Ukrajna legnagyobb gyermekkórházában járt Jászberényi Sándor, a 24.hu-t Kijevből tudósító író, újságíró, valamint fotós kollégája, Hölvényi Kristóf. Megrázó beszámoló arról az óvóhelyről, ahol az anyák már mind elsírták a könnyeiket.
Kijev, Ukrajna fővárosa folyamatos légitámadás alatt áll. Óránként sírnak fel légoltalmi szirénák, a becsapodó orosz rakéták hangjától remeg a föld. Azt a dermesztő csendet viseljük nehezen, ami utána következik.
A hajnal erőtlen és hideg. Szemerkélő hóesés, és fekete sár a kihalt utakon. Reggel nyolctól délután háromig tartanak nyitva a boltok. A gyógyszertárak előtt több százméteres sorok állnak. Didergő nők és gyerekek várják, hogy bejussanak.
A pánikvásárlás jelei már láthatóak a szupermarketek polcain, de az élet még megy Kijevben. Még mindig van áram, víz és gáz. Az otthonok még nem dermedtek a kelet-európai télbe, igaz, az emberek – a légoltalmi szirénák folyamatos működése miatt – az idejük nagy részét a pincékben töltik.
Kora reggel indultunk el Kijev külvárosa felé, kocsival. Erősen havazott, az ellenőrzőpontoknál látszott az önkéntes honvédők lehelete. Sárga karszalagos, bőrdzsekis férfiak állnak a sebtében felépített beton úttorlaszok mellett, felhúzott és kibiztosított AKM-gépkarabélyokkal a kezükben. Az ujjuk az elsütő billentyűn, amikor a kocsi letekert ablakához lépnek. Ilyenkor feltartott kezekkel imádkozunk, hogy ne ijedjen meg, legfőképpen nehogy elbotoljon valamiben, mert a harmincas tár éppen elég ahhoz, hogy mindannyiunkat a túlvilágra küldje.
Az út közepén keresztbeállt Humvee, a filmekben sokszor látott katonai jármű. Ukrán katona int, hogy mehetünk tovább. Fekete füst száll a tejfehér ég felé a vizes hóesésben. Még ég a tegnap éjjel kilőtt TV-torony. A sors fintora, hogy az oroszok célpontja üzemképes maradt, csupán néhány órára jelentkeztek átjátszási problémák az ukrán nemzeti tévékben.
Ugyanezt már nem lehet elmondani a toronnyal szemben álló edzőteremről. A kardiógépekből száll fel a füst. Kitört ablakszilánkok szikráznak a sárban. Csikorognak az ember talpa alatt.
Fényképezünk, majd megyünk tovább.
Kisírt szemű, kialvatlan civilek nézik az elhajtó autónkat a romok közül.
Az Okhmatdyt gyermekkórházhoz tartunk. Ez a legnagyobb, kifejezetten gyerekekre szakosodott kórház egész Ukrajnában.
A kórház bejáratánál fegyveresek állnak golyóálló mellényben. Katonai busz hajt ki teli gépkarabélyos önkéntesekkel a kapun. Várjuk, hogy beengedjenek az őrök.
Az orosz propagandagépezet folyamatosan arról számol be, hogy az ukrán haderők civil épületek mellé telepítik a tüzérségüket, kiemelt katonai logisztikai központjaikat, hogy súlyos civil áldozatok nélkül ne lehessen kilőni őket föld-föld rakétákkal. Imádkozunk, hogy ne is kelljen ilyesmiről beszámolni.
A katonai egységek civilek köré telepítése bevett stratégiája a XXI. századi hadviselésnek. Gyakran elfeledkezünk arról, hogy a háború nemcsak tengeren, földön és levegőben, de a virtuális térben is zajlik – a civilek szenvedése és annak képi látványa erősen tudja befolyásolni a hadviselő felek megitélését az összekapcsolódott világban.
A hideg a csontvelőnkig hatol, mire megkapjuk az engedélyt a belépésre.
Modern kórházépület felé haladunk. Az állatfigurákkal díszitett ajtók és a vidám színek árulkodnak csak arról, hogy a betegek nagy része kisgyerek.
A bejárat előtt összetalálkozunk a kórház igazgatójával, Dr. Vlagyimir Zsovnírral. Kialvatlanság és kétségbeesés a tekintetében.
„Itt nem lehet dohányozni. A kórház egész területén tilos” – mondja, folyékony angolsággal.
Szégyenkezve elnyomjuk a cigarettáinkat.
