Az utazó 1992 telén járt először Kazahsztánban. Egy építő-szerelő vállalat szakmunkásait szállító charter géppel érkezett az akkor még Gurjev néven ismert, ma már Atirau nevű városba. Bár már az előző évben járt Oroszországban és Moszkvában, így szembesült a gazdasági összeomlás utcán is látható társadalmi következményeivel, a tömeges elszegényedéssel, mégis a kazah városban a szembeszökő szegénységgel párosult igénytelenség általános és megdöbbentő mértékű volt. A város egyetlen szállodájában kapott szobáját, majd a következő napokban a vidék olajmezőit látva szilárd meggyőződése volt, hogy ide, ebbe az országba soha nem akar visszajönni. (Nem így történt. Később még több mint húsz év alatt nagyon sokszor visszaterelte a munkája és az idők során  sokkal árnyaltabb kép alakult ki benne, igaz, maga az ország is sokat változott.)

Atirau város időközben a nyugat-kazahsztáni olajtartomány központjává vált és a hírek szerint bámulatos fejlődésen ment keresztül. A város fejlődésének a hajtómotorja és forrása természetesen az környék olajlelőhelyei voltak. A Kaszpi-tenger kazahsztáni szektorában és a partvidékén 172 kisebb – nagyobb olajmező van, amelyeknek túlnyomóan nagyobb részét már a szovjet időszakban termelésbe állítottak.

A világviszonylatban is jelentősnek számító olaj- és gázmező, Tengiz és a távolabbi, de geológiai értelemben azonos medencében elhelyezkedő Karacsaganak olaj- és gázmező felfedezése még a 70-es évekre nyúlik vissza, legutóbb óriásmezőkre a Kaszpi tenger aljzatában, a kétezres években bukkantak (Kashagan és Kurmanagazi mezők).  Nem is csodálható, hogy a nemzetközi olajipari vállalatok érdeklődése az akkor újonnan függetlenné vált ország felé fordult és szárnyra kapott az óriási mennyiségű Kászpi olaj mítosza, ami közel egy évtizedig ki is tartott. Az Egyesült Államok Földtani Szolgálata (USGS) akkori számításai szerint ebben a térségben akár a közel-keleti területek olajvagyonát meghaladó szénhidrogénkincs lehet. Az elméleti becslést nagyban támogatta a Tengiz és Karacsaganak mezőkben ez időben már ismert, valóban óriási készlet, a későbbi kiterjedt és rendszeres kutatások eredménye viszont nem erősítette meg az itteni, szinte korlátlan olajkincshez fűződő mítoszt.

Tengiz és Korolevszkoje mezők elhelyezkedése (Forrás: Exxon)

Az Atirautól 150 km távolságra levő, 1979-ben felfedezett Tengiz olajmező (kazahul tengert jelent a név) a világ tíz legnagyobb lelőhelyeinek egyike. Az olajtelepek másik rekordot is magukénak tudhatnak, ezek ugyanis a szárazföldön ismert legnagyobb mélységben elhelyezkedő lelőhelyek.  A tengizi olajtároló képződmények jelenleg ismert kiterjedése 400 km², tőle kis távolságban van a hasonló olajfelhalmozódást tartalmazó, de szerényebb készlettel rendelkező, 1986-ban felfedezett Korolevszkoje mező, amit Tengizzel együtt, részben közös létesítményekkel művelnek. Sem a szovjet időszakban, sem az 1993-tól az amerikai Chevron-vezetésű konzorcium működése során  nem sikerült teljes bizonyossággal még megállapítani a földben rejlő olaj biztos mennyiségét. Ennek számos oka van, az egyik ok, a nagy kiterjedés és bonyolult geológiai felépítés, másik ok pedig, hogy vastag és nem egyenletesen vastag kősó alatt helyezkednek el az olajat tároló rétegek. (A kősó a geofizikusok rémálma, mert nem csak egyszerűen módosítja a hanghullámok visszaverődését, hanem ráadásul vastagsága is változó, mert a földalatti nyomás hatására óriási kupolák, dómok jönnek létre, amelyek módfelett zavarják a képalkotást és ezzel együtt az alatta levő más rétegek valós képét.) A tengizi kőolaj és gázmező tárolórétegei 3810 m mélységben kezdődnek és alatta – mai ismeretek szerint – 1600 – 1800 m vastagságban, szakaszosan vannak a kőzetek pórusai szénhidrogénnel átitatva. A – döntő részben – különféle tulajdonságú mészkőrétegek egymás feletti sorozata  a földtörténeti ókorban (-420 -tól -250 millió évig terjedő hatalmas időablakban) létező óriási tengerben megszakítás nélkül rakódtak le.  A kőolaj legnagyobb mennyiségét a karbon korban keletkezett ősmaradványok héjaiból álló mészkőrétegek tartalmazzák. A mészkő felett pedig – az ókor végén kiszáradt tengerből – kősólerakódás települt, ami hézagmentesen lezárta a kőolaj és földgáz vándorlási útját felfelé, ezzel csapdába ejtette azokat.

