Elszámoltam tízig.

Vettem egy nagy levegőt. Aztán még sokat. Nagyobbakat. Majd elszámoltam megint tízig – na, talán így menni fog, hogy ne zuhanjak Bayer Zsolt-i mélységekbe, és ne gazemberezzek minden második mondatban „a nap, amikor az Orbán-kormány elvesztette kormány jellegét” történéseiről írva.

Pedig már tegnap, a közterületi maszkviselős „bejelentéskor” kikáromkodtam magam, ami amúgy felesleges volt, inkább röhögni kellett volna, hogy mennyire bedőlt mindenki doktorminiszterelnökúrnak – még a kormánytagok is lelkesen fészbukolni kezdték a kötelező közterületi maszkviselésről szóló dörgedelmet, úgy tették helyre őket a hozzászólók a rendelet megjelentét követően. Ehe-ehe, el lehet képzelni, micsoda szervezettség van itt a háttérben.

Reggelre viszont tisztult a kép, és végre megtudtuk, hogy úgynevezett polgári úgynevezett kormányzás idején melyek a legfontosabb teendők, amennyiben halálos áldozatok ezreit szedő járvány pusztít szerte e hazában:

1. A TAO pénzek útjának alaptörvénybe iktatott elhomályosítása

2. A közpénzből feldúsított „magán” alapítványok létének kőbe vésése

3. A választási törvény ellenzékellenes továbbszigorítása

(A harmadik ponthoz csak annyit, hogy az éjfél előtt egy perccel benyújtott, a választási törvényt módosító semjéni javaslat tulajdonképpen létrehozta az ellenzéki összefogást, elkerülhetetlenné téve a közös listás indulást. Hogy mi a suskus – mert az mindig van – a dologban, majd később derül ki.)

Az úgynevezett kormány azért foglalkozott a koronavírussal is kicsit, a maszkos kavarással összeomlás esetére már így előre áttolta a felelősséget a tízezer főnél nagyobb városok polgármestereire.

Orbán Viktor mindezeken túl még rámorcant a fiatalokra, hadd érezzék már magukat egy kicsit szarul, ha már a vírus megkíméli őket: az úgynevezett miniszterelnök azt kérte a szülőktől, hogy beszéljenek gyermekeikkel, mondják el, hogy aki erős és fiatal, ugyan könnyen átvészelheti a koronavírust is, de megfertőzheti szüleit, nagyszüleit, ezzel veszélyeztetve őket, vagy akár pótolhatatlan veszteséget okozva.

Ugyancsak a mai nap termése, hogy a Válaszonline kiderítette – idézet a cikk bevezetőjéből: „Magyarország honosította az Orbán–Erdoğan-szövetség személyi biztosítékaként működő török üzletember, Adnan Polat családjának egyes tagjait. A kormányzat mindemellett a magyar erőműpiac tekintélyes hányadát is átengedte a korábban Orbán Ráhel társaságában lefotózott apának és fiának: egy-két éven belül megyényi területek villamosenergia-ellátása múlik majd rajtuk, illetve most épülő, „fél paksnyi” kapacitású napelempark-hálózatukon.”

Á, fene egye, mégis csak jó lenne néha legalább egy kicsit „Bayer Zsoltnak” lenni.

https://hang.hu/publicisztika/2020/11/11/orban-viktor-elvesztette-kormanyfo-jelleget/

---------------------------------------------------------------------------------------

Lakner Dávid: Kutyába se véve

Maszkos rendőrök járőröznek a pécsi Kossuth téren 2020. április 14-én. Képünk illusztráció (Fotó: MTI/Sóki Tamás)

Már épp belekezdtem volna jelen cikk írásába, amikor eszembe jutott, hogy sietni kell. A szokásos kilenc helyett már csak hétig vásárolhatok, nyolctól kezdve pedig nemhogy a „zárva” táblára nincs jogom rácsodálkozni, de az otthonom bejárati ajtaján sem léphetek ki. Esetleg, ha van egy kutyám, vagy épp sürgős egészségügyi beavatkozásra szorulok. Hát, akkor inkább a négy fal.

