„A jó kurva anyádat ismered-e te majom propagandista” – szólt hozzá tegnapi írásomhoz egy nyájas olvasó, amitől én – nagy valószínűséggel csalódást okozva neki – melankóliába estem.

Ez az állapot nem lehet ismert a ny. olvasó számára, ugyanis érzelmeket tételez, emlékezést és vágyakozást, az ilyesmi a ny. olvasó számára ismeretlen terep, neki csak zsigerei vannak, ebből fakadóan pedig agytörzsi létezése. Számára a magamfajta nem létezik, fölébem száll a gépével és pusztítandó vasút vagy gyárüzem vagyok a magasból pitypanggal a kezemben, ami kinyílott, hát megírom, ahogy kérve volt régi időkben.

Nem ismeretlen ez a reakció, nem új, nem az első, így nem is az egyetlen, lesz majd hasonló másik, és az sem lesz az utolsó. Szokva vagyunk, a kedves vezető kijelölte – és mindig újólag kijelöli – a sövényt, lerakja a gyűlölet jelzőkaróit, amelyet ezek a ny. olvasók követnek a repülőjükkel, nézve azt, mint Hende a gukkeron, hová kell ledobni a bombát, amitől szétpaccsanunk oly alakot véve fel, mint a tehénlepény. Ami a figyelmet mégis felkelti ebben a nékem címzett üzenetben, az a szenvtelenség, a kiérlelt, elterülő és megingathatatlan gyűlölség a más iránt, ahonnan nincsen már visszaút.

A reám szálló melankólia mélyiről igyekszem megfelelni a kérdést, ami nekem szegeződött, hogy ismerem-e a jó kurva anyámat, s azt hiszem, ez elmondható, igen, bár az emlékek halványulnak, lévén tíz éve halott szegény. Jó asszony volt, s hogy kurva-e, azt nem tudhatom, az apám dolga lenne vagy lett volna, de biztos megbeszélték egymással még annak előtte, amikor ő halt meg vagy húsz éve, s azt hiszem, a felhők felett, magasan a bombázón túl, ha van Isten, akkor annak közelében fogják egymás kezét, legalábbis remélem. Mert megérdemlik. Ám a ny. olvasó hiába emlegeti a kurvaságot.

Ősi és tisztességes szakma ez, sokkal igazabb erkölcsökkel, mint amiről az az Isten – akinek a mélyiből e kedves ember felüvöltött – nem is álmodhat. De visszatérve anyámra, aki mindegy, hogy kurva volt avagy sem, de belőle nőttem én mint fatörzsből gyönge ága, egy baj azonban volt vele. Papot járatott hozzám, hogy oktasson otthon a hitbéli tudnivalókra, ami fájt. Bár visszatekintve ez is jó volt, mert alkalmat kínált arra, közelről ismerhessem azt az embertípust, akik közé a ny. olvasó is bizonyára tartozik pátosztól fennakadt szemekkel kurvázva kereszténységében.

Anyámnak köszönhetem, hogy tudok rajta röhögni.

Sok mindent tudnék még mesélni bizonyítandó, hogy ismerem az anyámat, aminek az ellenkezőjét a ny. olvasó sem feltételezhette, csak az volt a feltevés és a győzelmes mosolygás, hogy őt lekurvázva bennem az olyas indulatokat generál, amit ő a kocsmában vagy idoljától, ettől az Orbántól megszokott, hogy gyere ki az utcára, és férfiként intézzük el. Vagy letöröm a sörösüvegem nyakát, és hívom halálos viadalra. De a fentiek miatt, hogy profánul szóljak: leszarom, miket irkál az anyukámról, vagy, hogy kurvázza-e, nem érdekel, még csak félre sem állok letörölni, ugyanis sárral sem vert be, mert odáig nem ért föl.

És most, hogy elmeséltem az életemet, és tisztáztuk a viszonyokat, a mondatból – hogy emlékezzünk „A jó kurva anyádat ismered-e te majom propagandista” – már csak annak a vizsgálata maradt, hogy vajon majom vagyok-e és egyben propagandista. A majomhoz is az a viszonyom, mint a kurvasághoz, mert semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Majomként el tudom képzelni magam, és a fentiek miatt a ketrecemből mosolygok a világra, benne a ny. olvasóra, miközben neki füstöl a feje, mert az írásomra észérvet ellenük fölhozni nem tud, csak annyit, hogy kurva az anyám. És még egyszer mondom, ki nem szarja le a nyomorát.

S hogy propagandista volnék-e, még az is lehet a magam módján. Ugyanakkor, amikor a KESMA-ra gondolok, a Kossuthra, kivált pénteken, de más napokon is, a tévéikre és a celebjeikre meg az összes csapra, amelyekből a ny. olvasó szívének kedves szavak sprickolnak megállíthatatlanul, nos, akkor is csak nevetek, mert velem van Kierkegaard tanácsára, ezt kértem az istenektől, és megadatott. Ha jó szívem volna, ami nincs az ilyen nyájasok felé, akkor nekik is tanácsolnám ugyanezt, de hiába tenném. Ezek markolják az esernyőt, a savas üvegcséjüket, és ordítanak bele a világba a barmai. Mint ön is, aki megszólított bájosan.