Tulajdonképpen csak hülye gyermekmondókák jutnak az eszembe erről az egészről. „Ez elment vadászni, ez bakot lőtt, ez hazavitte, ez megsütötte, ez az icike-picike fene meg mind megette!” Aki azt hiszi, hogy ma csakis a katás adózás változása miatt tüntettek (és fognak tüntetni, hatkor kezdődik egy új demonstráció) az semmit sem ért az egészből.
Akinek meg a bőrére megy a dolog, azért valamivel többet tud.
Szóval, kezdjük azon, hogy most abszolút nem pártpolitikáról van szó. Hála az Égnek, mert arról nem is írnék. Most több, látszólag egymással nem összefüggésben álló dologról van szó, a messze négyszáz fölött álló eurótól és dollártól kezdve, igen, a katáig, amit sikerült úgy megváltoztatni, hogy százezrek maradnak kenyér nélkül (kivéve a taxisokat). Bár mondjuk ők is elégedetlenek. Nekik az lenne a követelésük – amint Metál Zoltán, az Országos Taxisszövetség elnöke a Telexnek nyilatkozta – hogy:
„Továbbra is csak évi 12 millió forintos bevételig adózhatnak kedvezményesen a taxisok. Akinek ennél nagyobb bevétele lesz, annak be kell fizetnie a 27 százalékos áfát. Amit nyer a réven, elveszíti a vámon – fogalmazott Metál, aki szerint semmivel sem lesznek könnyebb helyzetben a taxisok, mint eddig.
A taxisok szakmai érdekképviselete 24 órán belül korrekciót kér a kormánytól. Azt szeretnék, hogy emeljék meg az áfahatárt is 12 millióról legalább 14-15 millióra.”
A műfordítóknak legyen mondva a taxisok gondja… de ne az éket verjük, azt nézzük inkább, mi a baj ezzel a kata-törvénnyel, amit épp most szavazott meg a Parlament?
Csak az, hogy betarthatatlan.
Jobban mondva, ha betartjuk, akkor megáll a fél ország. Minden kisadózó arra kényszerül, hogy kizárólag lakossági szolgáltatást nyújtson, ami látszólag nem baj, de csak abban az esetben, ha kiskertünket műveljük és annak veteményeit áruljuk a hetipiacon (megint más kérdés, hogy kiskertünk terményeinek bevételéből azt a havi ötvenezret sem fogjuk kiárulni, amit így is be kell fizetni, nem számítva a helyfoglalási díjat a piacon).
De minden más esetben baj van.
A lakatos, a villanyszerelő, az üveges, az asztalos elvileg lakossági szolgáltatást végez, megjavítja, amit kell, Mari néni ablakát üvegezi, hintaszéket készít Pista bácsinak, csak ha egy cégtől jön a megrendelés azt kell visszadobja – márpedig a rendszeres munkákat cégek rendelik meg, anélkül maradnak az alkalmi, eseti lehetőségek. A többi foglalkozás esetében még bonyolultabb a dolog, mert az állatorvos például beolthatja Spárga macskámat, ugyanis Spárga lakossági macska (ez látszik is rajta, igen agresszív és haragos természetű), ellenben ha egy sertéstelepen kéne megoldania valamit, akár sürgősen is, arra vagy nemet kell mondania, vagy azonnal kikerül a katás adózó körből. És ha egy kistelepülésen él, ahol vannak lakossági ügyfelei is és van mondjuk sertés- vagy baromfitelep is, akkor választania kell: vagy lakossági állatorvos lesz, vagy céges, mondhatni közületi.
A kreatív szakmáknak is lőttek ezzel. Mivel a törvényhozói gondolkodás a „kistermelő – kisiparos – nagybirtokos – nagyiparos – oligarcha” ív mentén mozog, az eszükbe sem jutott, hogy mi legyen a szellemi termékekkel, amiket igen nehéz egyenként, lakossági szinten értékesíteni. Az írást, zenét, műfordítást csak céges alapon lehet pénzzé tenni – és így is áron alul kél el.