Utam előtt azért ránéztem még egyszer a XV. kerület, illetve Cserdiné Németh Angéla polgármester Facebook-oldalára. Sajnos ekkor még nem derült ki, szabályt sértek-e azzal, ha a kapu és a Spar közötti száz métert maszk nélkül teszem meg, így kétségek közt indultam el. Gondoltam, majd az útba eső járókelőkről példát vehetek, de ahogy általában máskor, úgy most sem láttam senkit ezen a rövid távon. Így nem derülhetett ki, hogy ha sétálna valaki tőlem öt méterre, megfertőzhetnénk-e egymást. (Minthogy szeptemberben átestem a fertőzésen, és kialakultak bennem az antitestek, erre túl sok esély akkor sem lenne, ha egyébként igen.)

Olvasom közben, hogy az önkormányzatok máris rendelkezni kezdtek, miután a kormány éjféltől kötelezővé tette a maszkviselést egyes közterületeken. Mindezt úgy, hogy a döntést Orbán Viktor csak úgy elejtette kedd esti tévéinterjújában, majd pár órával később már hatályba is lépett. Igaz, azt nem lehetett tudni, hol kell majd maszkot viselni, hiszen ezeket a helyeket a polgármestereknek kell kijelölniük. Egyes fővárosi kerületvezetők máris a teljes belterületre kötelezővé tették, mások józanabbak voltak. Az újpesti momentumos Déri Tibor például csak kijelölt néhány forgalmasabb pontot, és így tett a veszprémi fideszes Porga Gyula is. A Budavári Önkormányzat is azt írta, hogy a területek kijelölése folyamatban van. Janiczak Dávid a legsűrűbben látogatott részeket jelölte ki Ózdon, Szemereyné Pataki Klaudia viszont minden egyes négyzetcentimétert Kecskeméten, ahogy a szekszárdi fideszes polgármester, Ács Rezső is. (A posztok alatti kommentek azt is mutatják, az emberek melyiket tartják észszerűbbnek, jogosabbnak.)

Adódhat a kérdés, vajon mennyiben kitettebb a járványveszélynek egy kihalt kecskeméti utcácska, mint egy ózdi vagy I. kerületi? A kérdést feltette Facebook-oldalán Kunetz Zsombor is: „Azért március óta, amikor a maszk még felesleges úri huncutság volt, csak eljutottunk a ló túlsó oldalára. Mert az teljesen rendben van, hogy közterületen hordani kell a maszkot ott, ahol több ember egyszerre egy időben előfordul, vagy tömeg van, de hogy ez gyakorlatilag korlátozás nélkül kiterjedjen a zöldterületeken kívül mindenre, az nincs rendben.”

Aztán ott van a kijárási tilalom. A kutyatartók elsőre felháborodtak, hogy még csak sétálni sem vihetik le az ebet nyolc után. Majd hogy ezt engedélyezték, mások teszik fel a jogos kérdést: mivel veszélyesebb egyedül tenni egy egészségügyi sétát, mint kutyával? Mindez még a tavaszi kijárási korlátozás alatt sem volt tiltva. A kormány viszont kihasználja, hogy a napközbeni mozgás engedélyezésével úgy tűnik, mintha most enyhébbek lennének a szabályok. Valójában nagyon nem ez a helyzet.

Amit Orbán Viktor és pártja az elmúlt két hétben mutatott, az egyszerre volt komikus és dermesztő. A miniszterelnök korábban azt állította, három héttel látnak mindig előre. És azt is, hogy minden beteget meg fognak gyógyítani. Most már ott tartott, hogy súlyos szigor nélkül ötven százalék az esélye az egészségügy összeomlásának. Két hete még azt adták el szigorításként, hogy a kocsmapultnál is maszkot kell viselni. Egy hete már a koncertek betiltásáról döntöttek, és arról, hogy három székenként lehet leülni a moziban. Aztán pár nap elteltével bezárattak egy sor helyet, nyolcig előre hozták a kijárási tilalmat és kötelező maszkviselést rendeltek el. Mind sejtjük, hogy a kormányfő váratlanul riasztó előrejelzéseket kaphatott. De hát olyanok voltak már korábban is – miért nem akkor döntött észszerűbb szigorításokról? Egyik végletből a másikba jutottunk, miközben nyilván van olyan szabályozás, amire egy súlyos járványhelyzetben szükség lehet.

