A forint „gyengesége” elemzői és egyéb műkedvelői kommentárok özönét indította el az utóbbi hetekben. Egyesek szerint a gyenge forint nem tükrözi „az árfolyamánál jobb fundamentumokat”, és persze vannak, akik szerint még ez a „gyenge” árfolyam sem tükrözi eléggé a magyar fizetőeszköz problémáit. Ez utóbbiak főleg külföldi elemzők, akikről egy közismert kommentátor egyszer azt találta mondani, hogy nem hiszünk nekik, mert olyanok, mint a szovjet tudósok. Az igazság, mint oly sokszor, a két szélsőség között található, vagyis nagyjából ott, ahol a piac árazza ezt a terméket. Ebből a szempontból Nagy Mártonnal érthetünk egyet, hogy az árfolyamnak ott van a helye, ahova a piac árazza. Nyilván, ha a „fundamentumok” változnak, akkor majd a piac is változtatja véleményét.
Nos, a piac és ezen keresztül ez az árfolyam egy gyenge gazdaságról szól, ami azért érdekes, mivel győzelmi kommentárokban és látszatra jónak tűnő indikátorokban bővelkedtünk az elmúlt években. De ami a piacnak nem dolga, a közgazdászoknak viszont annál inkább, hogy megértsék, ez a növekedés valójában milyen fundamentumokra épül(t). Fiatal, jól képzett társadalomra, egészséges demográfiára? Hatékonyan és jól szabályozottan, a jogállamiság keretei között, magas fokú innovációval működő piacgazdaságra? Amelyben az erőforrásokhoz hozzáférést, nem a haveri, rokoni vagy éppen a korrupciós szálak mozgatják, hanem a jobb versenyképesség? Vagy éppen a fordított a helyzet?
Feléltük a jövőnket
Magyarország a 2010-es években az elképzelhető legjobb környezetben, alacsony infláció és még annál is alacsonyabb kamatok, magas világgazdasági növekedés, beömlő EU támogatások és külföldi befektetések, jelentősen reálleértékelődő forint mellett 2,8 százalékkal növekedett a forintban mért éves reál GDP alakulását tekintve. Lehetett volna rosszabb is. Például a 2000-es években csak 2,5 százalékkal nőtt, igaz a történelem három legnagyobb világgazdasági és tőzsdei válságából kettő erre az évtizedre esett, és az EU források még csak éppen csörgedezni kezdtek. Ráadásul a rossz gazdaságpolitikai mix (expanzív költségvetési és szigorú monetáris politika) miatt jelentősen reálfelértékelődő (értsd az exportőrök és - a külkereskedelem magas gazdasági súlya miatt - a teljes magyar gazdaság versenyképességét rontó) forintárfolyam, ezzel összefüggésben magas költségvetési és fizetésimérleg-hiány és infláció, valamint a gazdaságot fojtogató kamatszint volt jellemző. Erről korábban itt írtunk.
Az ezredforduló után sokáig előadásokon azt mondtam, hogy a 2000-es évek magyar gazdaságpolitikáját azért fogják tanítani a világon sok helyen, mert minden elemében rossz volt. Nos, ezt sikerült 0,3 százalékponttal túlszárnyalni a következő évtizedben lényegesen jobb körülmények között. Ráadásul ha figyelembe vesszük a két évtized között a forint árfolyamának változását is, akkor a mérleg nyelve a 2000-es évek felé billen. És ezért (is) botladozik 390 környékén a forint az euróhoz képest. Természetesen, ha tényleg le akarjuk szorítani az inflációt, akkor a magasabb kamatszint, vagy ha szerencsénk van a máshol gyorsabban csökkenő árindexek miatt eső kamatok (vagyis a saját nominális kamatszintünk relatív emelkedése) okán a forint erősödni fog (ahogy ezt tette a 2000-es években is, talán még emlékeznek a 228-as euró árfolyamra 2008 elején).
De ez nem a fundamentumok javulását fogja jelenteni, csak azt, hogy többet vagyunk hajlandóak fizetni a hazai és külföldi megtakarítóknak a forrásaikért, mert magasabb inflációval és magasabb kockázatot jelentve működünk.