Vegyünk egy példát: a világ legelső rendszeresen megjelenő lapját Daniel Defoe írta (igen, aki a Robinsont is), szerkesztette és nyomtatta, olyan sikerrel, hogy egész életét kocsmában tölthette, ugyanis a londoni matrózkocsmákból szedte össze a külpolitikai híreket, nem lévén más információforrás abban a korban, a Parlament melletti pubokból a belpolitikaiakat, és minden hírért fizetett a forrásának egy italt (másodállásban kereskedő is volt, abból telt rá). Mármost ezek a hírek aztán a „Review” hasábjain hetente összeálltak egy hírlappá, ami végső soron eltartotta saját magát: ugyanazokban a kocsmákban árulták, ahonnét a hírek származtak, csak épp egy példányban meg lehetett venni az összeset. Defoe tehát a hírek aggregálását találta fel, azt, hogy egy helyen lehessen megtalálni minden fontos és aktuális információt. A hírlap tehát már nem egy vagy több személy privát közlése, hanem egy intézmény, adott feladattal, kiadásokkal (az italok az informátoroknak), bevételekkel, tehát egy cég, ami adót is fizet ilyen minőségében, mikor van miért.
A sajtó nem képes „lakossági szolgáltatásként” működni, mert az úgy nézne ki, hogy megkeres az Egyszeri Olvasó:
– Na, fiam, mondjon nekem híreket, de jók legyenek ám, mert megfizetem!
Ha van olyan hír, ami neki jó, megfizeti, ha nincs, Isten se fizesse meg, ugyebár. De mondjuk van, akkor meghallgatja, és adok neki számlát – mennyiről is? Nem fogom nagyon kiborítani a pénztárcámat, de ha olvasottság alapján kapnám a pénzt bármelyik munkahelyemen, mindegyik csődbe ment volna. Naponta olyan tízezer olvasó az átlag nálam, de nem egyszer, nem kétszer volt már félmillió is. Ha mindegyik csak egy forintot adna azért, hogy elolvassa a napi anyagomat – egyet tehát – már sarokházaim állnának Budapest-szerte. De ha a napi átlagos tízezret veszem, az is közel járna a hivatalos nettó átlagkeresethez.
Hány számlát tud egy ember kiállítani egy nap? Hány embernek? Ki tud állítani tízezret? Félmilliót? Nincs az a földi halandó, aki erre képes volna, azért írunk újságokba, hogy ne magányos igricként járjunk várkastélyról várkastélyra, ne skaldként lessük, mikor vet a jarl egy ezüst karkötőt elénk. Már az is baj, hogy ezek az online lapok ingyenesek, de a magyar közönségnek még így sem jó: ingyen kapja őket és szidja, pénzt meg sosem adna értük – nagyon nagy tisztelet és kalapemelés a kivételnek.
Jó, de a lap valamiképpen cég. Ha cég, az eddig katás újságcsináló – úgy a szakma 90%-a – nem adhat neki számlát, vagy ha ad, fizethet aránytalanul több adót. Tehát nem ad. Én nem attól féltem a magyar sajtószakmát – és minden kreatív értelmiségi tevékenységet – hogy munka ne lenne, az lesz majd csőstül. Hanem attól, hogy nem lesz mód a munka honorálására, kifizetésére. Ami lesz, azt ronggyá adóztatják. Szerkesztőségek fognak megszűnni, de akár könyvkiadók, színházak is, ha így lesz.
Olyan megoldások jutnak eszembe, hogy írásban rögzítem a laptulajdonosokkal, miszerint én ingyen, úri passzióból írok nekik, de havonta eladok mindegyiknek egy doboz gyufát. Méregdrágán, persze, mármint a gyufa valódi értékéhez képest. Annyiért, amennyit írtam – a régi díjszabás szerint. Aztán ha érdeklődnek, hogy mi ez a gyufaüzlet, megvonom a vállamat, és idézem a Simicska-féle klasszikust: „Hülyének lenni alkotmányos jog”.
A másik lehetőség, hogy veszek egy felhúzható játékautót, csúszópénzzel így-úgy-amúgy levizsgáztatom taxinak – és minden írásomat fuvarnak számolom el. Az is megoldás, míg rá nem jönnek, hogy nem fizetek utána gépjárműadót és parkolási díjat, mert egyszerűen a zsebemben hordom.