Az ősi mészkőrétegek piciny pórusiban és az azokat összekötő hajszálvékony repedésekben – számítások szerint – a tengizi lelőhelyen 25,5 milliárd hordó (3,2 milliárd tonna) , a Koroljevszkoje mezőben 1,6 milliárd hordó (200 millió tonna) kőolaj van. Az ebből a mennyiségből kitermelhető olaj mennyiségét 7,1 – 10,9 milliárd hordóra (890 millió – 1,37 milliárd tonna) becsülik; a széles becslési intervallum oka az, hogy eltérő jövőbeni technológiák és módszerek figyelembevételével is számított eltérő kihozatal, eltérő eredményt ad. Az olaj jó minőségű, alacsony viszkozitású, viszont átlagosan 12,5 mol% kénhidrogént tartalmaz, ami nagyon veszélyessé teszi a kitermelést és roppant korrozív hatású a termelésben használt acél eszközökre. A tárolókban szokatlanul magas, 1000 atmoszféra körüli nyomás uralkodik. Nagyon magas és a telepek összetettségénél fogva nem is ismert pontosan az oldott gáz aránya; ez az a gázmennyiség, ami az olaj kitermelése során un. kísérőgázként szintén a felszínre kerül.  A tengizi és koroljevszkojei mezőben kitermelt szénhidrogén minősége és összetétele lényegében megegyezik. A kitermelés Tengizben 1991-ben, a Koroljevszkoje mezőben pedig jóval később, 2001-ben kezdődött. A két lelőhelyen termelt, összesen napi 260 ezer hordó áruolajat 2003 óta a konzorcium által épített, 1510 km hosszú csővezetéken a fekete-tengeri Novorosszijszk kikötőbe szállítják, ahonnan tankerek továbbítják a világpiacra. Jelenleg folynak az üzemi kísérletek a kitermelt savanyú gáz technológiai célú visszasajtolására, ami várakozások szerint meg fogja növelni az olajkitermelés hatékonyságát, egyben a környezet károsításának kockázatát is részben csökkenti.

A konzorcium 2018-ban 28,6 millió tonna kőolajat, 9,2 milliárd m³ földgázt, 1,3 millió tonna könnyű szénhidrogént (propán és bután), továbbá 2,5 millió tonna (!), szénhidrogénekből kinyert kenet termelt. A termelő létesítmény területén eddig összesen 7 millió tonna kén halmozódott fel, amiből évente nem sikerül annyit eladni, mint amennyit az aktuális évi szénhidrogéntermelés során leválasztanak. A termelvény magas kéntartalma a legveszélyesebb melléktermék, amit az áruolajjá tisztítás során le kell választani. (A kéntartalmú olaj, ha így használnák fel, tönkretenné a finomítók katalizátorágyait.) Kényes kérdés a kitermelés kapcsán a kísérőgáz, amelynek egy részét – annak ellenére, hogy az illegális – elégetik, inkább kifizetve a borsos büntetést. (A TengizChevroil állítása szerint azonban a gáz 98 %-át ellenőrzött módon használják fel.)

Tengizi felszíni létesítmények, háttérben a sárga területen raktározott kén (Fotó: Ticio69)

Tengiz település közigazgatási értelemben nem létezik, az alkalmazottak barakkvárosa a létesítményt szolgálja ki. A legközelebbi település Sarikamiz falu, amit a TCO-nak (a termelő vállalat) 79 millió dollár költséggel át kellett telepítenie a tarthatatlan környezetszennyezés miatt. Hasonló okokból vált szükségesé Karaton falu népességének áttelepítése részben távolabbi, új településre, részben Atirau városba. A nehezen tetten érhető, ám hosszabbtávú vizsgálatok az egészségkárosító környezetszennyezést okolják, hogy a térségben a népesség férfi lakosságának várható élettartama 70,5 évről 58,7 évre csökkent, a nőké pedig 69,3 évre.  (Ezek az adatok a kazah állami népegészségügyi hatóság adatai.)

A kitermelés extrém nagy nyomású (1100 atmoszféra), nagy hőmérsékletű (120 – 150 C fok) és agresszív, akár 25 % kénhidrogén tartalmú tárolóból történik, ezért az olaj és gáztermelés itt különösen nagy kockázatú. Intő példa az 1985-ben bekövetkezett és egy évig elhúzódó kútkitörés és tűz, aminek során 3,5 millió tonna nyersolaj, valamint 1,7 milliárd m³ gáz égett el és félmillió tonna korom keletkezett. A balesettel összefüggésben végzett mérések szerint a kéndioxid-koncentráció 100 km távolságig az egészségügyi határérték felett volt, Atirau egyes városrészeiben a halálozási ráta a korábbinak két és félszeresére növekedett.

