Nos, kinek végre, kinek valahára, kinek örömére, kinek bánatára, eljött a beígért katonai-stratégiai elemzés napja is, amire már úgy fenték a fogukat olvasóink közül a Kreml hívei, amit majd szét akarnak kapni, mint blöki a lábtörlőt. Tegnap úgyis magamra haragítottam a moszkoviták konteós ágát, ma miért ne tenném ugyanazt a militarista águkkal?

Csak aztán óvatosan avval a marcangolással.

Jeleztem én már a múltkor is, csak a nagy sértegetésben, átkozódásban senki sem figyelt oda, jelzem most is: ezeket az elemzéseket én nem kizárólag a saját kútfejemből írom, nem foteltábornokosdit játszom. Egyrészt nekem minden nap össze kell gyűjteni egy hírösszefoglalóban az elmúlt 24 óra eseményeit, amit igen nagy részben a hivatalos, moszkvai álláspontot képviselő TASZSZ és Interfaksz hírei alapján teszek, de az egyensúly miatt használom a Meduza.io-t és az Ukrinformot is. Szóval, bármilyen eseményről van szó, legalább két oldalról vizsgálom meg. Másrészt mindemellé olvasom a nemzetközi szaksajtót is, itt tudom ajánlani például a Defense One kiváló írását arról, mitől is erősödött meg az ukrán hadsereg ennyire meglepő mértékben 2014–15 óta, és a Meduza is gyakran közöl stratégiai elemzéseket. A mostani írás például nagyon nagy értékben a Meduza részletes elemzésére támaszkodik, mely körülbelül egy órája jelent meg

„Az orosz haderő új stratégiájáról. Elemezzük az ukrajnai invázió harmadik hetét és idézzük fel a szovjet-finn háború kimenetelét”

címmel. Ezt csak azért jeleztem, hogy a kedves, kocsmai modorban fölényeskedni próbáló kommenthuszárok ne gondolják, hogy ólomkatonákkal játszom le az ütközeteket és annak alapján írok. Vannak forrásaim, méghozzá kimerítően alaposak. Akkor lássunk neki.

Aki figyelemmel kíséri az eseményeket (és nem kizárólag az egyik vagy másik oldal szempontjából nézi őket) annak feltűnhetett, hogy az elmúlt napokban ez a háború valahogy megváltozott. Hogyan fogalmazza meg ezt a Meduza elemzése?

„A csapatok már nem rohammal próbálják elérni az Ukrajna mélyén lévő célpontokat – menetoszlopokban vonulnak nyitott szárnyakkal, felderítés, helikopteres támogatás stb. nélkül. A városok megkerülésének és az ukrán helyőrségek hátrahagyásának korábbi gyakorlatát felváltották az elhúzódó ostromok és a lakott területek elleni támadások.”

Látható, hogy az orosz erők már nem próbálnak egyszerre mindenhol erősebbek lenni, és egyszerre nyolc-kilenc fronton támadni. Az elmúlt napok eseményei alapján a következő hetek legfontosabb orosz céljai közé kell sorolni a Donbaszban lévő ukrán erők legnagyobb csoportjának bekerítését, amelynek érdekében offenzívát indítottak a Donyecktől nyugatra és Harkivtól délre. A bekerítés drámaian megnövelheti az ukrán hadsereg veszteségeit (ha a donbásszi erőket nem sikerül megmenteni, akkor az ott harcoló 8-9 dandár nagy részét, vagyis teljes haderejének harmadát-negyedét elveszítheti az ukrán hadsereg). Itt egyértelműnek tűnik, hogy orosz részről katlancsata kialakítása a terv, amelyet – valljuk be – megnyernének.

Az orosz terv továbbá nyilvánvalóan az, hogy Kijevet nyugatról és keletről – a Dnyeper mindkét oldalán – blokád alá veszik; az orosz csapatok itt erőt gyűjtenek, és igyekeznek megvédeni előrenyomuló erőik szárnyait és hátát.

