Keveseknek minden, sokaknak szinte semmi sem jut

Jó, ha nem is halott teljesen, de a mai magyar társadalomban nagyon erősen beszűkültek a gyerekek lehetőségei arra, hogy előre jussanak vagy feljebb lépjenek a társadalmi ranglétrán, vagy hogy próbatétel elé állíthassák azokat, akik ott dekkolnak már generációk óta. Ez nagy baj. Dr. Gyurkó Szilvi elolvasta a magyar társadalom helyzetéről és az emberek lehetőségeiről kiadott jelentést, amelyet a Tárki Társadalomkutató Intézet készít harminc éve minden esztendőben, és most jelent meg az 2022-es anyaga. 

A születés árnyéka

Olvasom a Tárki most kiadott Társadalmi Riportját, amely 2022-ről szól. Bár igazából sokkal többről.

Arról, hogy mivé lett mostanra a magyar társadalom, és mi történik a gyerekeinkkel. Pontosabban, hogy mi NEM történik velük. Nem igazán juthatnak előre. Ha a szülők nyolc általánost végeztek, egy vidéki városban élnek és futószalag mellett dolgoznak, akkor a gyereknek arra van a legjobb esélye, hogy ezt lemásolva éli majd az életét felnőttként. 

Nem lesz magasabb iskolai végzettsége, nem lesz jobb munkája, mert a születéskori helyzet olyan árnyékot vet rá, ami alól valószínűleg élete végéig nem fogja tudni kiverekedni magát.

Ráadásul Magyarországon mindig is erős tendencia volt, hogy az emberek olyan partnert, házastársat választottak maguknak, aki hozzájuk hasonló státuszban élt. A házasság révén elért társadalmi mobilitás sosem volt igazán jellemző, így aztán a gyerek mindkét szülőjétől ugyanazokat az esélyeket hozza, amelyek nagyon hasonló lehetőségeket kínálnak számára. Marad, ahol volt.

És ez még a jobbik lehetőség, hiszen emberek ezrei, ha bármilyen tragédia, rossz csillagzat vagy elfuserált döntés miatt lejjebb csúsznak, oda, ahol már nincs semmi. A társadalmi ranglétra aljáról már csak a reménytelenségbe lehet visszalépni. Oda, ahol napról napra telik az élet, és elképesztő méretű a kiszolgáltatottság.

Keveseknek minden, sokaknak szinte semmi nem jut

De a „beleragadtság” a társadalmi helyzetbe nemcsak az alacsonyabb státuszú családokra igaz, hanem a csúcsragadozókra is. Az értelmiségi, magas végzettségű családok gyerekeinek szinte lehetetlen kiesniük a pikszisből. Ők jutnak be a jobb iskolákba, ahonnan könnyebben felveszik őket azokra a helyekre, ahonnan egyenes út vezet a magas fizetésű állásokba. A saját köreikből választanak ők is partnert, és aztán a gyerekeik is majd újra ezt a kört futják be legnagyobb eséllyel. 

Kevesek számára minden megadatik, sokaknak azonban alig valami jut.

A társadalmi mobilitás ha nem is halott, de nagyon erősen beszűkültek a gyerekek lehetőségei arra, hogy előre tudjanak jutni, feljebb léphessenek a társadalmi ranglétrán, vagy hogy próbatétel elé állíthassák azokat, akik ott dekkolnak már generációk óta, és ez nagy baj.

Volt idő, amikor úgy tűnt, hogy a befagyott magyar társadalmi viszonyok megváltoznak – és most nem a szocializmus mesterséges, gyakran tragédiát okozó, társadalmi mobilitást kierőszakoló politikájára gondolok. Számomra a rendszerváltás ideje tűnik egy olyan időszaknak, amikor volt esély a kiemelkedésre és arra, hogy a kínálkozó sok-sok lehetőséget megragadva az ember gyereke előrébb lépjen. A saját példám is ezt tanúsítja.

A társadalmi felemelkedés és annak ára

1977-ben születtem Békéscsabán, a város legszélső kerületében (Jaminában), ahol nagyon sok tót lakott (nemzetiségét tekintve, nem a családi nevét), köztük a családom. Az anyukám elvégezte a nyolc általánost, majd varrónőnek tanult. Ez volt a legmagasabb iskolai végzettsége. Apukám az általános iskola után először a kovács szakmát tanulta ki, majd autófényező lett belőle. A nagyszüleim szintén elemit végeztek, és gyárban, illetve a környező földeken dolgoztak. 

