Ez van, a Depeche Mode koncertek képtelenek kikopni Magyarországról, a rajongóknak mélyen programozott érzelmi igénye van a zenekar fellépésein átélhető katarzisra. A legutóbb csak négy óra kellett hozzá, hogy minden állójegy gazdára találjon, így aki nem volt résen, az lemaradt, és várnia kell jövő márciusig. A pénteki koncerten aztán egy teljesen új, immár Andy Fletcher nélküli univerzum tárult fel. Itt már semmi sem olyan, mint azelőtt, de a zenekar így is olyan átütő volt, hogy aki először járt először járt Depeche Mode-koncerten, biztosan nem felejti el.
Amikor tavaly feltűnt az értesítés a telefonom kijelzőjén, hogy Andy Fletcher meghalt, egy mélyről jövő, émelyítő érzés fogott el, komolyan elgondolkodtam, hogy vajon lesz-e még valaha DM-koncert? És ha lesz is, milyen lesz? Aztán tavaly októberben, a berlini sajtótájékoztatón minden Depeche Mode-rajongó megnyugodhatott: Dave Gahan és Martin Gore végre bejelentették, hogy folytatják, 2023-ban turnéra indulnak.
A mai napig emlékszem rá, amikor a szürke, kazettás magnónkba először beletettük a nővéreimmel az Ultrát. Ekkor még fogalmam sem volt, hogy az 1997-ben megjelent album életre szóló élményt jelent majd. Ekkoriban is sokat lehetett hallani a zenekar végleges feloszlásáról, mert Dave Gahan, az énekes súlyos heroinproblémával küzdött, az Ultrával mégis új korszak kezdődött a zenekar és az ő életében is.
Úgy érzem, a pénteki koncerttel is egy új Depeche Mode-univerzumba léptem be.
A Momento Mori gyászterápiás albumcím és turné – arra utal, hogy emlékezz Andy Fletcher halálára, és emlékeztesd magadat a sajátodra is.
Előzetesen egy kicsit tartottam is tőle, hogy egy komor hangulatú, gyászos, élettelen (és talán utolsó) koncertre vettem jegyet, hiszen ekkor még nem tudtam a jövő márciusi koncertdátumról, és csak az új lemezt hallgattam meg. Ettől függetlenül nagyon vártam a péntek estét, titokban azért reméltem, hogy mégsem utolsó élmény lesz. Az aggodalmak aztán alaptalannak bizonyultak: az este során
többször figyelnem kellett magamra, hogy úgy tomboljak az ülőhelyek között, hogy a sajátom mellett más nézők testi épségét is megőrizzem.
Az atmoszféra elképesztő volt, a stadion megtelt, de nagyon érződött Andy Fletcher hiánya, és az, hogy soha nem lesz már semmi ugyanolyan, mint azelőtt. Az intro alatt feltűnt, hogy Martin Gore többet zongorázik, Dave Gahan pedig már a második szám alatt táncolva tekergette a csípőjét. Látszólag, minden rendben volt, viszont a harmadik dalnál Dave kicsit lemaradt a Walking In My Shoes elejéről. A közönség simán elnézte neki a bakit, hiszen ikonikus hangja mellett a magassarkú, fehér lakkcipője minden figyelmet magára vont.