Ehhez nyilván az ukrán fegyveres erőknek is lesz pár szava, és az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem szokták annyiban hagyni a támadásokat, csakhogy ők sem tehetnek azt, amit akarnak. Először is, a mozgásuk meglehetősen korlátozott az orosz légifölény miatt (bár ez a légifölény minden nap megkérdőjeleződik, valahogy mindig előkerül az előző nap még teljesen elpusztított ukrán légierő, valószínűleg főnixmadarakat alkalmaznak, azok élednek újjá poraikból), de a tömeges csapatmozgások jelenleg őrültséget jelentenének, mészárszékre vinnék a csapatokat. Nem tudnak kezdeményezni, marad nekik a városokra alapozott, fókuszált védekezés, esetleg e mellett képesek még a városok közvetlen közelében ellentámadásokat indítani, és az orosz utánpótlási útvonalakat lesből megtámadni. Ilyen helyzetben az ukrán stratégia lényege csak egy lehet: rákényszerítik az orosz parancsnokságot, hogy szórják szét, osszák meg erőiket a városok ostromával és blokádjával, ők pedig okozzanak a támadóknak minél nagyobb veszteségeket, és hosszabbítsák meg a háborút egészen addig, míg az orosz szempontból jelentéktelen, de állandóan zajló és méregdrága, világos cél nélküli hadműveletek sorozatává válik, amik felmorzsolják az orosz erőket és kiürítik a Kreml zsebét az utolsó kopejkáig.

Akkor általánosságban látjuk mindkét fél céljait. Milyen a helyzet jelenleg a fronton?

Kijevtől északra és nyugatra továbbra is heves harcok folynak. Az orosz hadvezetés a Kijev-Zsitomir autópályától délre gyűjti össze erőit, de úgy tűnik, hogy nem képes döntő offenzívát indítani délebbre – Fasztovnál és Vaszilkivnél – azzal a céllal, hogy elvágja a fővárost a nyugati régióktól. Ennek az az oka, hogy folyamatos összecsapások zajlanak a szárnyakon és a hátországban. Az orosz erősítésnek és az utánpótlási konvojoknak több veszélyes területen kell áthaladniuk, hogy elérje az autópályától délre fekvő területet: Gosztomel, Buka, Irpiny, Borodjanka és Makarov környékén folytatódnak a tüzérségi támadások és a rajtaütések.

Ugyanakkor ezek a csernobili zóna néhány útján még mindig feltartanak minden szállítmányt. Egy héttel ezelőtt több tucat kilométeres oszlopok torlódtak ott: az orosz hadseregnek nem volt módja arra, hogy minden rendelkezésre álló erőt a frontra vezessen.

„Most azonban valószínűsíthető, hogy az orosz csapatok a következő hetekben legyőzik azt a néhány tíz kilométert, ami Kijevtől délre a Dnyepertől még megmaradt, és blokád alá veszik a várost.”

– írja a Meduza, és én azért annyit hozzátennék, hogy az viszont bizonyos, miszerint a „Hosszú konvojt” veszteségek nélkül nem fogják szétbontani és nem is lesz egyszerű a még menthető járműveket bevetésre kész állapotba hozni. De – lehetséges, hogy sikerül valamit alkotni orosz részről ott is. Főleg most, mikor a Dnyeper túloldalán – Kijevtől északkeletre és keletre – az orosz csapatok elérték a főváros Brovary külterületét, és dél felé terjeszkedtek, elérve a Kijev-Harkiv autópályát. Itt is hasonló a kép, mint Kijev nyugati peremén: az előrenyomuló csapatok oldalszárnyain továbbra is heves harcok folynak. Ennek a seregtestnek különben a legnagyobb baja az, hogy utánpótlása az ostromlott Szumi és Csernyihiv, valamint a még el nem foglalt Konotop, Priluki, Romny stb. körül húzódó hosszú összeköttetési vonalakon „lóg”. Még a nyilvános források szerint is mindennaposak ott a rajtaütések. Úgy tűnik, az orosz hadsereg nem rendelkezik olyan erőkkel, amelyekkel felszámolhatná az ellenállást Szumiban és Csernyihivben (és még kevésbé a köztük lévő nagy kiterjedésű területen).

