Állunk a Palatinus hullámmedencéjében, várjuk a hullámot, két perccel ezelőtt mondták be, hogy indul. A medence végében állunk, mellettünk huszonéves fiatalember, egyik kezével kislánya kezét fogja, a másikban mobilkészülék, az imént adta be neki a felesége, hogy nagyon sürgős, valami nevet is mondott, de nem értettük, mindenesetre a fiatalember azóta telefonál. „Igen, főnök, meglesz, főnök.”
Nem akarunk figyelni a fiatalember szavaira, de akaratlanul is hallunk mindent, nem indult még el a hullám, s bár nagy a moraj, a fiatalember éles hangja kiválik a zajból, „igen, főnök, meglesz, főnök”.
Nem tudom, miért, de idegesít ez az ember, holott amúgy szimpatikus volna. Vékony, barna fiatalember, nem az a szopott fejű, percenként hízásnak induló fajta, aki előbb-utóbb egy pártirodán köt ki. Voltaképpen szánni kellene, hogy még itt se hagyják békében, még itt is feladatot kap, a feleség is igazán mondhatta volna a főnöknek, hogy majd később visszahívja a férjem, de nem, azóta megy egyfolytában, hogy „igen, főnök, meglesz, főnök”.
Ismerem jól ezt a hangot. Nekem először a kilencvenes évek elején az óbudai önkormányzat előtt jelentek meg az akkori új hullámos fiúk, a rendszerváltás első nyertesei, képviselők, kisfőnökök, közép- és nagyfőnökök, azok szóltak oda fölényesen a gépkocsivezetőnek, hogy indulj, öreg. „Igen, főnök”, mondta erre a gépkocsivezető, amúgy hatvan felé járó ember a huszonéves főnököknek, s tisztelettudóan kinyitotta előttük a gépkocsi ajtaját. Szerencsétlen korosztály, gondoltam, egész életükre kikapták, hogy „igen, főnök, meglesz, főnök”, ezzel szemben itt vagyunk mi. Dehogy voltunk mi hippik meg lázadók, hatvannyolcasok is csak papíron, viszont volt a pofánkon, a nézésünkben, a hangunkban valami irritáló, amitől falra mászott minden főnök, tán, hogy nem alázkodunk meg senki előtt, hogy kiröhögünk minden címet és rangot; nem véletlen, hogy a maiak annyira félik és gyűlölik ezt a korosztályt, nem is visszük ezután se semmire.
„Nem lesz probléma, főnök”, mondja közben a fiatalember, holott dehogyis nem lesz probléma, most jönnek csak igazán a bajok, mert közben elindult a hullám. Elöl nagy sikongatások, itt hátul ugyan csak térdig ér a víz, de mindjárt a mellkasunkat simogatja, legjobb ilyenkor fejest ugrani a hullám közepébe. Jönnek is a hullámok egyre-másra, a gépház ráerősít, a fiatalember bal kezével a kislánya kezét markolja, ki ne csússzon a szorításból, másik kezével a mobilt emeli a magasba, ám hogy beszélni is tudjon, féloldalt meg kell nyúlnia, így kicsavarodva olyan, mintha a fák tetejének beszélne, közben a gyerek rángatja, ugrana ő is a hullámokba, de az apja keze erősen szorítja.
„Igen, főnök, meglesz, főnök.” Amikor nem ezt mondja, nagyokat bólogat, az agya keményen dolgozik, feltehetően utasításokat raktároz el, nem tudni, miről, bármiről, semmit se tudni, még azt se, vajon a főnök tudja-e, hogy ez a szerencsétlen a Palán van ahelyett, hogy az ügyeket intézné; mindenesetre ez az ember most az életét, az egzisztenciáját, a család jövőjét védi, ám ekkor kicsúszik a kislány keze a kezéből, ketten is ugranánk, hogy segítsünk, szerencsére azonban mintegy végszóra megérkezik az édesanya.
Most már egészen magas hullámok jönnek, kikapja a lábunkat, s tovasodor, a fiatalember azonban mint sziklára épült torony áll a hullámzó embertömegben, fejét az égnek vetve: „Igen, főnök, meglesz, főnök.” Ám ezt már csak a szája mozgásából olvassuk, mert hangját elnyomja a zsivaj és a gépház zaja.
http://nol.hu/velemeny/20130824-uj_hullam-1408327
