Forrás: Veiszer Alinda műsora 

„Nincs olyan párt, az még nem született meg”, amelyben szerepet vállalna, az „egy hangulati kijelentés volt”, hogy ha nem nyer az ellenzék, akár aktív politizálásba is belekezdene – mondja Nagy Ervin Jászai Mari-díjas színész Veiszer Alinda legújabb műsorában (a nagyjából egyórás interjút egy jelképes összegért itt tudja megtekinteni). Azért mondta ezt, mert „azt szerettem volna, hogy itt minimum ne kétharmad legyen”. És azért ne, mert szerint olyan túlkapások voltak, hogy az már tarthatatlan, tarthatatlan, hogy politikai alapon embereket ellehetetlenítenek – mondta, és erre példaként említette a Nemzeti Filmalap politikai szimpátiától függő pénzosztásait, vagy az SZFE ügyét.

Nem akar ehhez asszisztálni, kisebb-nagyobb alkukat kötni, „hogy akkor én így majd valahogy elleszek”, később arról is beszél: „van egy küldetéstudatom”. Erre a szerep- és felelősségvállalásra a beszélgetés végén is visszatérnek, amikor azt mondja:

„nekem kutya kötelességem ezt csinálni, gyáva emberként fekszem le, ha ezt nem csinálom; én így élem meg”.

„Az égbekiáltó csalások, nem úgy látom, hogy nagyon sok embert idegessé tennének, akár saját közegemben belül is” – mondja a különböző ügyek miatt meg- vagy lebukott politikusokról. „A kollégáimtól én néha több kurázsit várnék el.” Ez azért lenne fontos, mert szerinte a politika, ha azt érzi, hogy nagyon sok irányból jönnek a támadások, hajlamos behúzni a féket. Azt mondja, a kilencvenes években nagyobb volt az értelmiség felelősségvállalása.

Egy kérdésre válaszolva beszél arról is, mit hozott otthonról, de a szülői szeretet mellett – gyerekkorukban „őrült jó” volt a kapcsolatuk, szerette az apja is, anyja is, „ölelgettek, puszilgattak” – hamarosan ennek apropóján is közéleti témákról lesz szó. Az apja kétkezi munkásember volt, aki „mindenkinek nekiment”, és neki nagyon tetszett, hogy „az apám nem fél”, miközben nagyon hevesen tudnak egymással konfrontálódni.

Megérti, mindig is értette, hogy az apja nem lesz baloldali, amit nem ért, „azok a határátlépések” mentegetései. Nem érti, hogy ha „beszántanak egy egyetemet, hogy lehet azt jóra nézni, hogy lehet teljesen nyilvánvalóan lebukott hazugságokat jóra nézni”, és az ilyen hazugságoknál egyébként Gyurcsány őszödi beszédét is megemlíti.

A beszélgetés elején említett SZFE-re később visszatérnek. „Attila szerintem nagyon sokszor hazudik” – mondja Vidnyánszky Attiláról, az egyetemi kuratórium elnökéről, akiben szerinte hatalmas sértettség, „atomisztikus gyűlölet” van. Azt mondja, ő már Vidnyánszkyék beregszászi időszakában mellettük állt, „és én voltam az utolsó, aki köszönt neki a POSZT-on”, ezért is igaztalannak érzi Vidnyánszkynak azt a szövegét, hogy őt „nem engedték be” a pesti színházi körök.

Beszél nagyapja bebörtönözéséről, a művészetet megbénítani képes mester és tanítványa viszonyról, de arról is, hogy miért kezdett el filmezni, illetve miért nyitott a kereskedelmi tévék felé, miért ugrott be egy „viszonylag minőségi sorozatba” (ez az RTL Klub Tanár című sorozata volt). Részben azért is váltott a színházból, mert a „Katonában én túl szabályos voltam, a szépfiú karakter”, és mert ott „sosem volt fókuszban” az „a klasszikus vonulat”, amit például a Kincsemben kiélhetett. A színházi ízlése mindig is „katonás” volt, de az egyéni boldogulás útjához „le kellett lépnem erről a betonbiztos ösvényről”, a magyar filmről pedig többek között azt mondja, hogy az „nem nézőalapú, jó ha van, de ha nincs, az se baj”.

A beszélgetésben felidézik azt, amikor 2019-ben beszólt Kocsis Máténak, amiből komoly felhördülés lett a kormánypárti táborban (a Fidesz frakcióvezetőjét „Kocsis Máté-szerű képződménynek” és „félnótás országgyűlési seggnyalónak” nevezte). Szerinte ez is arra példa, hogy fontos a médiatérben maradni, mert egy-egy ilyen megszólalás erőt adhat egy olyan ügynek, ami mellett valaki kiáll.

„A politika nem szent és sérthetetlen, kritika tárgyát vagy gúny tárgyát képezheti”

– ezt a Bajnok című Pintér Béla-darab kapcsán mondta. De szerinte nem a politikusok személyei, hanem „a képmutatás mint olyan, annak a leleplezése” fontos ebben. Az előadás azért lett nagyon erős, mert „nagyon súlyos képmutatásra” mutatott rá, egy olyan jelenségre, hogy az ember elhazudja az életét a hatalom miatt.