Arról már itt és itt írtunk, hogy az emberi erőforrás az egyik legnagyobb problémája a rendszernek, és hogy a születések eleve kudarcra ítélt növelése helyett inkább a mortalitási ráta csökkentése és az egészségben (és munkával, vagyis GDP termeléssel) eltöltött évek számának a növelése lett volna - és lenne még mindig - a legjobb recept. De hogy ne csak többen, hanem hatékonyabban is dolgozzunk ahhoz az oktatásba, képzésbe kellett volna (jobban) befektetni. E két stratégiai hiba évtizedekre „alapozta meg” a „jó” magyar fundamentumokat, ezek miatt önmagában évtizedes távlatban alacsonyabb a gazdasági növekedésünk, mint ezek megfelelő kezelése esetén. De van itt más is.
A magasnyomásúnak keresztelt expanzív gazdaságpolitika a 2010-es évek második felétől az addigi igen lagymatag (2010-14 közötti éves átlag 1,5 százalékos) növekedésre adott válasz volt. A münchauseni az megfelelőbb jelző volna, hiszen idézett báró úgy próbált eljutni a Holdra, hogy vashintót készíttetett és mágneses golyóbist dobált felfelé. Ugyanis a kettős kamatszint és annak következményeként a különböző támogatott, piacinál alacsonyabb kamatozású, a vállalatok és a háztartások egy része felé irányuló hitelek, az EU és magyar költségvetési támogatások „irányított kelet-európai véletlenként” (copyright: Hegedüs professzor) történő osztogatása révén ért el (átmenetileg) magasabb gazdasági növekedést. De még a legjobb terápiának is vannak negatív mellékhatásai, és megjelenik a rugó effektus: a rugót nem lehet vég nélkül kihúzni vagy összenyomni és utána a kiinduló helyzetnél is nagyobb mértékben lendül vissza. Ezt hívja a statisztika az átlag körüli szóródás elvének. Vagyis, ha a fundamentumokhoz képest nagyobb gazdasági növekedést sajtolunk ki egy rendszerből, azt monetáris és fiskális eszközökkel túlstimulálva, akkor azt egy olyan időszak fogja követni, amikor a gazdasági növekedés és egyéb indikátorok (pl. fizetési mérleg, infláció) rosszabbak lesznek. Ez történik most. Ezért közel 400 az euró. De van rosszabb is.
Az MNB elemzése alapján a jegybank 2020-21-ben 9 százalékponttal járult hozzá a gazdasági növekedéshez. Mivel ebben az időszakban a gazdasági növekedés nagyjából 2 százalék volt, az összes egyéb kormányzati intézkedés -7 százalékot sajtolt ki a rendszerből. A jegybank szerint, és nincs okunk ebben kételkedni, az intézkedéseiknek hála 1500 milliárd forinttal javult a költségvetés egyenlege két év alatt; ezért, ha most jön néhány nehéz év, a szaldó még mindig pozitív lesz. Nos, nagyjából 10 ezer milliárd forint áll csupán egyhetes betétben, amelynek költsége éves szinten jelenleg 650 milliárd és növekszik. Az aktívák között eddig egyetlen komoly nyereségtermelő eszköz volt, a devizartalékok, amelyeken a forint leértékelődése révén keletkezett évi párszáz milliárd forint „nyereség”. Ez persze a konszolidált költségvetés szintjén nem nyereség, hiszen ezzel szemben áll a deviza államadósságon elszenvedett hasonló méretű veszteség.
Viszont elvileg ez a „nyereségforrás” is kiesik a rendszerből, mivel az infláció elleni küzdelem legfontosabb eszköze szerkezetileg nyitott gazdaság esetén a pass through, vagyis a devizaárfolyamváltozásból fakadó inflációs +/- hatás, tehát a jegybank elsődleges érdeke a forint további leértékelődésének minimum megállítása, de még inkább visszafordítása. A jegybank működésének költségvetési hatását természetesen nem lehet néhány, még nagyobbnak számító mérlegtételből sem megbecsülni és akkor még nem beszéltünk a mérlegen kívüliek szaldójáról. Az azonban jól látható, hogy a gazdaságpolitika egészéhez alkalmazkodva a monetáris politika expanzív hatása is rövid távon pozitív, hosszú távon valószínűleg semleges lesz, vagyis a rugó némi rángatózás után visszaáll az eredeti helyzetbe. Van azonban egy titkos fegyver, ami a jegybankon keresztül a költségvetést gazdagítja, csak erről kevesebb szó esik. Ez a készpénzen elért fiskális nyereség, vagyis a seigniorage. Kerek számokkal számolva nyolcezer milliárd forintnyi forgalomban lévő készpénz esetében tíz százalékos infláció 800 milliárd nettó költségvetési bevételt jelent (és ugyanekkora kiesést a készpénz tulajdonosainak, hiszen ez lényegében egy adó) anélkül, hogy az ujjunkat mozdítanánk. Jól jönne most a rezsi finanszírozásra, árplafon kompenzációra és hasonlók, csak sajnos már ez is el van költve.