Azt tehát látjuk, miért az általános felháborodás: az adatok szerint félmillió kisvállalkozás érintett az ügyben, félmillióan választhatnak az ellehetetlenülés és a magasabb adó között – ami végső soron megint csak ellehetetlenülést jelent. Ha ez így marad, tömeges adóelkerülés lesz a vége, olyasmi módszerekkel, amiket fentebb vázoltam. Azért is verték át olyan fénysebességgel ezt a törvényt a parlamenten, hogy mire magunkhoz térünk, már a nyakunkon is legyen.
És ott is marad?
Az nem olyan nagyon biztos. Emlékeznek még a netadóra? Hogy védték, hogy magasztalták, aztán mikor már százezren tüntettek ellene, úgy „halasztották el a bevezetését” (el nem törölték, mert az a vereség beismerése lett volna, és olyan nincs, a magyar kormány olyan verhetetlen, mint az impotens szerszáma), hogy mára már sokan el is felejtették azt is, hogy volt egy ilyen. Most azzal érvelnek, hogy „sokan csaltak a katával”. Meglehet, de nem felejthetem, amikor a rokkantnyugdíjakat tették majdnem nullával egyenlővé, akkor az folyt minden kormánymédiumból, hogy „minden rokkantnyugdíjas csaló”. Az is, aki végtaghiányos volt: hitetni akarták, hát hitették – és el is hitték sokan. Nagy szégyen volt, meg kell hagyni, de megtörtént.
Ma sokan sopánkodnak, hogy „kevesen vannak, ezren akarnak tüntetni?” A kormánymédia is a szokásos kocsmai fölényeskedését vette elő, olyan címek jelennek meg például a Magyar Nemzetben, miszerint:
„Hatszáz ember próbálja megbénítani a fővárost”
Hogyha hatszáz, akkor hatszáz. Ha ezer, hát ezer. „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tészen csuda dolgokat”. Más kérdés, hogy aki írja, minden valószínűség szerint szintén katás, és lehet, hogy még nem tudja, de esélye sem lesz kibújni a törvény alól. A netadó ellen is kevesen tiltakoztak első nap. Aztán egyre többen lettek.
Van értelme a tüntetéseknek?
A netadós példa azt mondja: van. Voltak ugyan olyan spontán, pártpolitikától mentes és nagy tüntetések a közelmúltban – az egyik az Indexért tartott, a másik a homofób törvény elleni – amelyek ugyan nem értek célt, de nem nevezhetőek jelentéktelen pikniknek: most még nem tudjuk, ennek a tiltakozásnak mi lesz a sorsa. A kormánymédia és az ellenzéki politikusok persze mind próbálják ellenzéki pártoskodásnak beállítani a demonstrációt, de itt és most egyszerűen nem pártpolitikáról van szó.
Itt és most arról van szó, hogy négyszáz fölött az euró, a dollár, akinek hitele van, belegebed a törlesztésekbe, és dolgozhat akármennyit, ha katás, ezentúl felkopik az álla.
Ez tehát társadalmi állapot, gazdasági kérdés, melynek semmi köze ahhoz, kinek melyik párt vagy politikus a kiskedvence.
Ha lesznek még tiltakozások és elég népesek lesznek: célt érhetnek. Ne tévesszen meg senkit, hogy a kormány is, az ellenzék is rajtuk fog lovagolni: nincs kormánypárti katamentes és ellenzéki katakárosult.
Elképzeltem mondjuk a CÖF ellentüntetését, hatalmas transzparensekkel:
„Adózni akarunk! Sokat! Többet! Most!”
Nem lesznek túl népszerűek, annyi szent, szóval némi óvatosságra intenék a propaganda ilyen felhasználása esetén. De ők tudják.
Mindenki más meg azt tudja, miszerint „az nem lehet, hogy annyi szív hiába szív.”
Mert most mindenki szív.
Míg hagyja.
Fotó: NLC galéria
Szerző: Szele TamásForrás: Huppa