Harkiv térségében a helyzet pontosan olyan, mint amilyet az ukrán stratégia diktál: a felek döntő célok nélküli, kis léptékű hadműveleteket folytatnak, kimerítő tüzérségi párbajokkal; mindez az itt viszonylag gyenge orosz erők folyamatos veszteségei mellett zajlik.

Harkivtól délre viszont a helyzet az orosz stratégiának kedvez: itt az orosz alakulatok célja világosan a Donbásszban ragadó ukrán erők hátországának elérése, Balakleya és Izium közelében. Súlyos harcok árán, de mindkét várost elfoglalták az orosz erők (Izyumot talán nem teljesen, bár március 13-án közzétettek egy videót a város központjában lévő orosz felszerelésekről). Valószínű, hogy az orosz seregtest, miután Izyumnál megszabadult a nagy ukrán erők ellenállásától, most Barvenkovo felé fog előrenyomulni, hogy elvágja a bal parti Ukrajna fő erőit a Dnyepertől (ebben az esetben a folyóra és a városra egyaránt utalva). Március 13-án légicsapások indultak ennek az ukrán csoportosulásnak a szlovjanszki és kramatorszki főhadiszállása ellen.

A DNK csapatai és egyes orosz egységek Guljajpole és az elesett, sőt, megsemmisült Volnovakha közelében az ukrán hadseregtől súlyos veszteségeket szenvedtek (a sérült és elhagyott járművek számából ítélve). Kétséges azonban, hogy az ukrán erők képesek lesznek-e gyorsan helyreállítani a frontot.

Szlovjanszktól és Kramatorszktól keletre az orosz és LNK erők megpróbálnak egy kisebb „katlant” létrehozni Liszicsanszk és Szeverodonyeck közelében. A valószínűsíthető cél nem csupán a donbásszi ukrán alakulat bekerítése, hanem azonnali feldarabolása is.

Az ilyen bekerítési műveletek fő veszélye az ukrán hadsereg esetleges ellenállása az ostromra előkészített városokban. Pontosan ez történik Mariupolban, Donyecktől délnyugatra, már több mint tíz napja. A városba már orosz erősítést vezényeltek, több ezer „kádirovita”, vagyis csecsen Roszgvargyija-harcos támogatásával (más kérdés, hogy ezek egyes, hiteles források szerint „záró alakulatok”, az a feladatuk, hogy megakadályozzák a támadó csapatok meghátrálását, visszavonulását). Szép hagyomány ez, még a sztálini időkből. Illetve: olyan szép, hogy igen randa.  

Végül a távolabbi térségben, a mikolajivi és herszoni régiókban a harcok nem az orosz offenzíva valószínű célpontjához, Odesszához közelednek, hanem ellenkezőleg, távolodnak tőle. Az orosz erők, amelyeknek nem sikerült gyorsan bevenniük Mikolajivot és elérni a tőle északra fekvő Bug folyót, most megpróbálják biztosítani a hosszú, nyitott szárnyukat Krivij Rih felé. Harcok folynak egy Krivij Rihben állomásozó ukrán harckocsidandárral a herszoni és dnyepropetrovszki régiók határán.

Akkor most lépjünk hátrébb kicsit és gondoljuk át: hová vezethet ez?

A helyes válasz: bárhová és bármihez.

Az orosz hadseregnek, ha képes lesz megváltoztatni a mentalitását („legyünk mindenhol erősek”) egy pragmatikusabb és egyszerűbb megközelítésre („összpontosítsuk erőinket a kulcsfontosságú területekre”), még mindig van esélye arra, hogy legyőzze az ukrán erőket a bal parton. Ehhez ki kell javítania a kezdeti elképzelések hibáit: le kell mondania az Odessza irányába történő határozott fellépésről, át kell csoportosítania erőit Harkivtól délre és a zaporizzsjai területre, valamint meg kell erősítenie a Donyecktől nyugatra előrenyomuló seregtestet. Kijev alatt pedig a hangsúlyt az utánpótlás biztosítására kell helyezzék és így talán javulnak az esélyeik.