Rezsi, te drága
Büszkeségünk, a – hívjuk csak így – Rezsi nagyobb csapás a magyar gazdaságra, mint számos korábban említett probléma. Miközben a 2010-es években a háztartások egy főre jutó jövedelme közel kilencven százalékkal nőtt és az évtized utolsó éveiben, az energiaárak is elindultak felfelé, a háztartások számára ezeket befagyasztottuk. Nem az a gond elsősorban, hogy a piaci és a fizetett árak mára évi ezermilliárdos különbsége szintén rejtett költségvetési stimulus a gazdaságnak, amit explicit és implicit módon (l. Paks) az adófizetőkkel fizettetünk meg.
Sokkal inkább az, hogy ezzel kényszerzubbonyt vett magára a kormány, hiszen a politika is olyan, mint a gazdaság: működik a rugó elv.
Vagy éppen a tudatmódosító szerek: ha valami egy ideig azt a képzetet kelti, hogy számunkra a világ jobb, mint amilyen, akkor amikor ezt a valamit elvesszük a kedves betegtől, utána lényegesen rosszabbnak tűnik. Ezért a Rezsi - talán a magyar nevek szótárába is érdemes bevenni, a közgazdasági könyvekben bizonyára ott lesz a 2000-es évek melletti fejezetben - marad, és a következőket műveli a gazdasággal:
- óriási költségvetési hiányt okoz (háború nélkül is, mielőtt félremagyaráznánk), amit az adófizetők, vagyis direkt vagy indirekt módon javarészt a magyar családok fizetnek meg
- igaz nem egyenlő módon, hiszen a szegényebbek finanszírozzák a gazdagabbak magasabb energia felhasználását, ami miatt
- különadókba csomagolva kell az egyenletet rendezni, ami miatt
- a különadók által sújtott szektorok nemzetközi versenyképessége, beruházási rátája, növekedése, foglalkoztatási képessége és „furcsa” módon adófizetési képessége romlik, miközben ez és
- a piacitól eltérített árak torzítják a gazdaságban az árképzést, a versenyt, bizonytalanná teszik a beruházási döntéseket,
- a piacinál alacsonyabb energiaárak nem ösztönöznek takarékosságra, energiahatékony lakossági beruházásokra (szigetelés, napelemek).
Nem baj, legalább jó az infláció letörésére.
Az a rossz hírem, hogy nem.
Amennyiben elfogadjuk, hogy az infláció monetáris jelenség, (márpedig ez olyan, mint a demokrácia, hogy nem a legjobb, de amíg nincs jobb ötletünk, inkább ezt alkalmazzuk) úgy elsősorban nem a lakosság kiadási szerkezete, hanem annak nagysága és ezzel szemben a GDP termelési oldala dönti el egyéb tényezők változatlansága mellett, hogy mi történik az árakkal, és tegyük hozzá a fizetési mérleg hiányával. Nem meglepő módon mindkét mutató évek óta tendenciózusan romlik, az árak növekedését csak átmenetileg fékezte a járvány. Magyarul ha nem energiára költjük a (többlet)pénzt, amellyel szemben nincs elegendő többlet kínálat, és nem is energiahatékonyságot növelő beruházásokra (a háztartások szintjén), hanem fogyasztásra, akkor ez az árak növekedésében és a fizetési mérleg pozíció romlásában csapódik le. Ráadásul a fentieken túlmenően felélünk egy fontos forrást, amely évekre gyorsíthatta volna a gazdasági fejlődést szemben a pillanatnyi fogyasztással. Az ökológiai lábnyomot már nem is mondom, minek túlterhelni a kedves olvasót.
Az elveszett frigyláda fosztogatói avagy az extraprofit nyomában
Három és fél évtizede foglalkozom több kevesebb sikerrel közgazdaságtannal, ennek ellenére nem emlékszem, hogy találkoztam-e azzal a közgazdasági kategóriával, vagy máshonnan nézve a magyar nyelv értelmező kéziszótárában azzal a szócikkel, hogy extraprofit vagy extraprofit adó. Pontosabban az alábbit találtam:
Extraprofit [a-p] főnév (közgazdaságtan):
- A tőkésnek az a nyereségtöbblete, amely a gyarmati és félgyarmati sorban levő népek kizsákmányolásából eredő profit és az anyaországbeli profit különbségéből adódik; külön nyereség, különprofit (1). Az imperialista kizsákmányolás és elnyomás célja: extraprofit kisajtolása. || a. Az átlagos tőkés hasznon felül egyéb módon elért nyereség; különprofit. Háborús extraprofit.
- A fejlettebb technikai berendezésekkel elért többletjövedelem; különprofit.
A kedves olvasó kreativitására bízom, hogy az erősen marxista stichhel bíró fenti 1. sz. értelmezést hogyan vonatkoztatja a 21. század Magyarországára. Magyar különprofitba pedig magyar különadó illik, még ha ez a magasabb beruházási és technológiai színvonalnak is az eredménye (l. 2 sz. értelmezés). De: a különadóval sújtott szektorok egyike sem a túlzott profitabilitásával tűnik ki, még különadó nélkül sem. Ugyanakkor valóban van olyan, nem a vállalat átlagon felüli jó menedzsment döntéseinek, jövőt megalapozó korábbi beruházásainak köszönhető többlet profit a rendszerben, amely egyes ágazatokat, vagy cégeket mások rovására kedvezményez, és ezért felmerülhet, hogy közgazdasági, vagy adópolitikai, esetleg a társadalmi igazságosság elvét követve ez elvonásra és újraelosztásra kerüljön.
Ha a monetáris politika eredményeként olyan mértékű feles likviditás alakul ki a pénzügyi rendszerben, mint például a 2020-as évek elejére nálunk is (a jegybank mérlege megduplázódott nem egészen két év alatt) és a bankrendszer emiatt alacsony (a lakosság felé gyakorlatilag nulla) költségű források mellett nominálisan (a korábbi monetáris politikának is köszönhetően megugró infláció, és arra adott kényszerű, szintén monetáris politikai válaszként) jelentős megtérülésre tesz szert, ez képezheti ilyen megfontolás alapját. De akkor tegyük hozzá, hogy ehhez a monetáris rendszernek a GDP mintegy ötödét kitevő, piacinál alacsonyabb kamatozású forrást (pl. növekedési hitel és kötvényprogramok) kellett a rendszerbe pumpálnia, vagyis akikhez ezek a források eljutottak, maguk is hasonló mértékű, ráadásul valós extraprofithoz jutnak hozzá a hitel futamideje alatt. Ők ezt hogyan köszönik meg a jó fundamentumok alatt görnyedő magyar társadalomnak?
Nem kérdés, hogy a kiharcolt vezetékes olajembargó alóli mentességből és az Ural-Brent olajárkülönbségből következő - ne aggassunk rá mellékneveket - profit alapvetően a Molnál megfelelő forrás a gazdaság és a társadalom azon részének segítésére, amely az energiaárak robbanásának (és ebbe az elmúlt évtized monetáris és költségvetési politikájából fakadó energia és egyéb árnövekedés nem értendő bele, hiszen azzal párhuzamosan a jövedelmek is nőttek) a kárvallottja. Az ilyen helyzetekre az angolszász közgazdasági irodalom a windfall tax kifejezést használja, és például az Egyesült Királyság be is vezetett ilyesmit az elmúlt hetekben, igaz nagyon lightosan a magyar különadókhoz képest. Ráadásul levonható belőle a beruházások egy része, amely a megújulók arányának növelését célozza (a franc abba a logikusan gondolkodó brit eszetekbe!).
De vajon nem ilyen-e, amikor egy országba bő évtized alatt a GDP mintegy kétharmadát kitevő EU támogatás, plusz hasonló nagyságrendű költségvetési és jegybanki beruházási és működési támogatás esik be a gazdasági szereplők egy jól behatárolható körének? Hol van ilyenkor Robin Hood (persze nem a hasonló nevű amerikai brókercégre gondolunk)? Vagy amikor a gazdaságpolitika a „jó” fundamentumok ellenére vagy talán azok hiánya miatt folyamatosan és jelentős mértékben értékeli le a hazai fizetőeszközt, és ezzel többlet profithoz („keresem a szót, keresem a hangot”) juttatja az exportőrök egy részét és az import egyes részeivel versengő hazai termelőket?
Nem szeretnék ötleteket adni, hogy honnan lehetne még külön forrásokat elvonni a gazdaságból, hiszen a meglévőkkel sem tudok ebben a formában közgazdászként egyetérteni.
De ha már tényleg keresgélni akarunk, akkor azt érdemes ott kezdeni, ahol valóban van extra profit, vagy bele sem kezdeni eme baljós kísérletbe.
https://www.portfolio.hu/befektetes/20220613/jaksity-gyorgy-a-rezsi-fiu-esete-mari-nenivel-550305