A termelővállalat ma is számos esetben megszegi az előírt szabályokat; 2010-ben 64 millió dollár bírságot kellett fizetniük, bizonyított szennyezésért. A környezet károsításáért azonban nem csak a termelővállalat felelős, Kazahsztán korábbi történeti időszakában jelentős levegő-, víz- és talajszennyezés történt, aminek következményeit hosszútávon sem számolták fel teljes mértékben.

Tengiz kapcsán széles körben ismert, hogy magyarok is nagy számban dolgoztak ebben az olajmezőben a 80-as évektől kezdődően, a kinti lakhelyüket Magyarújvárosnak nevezték. Ott azonban nem jártam, csak találkoztam repülőúton az ott dolgozókkal.

A jamburgi gázszállítás államközi szerződéséhez kapcsolódóan, magyar építő és szerelő szakmunkások ezrei érkeztek Tengizbe a felszíni létesítmények kiépítésére. A munka generálkivitelezője egy, a 90-es években ismert jelentős vállalat volt, amely szervezte és kint irányította a munkákat. A magyar munkaerő kitűnően teljesített, az általa végzett munkára az 1993-ban alakult nemzetközi termelővállalat is igényt tartott. Nagyon különböző számok ismertek a magyar részvételre, 8000 és 3800 közötti létszámról lehet tudni. A Kazahsztánban végzett munkát jól megfizették, bár valószínűleg roppant túlzó állítás, hogy a fizetés a hazai kereset tízszeresét is elérhette. Hitelesebb adatnak tűnik a magyarországi kereset 3-4-szerese. Ezért azonban nagyon mostoha klimatikus és alacsony komfortú környezeti körülmények között, módfelett veszélyes terepen kellett nagyon pontos és fegyelmezett munkát végezni. (A kénhidrogén roppant veszélyes anyag  és az ott esetleg elszabaduló gáz eredeti koncentrációban azonnali halált okoz.) A tiszta ivóvíz és biztonságos élelmiszerek beszerzése is komoly logisztikai feladat lehetett. A táboron belül és a munkahelyeken egyaránt fegyelmezettséget vártak el a munkásoktól, önmaguk érdekében is. Italozásra – amit később itthon, esetenként felemlegettek nekik – valójában nem volt lehetőség, akit rajtakaptak, azt azonnal hazaküldték véglegesen. Így érthető volt, hogy amikor a tengizi  hazainduló váltás megérkezett az atiraui átmeneti szállásra, hamar virágba borult a hangulat. Erre szükség is volt, mert a Malév chartergép ugyan mindig biztosan megérkezett, de a visszaindulás már elhúzódhatott. Atirauban volt olajfinomító, így kerozin is, azonban rendszerint a gép üzemanyaggal kiszolgálása bizonyos bartertárgyalást igényelt. Akár egy napig is ott állt az egyetlen gép, ami egyáltalán megfordult az igényesnek nem mondható repülőtéren.

A tengizi magyar munkások történetei számos helyről – az internet korában – előkereshetőek. De nem mind vidám történet. Sajnos a későbbiekben gyakran olvasni lehetett a hazai sajtóban híradásokat Tengizből visszatért és súlyosan megbetegedett vagy elhalálozott munkásokról, gépkocsivezetőkről. Néhány özvegy megkísérelt peres úton minimális kárpótlást kérni az államtól (hiszen államközi szerződés alapján dolgozott ott hozzátartozójuk). Tudomásom szerint senki nem kapott kárpótlást, a megbetegedett dolgozók sem. Személyes tapasztalatból tudok arról, hogy nem egyszerűen az állam szűkmarkúsága volt az elutasítás oka, hanem az, hogy a bíróságoknak nem állt rendelkezésére személyre vonatkozó ok – okozati összefüggést bizonyító tény, igazolás. Ma, sok évvel később lehet talán összekeresni a kazahsztáni környezet egészségkárosító hatásainak leírását, adatokkal történő megerősítését, mégis, ezek mindössze általános érvényű összefoglalások. Ugyanakkor nagyon sokan tudják Kazahsztánban is és a nemzetközi szervezetekben is, hogy mennyire valós a környezet hosszútávú terhelése. Úgy gondolom, hogy a károsultakat megillette volna az a minimális kárpótlás, ami a családjuk vagy saját életvitelük támogatását jelenthette volna, függetlenül attól, hogy tételesen bizonyítani kellett volna azt, ami nyilvánvaló volt.

2019. 04. 14.

https://kolozsvaros.com/2023/02/20/spectator-tengiz-es-magyarujvaros/