Persze válaszokat nem kapunk, maximum egy rendőrt és egy katonát az utcasarokra, meg egy súlyos bírságot a zsebünkbe. A kormány továbbra sem hajlandó felnőttnek tekinteni az állampolgárokat, miközben maga követ el súlyos mulasztásokat. Az ellenzék pedig mindezt megszavazza, észszerűbb és betarthatóbb szabályok elrendelésére nem szólít fel. Reménytelen.

https://hang.hu/publicisztika/koffein/2020/11/12/kutyaba-se-veve/

-------------------------------------------------------------------------------------

Rakusz Lajos: Egyetemi autonomiát! A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói által szervezett felvonulás résztvevői a Szabadság hídon 2020. október 23-án (Fotó: Malatinszky Dávid/Magyar Hang)

A Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak tüntetése október 23-án megrengette a rezsimet. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Gulyás Gergely miniszter példátlanul gyors nyilatkozata: a felvonuló fiatalok a kormány mellett álltak ki. Ez a mondat egyedül kifejezi a kormány félelmét és tanácstalanságát. Ennyire egyértelmű és mély kormányellenes tüntetés ugyanis nem volt 2010 óta! Ahol követelés nem egy rossz döntés (netadó) visszavonása volt, hanem kormányellenes tiltakozás: szabad országot, szabad oktatást! Autonómiát!

Már ideje volt, hogy történjen valami, ami megtöri az értelmiség, a tudományos szféra nemzetközi feltűnést keltő csendjét. A diktatúrába menetelés szégyenletes belenyugvását. Törvényszerű, hogy ezt az egyetemista fiatalok tették meg. Furcsa azonban, hogy – ’56-tal ellentétben – ez a művészeti-, s nem a műegyetemi hallgatók tette volt. Ennek okát érdemes lenne megvizsgálni, mert a Rákosi és az Orbán rezsimek eltérő sajátosságaira vetülne némi fény.

Nézzük: mi történik az egyetemeken.

Sajnos, ma már az egyetem világát kívülről szemlélem. A részletek hiányos ismeretét az összefüggések előtérbe állításával igyekszem kiegyenlíteni.

Amit a kormány a centrális erőtér szellemében az egyetemek alávetésével apró lépésekben, szinte észrevétlen módon eddig csinált, az most nagy nyilvánosságot, s nemzetközi dimenziót is kapott. Az SZFE-s ügy illeszkedik az önkényuralmi törekvések felfeslésének láncolatához. A CEU elüldözése az országból, az Akadémia jogtalan megfosztása intézeteitől, a hazánk számára méltatlan jogállami vita a nyári EU-csúcson, ugyan-e témában a megszégyenítő országjelentés, majd a napokban az EU-Parlament kulturális bizottságában lett napirend a SZFE-s ügy. A belpolitikában is baj, baj hátán. A kormány elvesztette a covid-19 járvány feletti kontrollját, s még az influenzával szemben is milliók érezhetik magukat nemcsak védtelennek, de becsapottnak is. A közoktatás szétesőben. Az egészségügyet az emberéletek megmentésének hivatás-kényszeréből fakadó, emberfeletti erőfeszítések tartják egybe – ki tudja meddig? El kell ismernünk: ebben a helyzetben valóban jogos a kérdés: a felsőoktatás Orbán válságkezelési noteszában ott van-e az első ötven között? Hiszen a tudás megszerzése „csak” az ország jövőjéről, gyermekeink, unokáink életéről szól… Mi most azért szánjunk erre egy kis figyelmet.

A felsőoktatási „modellváltás” épphogy elkezdődött. Az alapítványi modell a fejlett országokban hosszú évtizedek óta működik, mind a tudomány, mind a gazdaság, s mind az érintettek értékrendje szerint kiválóan. Alkalmazása a kilencvenes évek elején nálunk is felmerült a kutatóintézetek oldaláról, célul tűzve a megváltozott piaci, gazdasági, nemzetközi viszonyokhoz igazodó tulajdonosi, szervezeti, működési rendszer kialakítását. A modell a holland TNO és a német Fraunhofer Társaság volt. Nem jutottunk messze: az akkor alakulóban levő piacgazdaság alkalmatlan volt a magas követelmények teljesítésére. Napjainkban hasonló céllal az egyetemi szférában indult átalakítási munka. Az első lépést tavaly a közgazdasági egyetem tette meg, s jelen tanévben bővült ez a kör néhány további egyetemmel, közte a SZFE-vel. És most kezdenek a problémák felszínre jönni.

