Ez a történetet, akkor történt meg velem, mikor még anyakönyvvezetőként dolgoztam!- mesélte egy ismerős. Bejött hozzám egy 60 körüli férfi, bejelenteni, hogy szeretné feleségül venni a párját, de csak szerény esküvőt szeretnének, hiszen már évek óta együtt élnek, de szeretné, ha az asszonya a felesége lehetne. Velem még nem fordult elő, hogy nem fiatalokat adok össze, máris dolgozott az agyam, hogy ugyan milyen beszédet fogok írni, nem lesz könnyű, hiszen a fiatalok előtt ott az élet, gondoltam balga módon, ők meg hát....igen ám, de a menyasszony nem volt vele! Kértem, együtt jöjjenek vissza, mert sajnos a formalitásokat, a papírmunkát úgy tudom elvégezni, hogy mindketten eljönnek!
Nem szólt a férfi semmit, elköszönt, és azt mondta, délután visszajönnek!
Eljött a délután, és az, amit azóta sem felejtek el....a férfi bekopogott, és mosolyogva mondta, hogy eljöttek, de megkérhetne-e, hogy vigyem ki a papírokat az udvarra, mert a párja sajnos nem tud bejönni ( négy lépcsön és egy szűk ajtón lehet feljutni az irodába )! Fúúúú, gondoltam ez nem lesz egyszerű, a bürokrácia sok papírt fogyaszt, felajánlottam, hogy segítek behozni az asszonykát, azzal már perdültem is ki az udvarra. Az udvaron pedig ott ült az asszony tolószékben, mosolyogva, és egy takaróval letakarva.... egyik lábát sem láttam, már egyik sem volt, csak a takaró...életem legnehezebb megszólalása volt, már nem tudtam mit is mondtam. Kiköltöztem az udvarra, kivittem az anyakönyvet alátétnek, a papírokat, a tollat, és ültünk az udvaron, a férfi a padon, a nő pedig mellette a tolószékben!Akkor már beszélgettünk, én végeztem a munkám, közben meg figyeltem őket! Mindig nevettek, a férfi alig mulasztotta el, hogy ne fogta volna meg a nő kezét, vagy ne igazította volna meg a takaróját!
Mikor visszamentem az irodába, teljesen magamba roskadtam, milyen beszédet mondok én, és hogyan beszélek az előttük álló útról, hogyan oldom meg az anyakönyv aláírását, hogyan oldom meg, hogy mégis valahogy bejusson a házasságkötő terembe, no és a hivatalos rész, amikor felállva kell kimondani az igent.... aztán eszembe jutott a szeretet, az a szeretet, amit rajtuk láttam, a gondoskodás, a kitartás, az erő,az összetartozás, a társ támogatása.... ebből megszületett a beszéd, csak még azt nem tudtam, hogy hogyan fogom elmondani bőgés nélkül, mert egy anyakönyvvezető nem bőgheti végig a szertartást! A tolószéknek csináltattam a hivatal fiúival egy olyan rámpát, amin fel lehet tolni a lépcsőn, az évek óta ki nem nyitott ajtót megszereltettem, hogy beférjen... nagyon izgultam, pedig tényleg csak kicsi esküvő volt, nem 400 ember hallgatta mit mondok, csak négyen voltak, Ők ketten és a tanúk.
Mikor megérkeztek köszöntöttem őket, és a férfi a fülembe súgta: ugye milyen szép a párom? Valóban szép volt, igazi menyasszony, a ruhája, a haja, az arca, látszott mennyit készült erre a napra... a ruhája a tolószékben ülve is leért a földig.... És ekkor megnyugodtam, nem kell izgulnom, ami igazán fontos az nem az, amit én majd mondok ott bent a teremben, hanem az, amit a férfi nekem mondott, szépnek látta a párját!.... szerintem ennyit ér egy nő, az a nő a mindent jelentette a párjának. A nő akkor ötven éves múlt, pár hónappal...
A férfi boldogan tolta be a széket a terembe, és én még sosem hallottam olyan boldogan kimondott boldogító igent!