„Na, jöjjenek” – mondja.
A kórház recepciója előtt halomba rakott pillepalackos vizek, segélycsomagok. Fiatal orvosok rohannak a folyosókon, színes műtősruhákban. Kialvatlanok, de mosolyognak, ahogyan elmegyünk mellettük.
Ez Ukrajna legnagyobb gyerekkórháza. Talán Európa legnagyobbja is. Hétszázhúsz ágyunk van. Napi tíz operációt hajtunk végre.
Hölvényi Kristóf„És a háború? Mi változott a háborúval?”
„Igen, a háború” – mondja eltűnődve. Hosszasan hallgat. Olyan érzésem van, mintha a kialvatlanság miatt elvesztette volna a fonalat.
„Eddig négy csecsemőt műtöttünk a háború miatt. A többi sebesült katona.”
„A sebesült katonákat is megműtik?”
„Orvosok vagyunk. Erre esküdtünk fel. Senkit sem utasítunk vissza.”
„Befolyásolja a háború a kórház működését?”
„Mindent befolyásol az országban. Mindent. Még a levegőt is, amit beszívunk.”
„Miben?”
„Például leállt a szemétszállítás. Látja azt a szeméthalmot ott? Na, az veszélyes kórházi hulladék. Napok óta csak gyűlik.”
„A légitámadások?”
„Igen, a légitámadások…” – mondja kásásan. „Ne haragudjon, nem tudom mikor aludtam utoljára.”
„Mi van a légitámadásokkal?”
A légitámadások miatt nincs teje a nőknek. Egyszerűen nem tudnak szoptatni. Több tucat telefonhívást kapunk, hogy segítsünk tápszert szerezni, mert éhen hal a gyerekük. Ugyanez a helyzet az inzulinnal is.
„És?”
„Megoldottuk. Vannak készleteink. Tudunk segíteni még.”
„Mi miben tudunk segíteni önöknek? Mire van szükségük?”
„Mármint a Nyugat?”
„Igen.”
„Meg tudják állítani az oroszokat? Le tudják állítani a légitámadásokat?”
Dermedten hallgatunk.
„Na, jöjjenek” – mondja az igazgató. Nedves falú pincelépcsőn vezet le a föld alá. Négyujjnyi vastag rozsdás vasajtón kopogunk. Kékruhás szőke doktornő nyit ajtót. Bemutatkozik, Halyna Fedushkának hívják, neurológus.
Mögötte matracok a félhomályban. Anyák próbálják szoptatni a gyermekeiket a salétromos falaknak dőlve, a fejük felett futó szennyvízcsövek alatt. Gyerekek rajzolnak a félhomályban.
„Isten hozta magukat az óvóhelyünkön” – mondja Dr. Fedushka.
„Van műtőszobánk, gyakorlatilag minden van idelent, ami a kórházi működéshez kell. 191 ágyat alakítottunk ki.”
„Kik a betegeik?”
„Azok, akik meghalnának 24 órás orvosi felügyelet nélkül. Immundeficitesek például. Súlyos cukorbetegek. Mivel mind gyerekek, a szüleiknek is helyet kellett kialakítanunk.”
„Fotózhatunk?”
„Igen.”
Az apák a fronton, az anyák a beteg gyerekkel a kórházban. Konkrét hír nincs az apákról, csak a holtestek képei Harkivből, Herszonból, Mariupolból. Ezek a nők inkább meg sem nézik a híreket már, nehogy felismerjenek egy cipőt, egy inget a halottakról mutatott tévéfelvételeken.
Dolgozik bennünk a szégyen, ahogyan fotózzuk ezt a tragédiát.
„Na, ugye, milyen csínos óvóhelyünk van?” – kérdezi a visszatérő kórházigazgató. „Menniük kellene, mert mindjárt gyógyszerosztás.”
A lépcsőn felfelé megkérdezem:
„Vannak a kórház területén fegyveresek? Az orosz propaganda szerint minden kórház, lakónegyed tele van katonai célpontokkal.”
„Ide aztán senki sem jön be fegyverrel.”
„De a bejáratnál láttunk fegyvereseket.”
„Azok ott is maradnak. A kórház épületébe nem hozhat be senki fegyvert. Az összes orvos a testével fog ellenállni, ha ilyen kísérlet történik. Tetszett a légoltalmi pincénk?”
„Nem mondanám, hogy tetszett.”
Én büszke vagyok, hogy megcsináltuk. Amíg működik, életet ad a gyerekeknek. Erről szól itt minden, nem a halálról.