Az ukrán hadvezetésnek nehezebb kijavítania saját kezdeti hibáit: az első napokban elhibázott egy csapást délen, és most nehéz lesz oda erősítést küldeni, hogy elkerülje az erők teljes bekerítését Donbásszban. Ukrajna számára a fő cél továbbra is Kijev védelme marad és erre a város a lehető legalaposabban felkészült.

Az a tény azonban, hogy az ukrán hadsereg nem tudja magához ragadni a kezdeményezést, nem garantálja az orosz hadsereg győzelmét.

Minden attól függ, hogy a felek hogyan képesek katonai stratégiájukat politikai célok elérésére fordítani. Itt derülhet ki, hogy a Kreml már a hadművelet tervezési szakaszában kritikusan elszámította magát: az orosz hadsereg tűzerőben és mozgékonyságban fölényben van az ukrán hadsereggel szemben, és képes növelni a légicsapások intenzitását is. A másfélszeresre tehető számbeli fölény (a milíciák és az irreguláris egységek figyelembevétele nélkül) azonban nem biztos, hogy elegendő lesz ahhoz, hogy egymást követő hadműveletekben legyőzzék az ukrán hadsereg nagy részét, és megszállják az ország nagy hányadát.

Viszont egyáltalán nem biztos, hogy az orosz hadsereg módszerei alkalmasak erősen megerősített városok bevételére. A több százezer lakosú települések ostroma pedig folyamatosan rontja Oroszország külpolitikai megítélését. Ennek az állapotnak a nemkívánatos voltát mostanra a Kreml is felismerte. Itt jön a finn háborúval vont párhuzam, amit szó szerint idéznék a Meduzáról:

„Ilyen körülmények között megnő a valószínűsége egy kompromisszumos megállapodásnak (hasonlóan az 1940-es szovjet-finn háborút lezáró megállapodáshoz (a háború kezdetének és lefolyásának körülményei nagyon eltérőek voltak). A Kreml egyértelműen jelentős, adu ászként előrántható katonai sikerekkel (pl. egy bekerített csoportosulás Donbasszban) szeretné megkezdeni a tárgyalásokat egy ilyen megállapodásról. Egy kikényszerített egyezség azonban önmagában nem oldaná meg azokat a problémákat, amelyeket az orosz vezetés magának teremtett: az ukrán hadsereget nyugati segítséggel építenék újjá, bármelyik ukrán vezetés bosszúra vágyna, Oroszország pedig elszigetelt maradna. A „kompromisszum” alternatívája még mindig ugyanaz – egy hosszú és erőforrásokat felemésztő háború pusztán annyiért, hogy egy bábkormányt hozzanak létre az országban.”

Körülbelül itt tartunk tehát. A „rövid háború” az orosz félnek kedvezett volna, de nem sikerült elég rövidre, a „hosszú háború” az ukrán félnek kedvez, éspedig bizonyos határokon belül annál inkább, minél tovább tart, egy „finn típusú kompromisszum” pedig tulajdonképpen senkinek sem kedvezne – ha a háború eredeti céljait tekintjük, tehát a donbásszi népköztársaságok szuverenitásának elismerését, a Krím orosz területként való elfogadását és a Donbássz-Krím korridor kialakítását, plusz egy kijevi bábkormány létrehozását, valamint Ukrajna integrálását így vagy úgy az Oroszországi Föderációba – az orosz fél számára ezek így együtt elérhetetlenek volnának kompromisszumos úton, az ukrán fél számára pedig elfogadhatatlanok.

Szóval, róka fogta csuka, csuka fogta róka, tulajdonképpen az a kérdés, hogy a csuka húzza-e le a rókát a víz alá, vagy a róka rántja ki a csukát a partra, ki fullad meg előbb?

A legjobb mindenképpen a kompromisszumos megoldás lenne, viszont az mindkét félben olyan tüskét hagyna, hogy csak idő kérdése lenne egy újabb háború közöttük.

Tehát most tartunk ott, hogy minden fél számára jó vagy elfogadható megoldás nincs.

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás