi és tulajdonképpen rettenetesen magára hagyott piac. Ahogy nem kérdés, legalábbis sokáig nem volt kérdés, hogy a színházaknak szükségük van támogatásra, ugyanúgy ez az irodalomban sem kérdés. De azért az irodalom jóval kevesebb támogatást kapott a rendszerváltozás után. Az irodalmat mint művészetet kitették a piacra. A kiadók tették, amit tehettek, és nagyon lassan tényleg lepusztult ez az értelmiségi szakma.
Ebbe a „lepusztultságba” érkezett meg a PIM ösztöndíja.
Azt hiszem, azzal volt a baj, hogy a PIM igazgatója egyrészt egy nagyon megosztó figura, másrészt nem nagyon volt végiggondolva ez az egész. Végül pedig erkölcsi döntés kreálódott belőle.
Nagyon tiszteltem azokat, akik azt mondták, hogy a PIM-nek ebből az ösztöndíjából nem kérnek. Olyanok is, akiknek erre tényleg a villanyszámla szinten szükségük volt. És nem volt egy rossz szavam se azokra, akik azt mondták, hogy ez közpénz, és igenis elfogadják.
Itt nincsenek jó döntések és főleg az nincs, hogy másoknak megmondd, hogy hogy kéne döntenie.
Az egész közeg olyan, hogy akarva-akaratlanul bele akar vonni ezekbe a maszatos döntésekbe. Rád akarja húzni a maszatot minden körülmények között, a saját maszatját, mindenkit bele akar ebbe mártogatni. Ki megpróbál ebből teljesen kilépni, ki pedig megvonja a vállát, hogy egyszer élünk. Az üzleti élet nagyságrendjeihez képest ezek aprópénzek, de azt látni kell, hogy ez az értelmiségi réteg finoman szólva aprópénzből él.
A popzenét is támogatja az állam, legalábbis egy részét, de egyre több az olyan fiatal előadó, formáció, akik ha netán kapnak is támogatást, nem fogják be a szájukat, miközben gond nélkül megtöltenek egy-egy nagyobb koncerthelyszínt. Hallgat Carson Comát vagy Beton.Hofit? Netán Krúbit vagy a sajnos már megszűnt Ricsárdgírt?
Nem nagyon követem őket, de a gyerekeim révén hallottam tőlük számokat, és ezek valóban éles, kemény szövegek. Nagyon imponáló, ahogy tényleg önerőből, garázsból megcsinálták magukat. Ha jól használják a közösségi médiát – és ezt nem ellenükre mondom –, ha meg tudják ülni a saját népszerűségük jó hullámait, akkor ez egy csomó ideig így lesz. Betiltani, emberi számítás szerint, a közeljövőben biztosan nem fogják őket. Koncertre nem szeretek járni, de épp mostanában hallgattam Carson Comát. Jók.
Ha megkeresnék, hogy írjon nekik szöveget…
Nem kell nekik szöveget írni. Ez már rég nem úgy van, hogy ők megzenésítenek valamit. Ez az egész produkció saját magukból és saját maguk által van. Másrészt én tényleg írtam sok szöveget, Pressernek, Désnek és másoknak is, de nem gondolom, hogy szövegíró volnék. Az egy külön képesség. Van, aki ezt nagyszerűen csinálja a kollegáim közül, például Erdős Virág, Várady Szabolcs, Varró Dani és még jó néhányan. De ha arra gondol, miért nem írok élesen közéleti verseket, akkor erre azt tudom mondani, hogy viszont írok elég sok élesen közéleti tárcát, de azt nem gondolom, hogy nekem ezt versben kéne.
A rendszeresen megjelenő publicisztikáiból jól kivehető, hogy – nem túl szalonképesen fogalmazva – tele van a töke.
Tele.
Ha már nagyon nyomasztó ez a nagy maszat, amit említett, akkor nem segít, ha elvonul, magára zárja az ajtót, és például egy versen munkálkodik?
Nagyon sok mindent szeretnék még megírni, verset is, persze, de talán verset a legkevésbé. De abszolút el tudok vonulni, ha tetszik: menekülni az íróasztalhoz.
Ez egy EU-konform, szoft diktatúra, nem a retorziókról szól feltétlenül, hanem az elfoglalásokról, a körbefolyásokról és a kiéheztetésekről. Ez egy olyan nagyon rosszkedvű, egyre szarabbul berendezett, valami nagyon sötét felé tartó ország, ahol magánemberként még mindig lehet élni.
Bizonyos fokig hátat fordítva annak, ami történik. Természetesen megteheted, hogy kevésbé fordítasz hátat, vagy még jobban. Ez az adott művészeti ág függvénye is. Egy író lényegében azt csinálja, hogy ül otthon és ír. Én végtére is ehhez az életformához szoktam. Egy karmester, egy filmes, egy színházcsináló ezt nem teheti meg.
Nyitókép: Nagy Attila Károly / rtl.hu
https://rtl.hu/kultura/2023/10/03/parti-nagy-lajos-interju-versek-hetven-ev-kemeny-istvan-erdos-virag-ner