A szüleim nagyon támogatták, hogy tanuljak, és fontos volt számukra, hogy amire nekik nem volt lehetőségük, azt a gyerekeik megkapják. De az előrejutáshoz a rendszerváltás is kellett. Egészen elképesztő lehetőségek nyíltak meg a kilencvenes években azok előtt, akik tanulni akartak. Külföldi és magyar alapítványok által finanszírozott tanulmányutak, ösztöndíjak, lakhatási támogatás, önkormányzati és állami esélyteremtő program egyengette az utamat. Kellettem persze hozzá én is, meg sok-sok támogató idősebb kolléga, de ezek nélkül a lehetőségek nélkül jelentősen más lenne ma az életem. 

Igaz, a gyors társadalmi felemelkedésnek ára is van. Semmit nem adnak ingyen. A mai napig vidéki suttyónak érzem magam, pedig összességében többet éltem Budapesten, mint vidéken.

Valójában csak a gyerekemen látom, hogy igazi pesti. Neki evidens, ami nekem igazából sosem lesz az. Számára valódi döntés, hogy merre indul a társadalmi ranglétrán, mert ahol ő áll, egyaránt lehet előre lépni, de a hátrébb lépés sem fáj, hiszen nem a semmi van mögötte, hanem valódi lehetőségek.

A szülő nem elég hozzá, a rendszer segítsége is kell

Minden szülő jobbat akar a gyerekének – az akarat azonban nem elég. Kell a társadalmi rendszerek támogatása is ahhoz, hogy a gyerekek előrébb léphessenek, és nemcsak a tehetségesek, vagy azok, akik valamiben kiemelkedően teljesítenek, hanem mindenki, akinek erre ambíciója van.

Számomra például a jelenlegi oktatási rendszer egyik legnagyobb problémája is ez: hogy szegregál, nem segíti a társadalmi felemelkedést, sőt arra épít, hogy a tehetősebb és tudatosabb szülők majd otthon, vagy a különórákon és fizetett korrepetálásokon bepótolják azt, ami az iskolában nem történik meg.

Egy vidéki iskolából kisebb esélye van egy diáknak arra, hogy bekerüljön a megálmodott, népszerű egyetemi szakra – nem azért, mert rosszabbak a képességei, hanem mert a lehetőségei nem egyenrangúak egy fővárosi vagy megyeszékhelyen tanuló diákéival.

Arról nem is beszélve, hogy a pénzzel és hatalommal bíró családok gyerekei nagyrészt már alternatív intézményekben vagy külföldön tanulnak. A „versenyistállóként” is működő elit iskolába a korábbi diákok gyerekei kerülnek vissza, más, magas státuszú családok gyerekei mellett. Kivételesnek és egyedinek tekinthető, ha azt a láthatatlan burkot, ami ezeket az intézményeket körülveszi, át tudja törni egy-egy különösen tehetséges gyerek. Miközben nemcsak a kivételeseknek járna az esély, hanem mindenkinek. 

Merre tovább, Magyarország?

Vannak elméletek arra, hogy Magyarország dél-amerikanizálódik, és egyre biztosabban áll rá egy olyan pályára, amelyen csak a gazdagoknak biztonságot nyújtó rendszerek stabilak és jó színvonalúak (az oktatástól az egészségügyön át a lakhatásig). Egy ilyen világ nemcsak hogy dühítően igazságtalan és elnyomó, de hazug is.

Nagyon jó lenne nem erre menni tovább, hanem tudatosan megnyitni az ajtókat, és kiszélesíteni a felfelé jutást lehetővé tevő utakat. Máskülönben kudarcra vagyunk ítélve, és nemcsak morális értelemben, hanem gazdaságilag is.

Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy azt az életet élhesse, azzá a felnőtté válhasson, amire hivatott. Ezt azonban csak akkor lehet szavatolni, ha nem a születéskori helyzet árnyékában nő fel, hanem a tiszta nap alatt, ahol lehetősége van magát megismerni, kipróbálni, fejleszteni, és valódi döntéseket hozni arról, milyen életet akar élni. Nem csak elfogadni, amit a körülmények lehetővé tesznek számára. Talán még van időnk megállítani ezt a veszélyes és szomorú folyamatot, amelyről a Társadalmi Riport is beszél. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / LOUISE BEAUMONT

https://wmn.hu/ugy/59314-az-leszel-amive-szulettel---a-tarsadalmi-mobilitas-szinte-halott-magyarorszagon