A Corvinus egyetem szenátusában szerettek volna napirendre tűzni egy nyilatkozatot az egyetemfoglaló SZFE-hallgatók támogatásaként. Kiderült: a döntési jogától megfosztott testület rektora (aki a korrupció sajátos, megértő értelmezésével vívta ki Orbán támogatását) nem engedte meg a szolidaritási nyilatkozatnak még a napirendre tűzését sem. És ez a tény felszínre hozott több kényes kérdést a mostani alapítványi modellel kapcsolatban:

– Az egyetem működésében csak az alapítvány kuratóriuma rendelkezik döntési jogokkal;

– A rektor, a szenátus csak véleményezési jogosítvánnyal rendelkezik, így kvázi paravánként működnek, funkciójuk az egyetem látszatának fenntartása;

– Az alapítványi modellben az egyetemek elvesztették universitas jellegüket, valójában a kuratóriumot létrehozó gazdasági vállalkozások, szervezetek kapcsolt, autonómiát nélkülöző részei;

– Az egyetemi hallgatók, akik 1968 óta (a párizsi diáklázongásoknak köszönhetően) rendelkeznek képviseleti joggal az egyetemi testületekben, s ezzel az ottani döntések felelős részesei lehettek – most alárendelt szerepbe süllyedtek vissza.

Felmerül a kérdés: tényleg lehetséges, hogy Magyarországon az egyetemek önállóságának felszámolása, a sok évszázados múltú autonómiájuk elvesztése a XXI. században kormányzati stratégia legyen?

Igen, de még a folyamat megfordítható.

Hazánk a XXI. században anakronisztikusan tette programmá a munkaalapú társadalom létrehozását, s ezzel sorolta hátrább a prioritások között az oktatást, benne a felsőoktatást. A gyanútlan egyetemeken a kancellári rendszer bevezetésével az autonómia lassan leépült, s az alkalmazkodás kényszere lett meghatározó a vezető testületekben. A tudomány, az oktatás költségvetési támogatásában egyre jobban lemaradtunk a nemzetközi trendektől, nőtt a rés a hazai és a külföldi egyetemek tudományos teljesítményei között. A tankötelezettség korhatárát nem felemeltük, hanem csökkentettük. A gimnáziumok száma is visszaesett, s a beiskolázási számok elkezdtek döbbenetes mértékben csökkenni. Azt az egyetemet, amely a nemzetközi – az amerikai – normákból nem engedett, s a világ legjobb 250 intézmény közé küzdötte magát: a rezsim – dacolva a hazai és nemzetközi közfelháborodással – elüldözte. A vonatkozó törvényről a napokban mondta ki az unió bírósága, hogy nem felel meg az EU jogszabályainak. Vissza kell azt vonni. De a CEU-t Bécsből már nem lehet visszahozni.

Úgy tűnik számomra, hogy ebbe a sorba illeszkedik a két éve indított alapítványi modellváltás is. A gondolat (ahogy elképzelem)  szimpatikus: ha szabadulni akartok az egyre feszesebb, ötletszerűen rángatott kormányzati póráztól: létrehozunk számotokra tőkeerős cégekkel olyan alapítványokat, melyek az egyetemek mozgásterét valamelyest szűkítik ugyan, de a forráshoz jutás terén kedvezőbb kondíciókat tudnak biztosítani. Az elért tudományos eredmények hasznosítása minőségi javuláson megy át, hiszen az egyetem a felhasználóval közösen alakítja, s teszi ambiciózussá a fejlesztési stratégiát.

A start a gazdasági élethez közel álló Corvinus egyetemmel indult, de az eltelt egy év kevés ahhoz, hogy a történtek alapján a rendszer működését meg lehessen ítélni. Mindenesetre nem merültek fel a folyamatot megkérdőjelező problémák. Az idén bővült a kör, optimista szemlélettel. Az Állatorvostudományi Egyetem rektora nagy reményekkel van a jövőt illetően, s a kormány örömére ünnepi ülésen fejezte ki értetlenségét a SZFÉ-s hallgatók engedetlensége miatt. Pedig egyszerű a dolog. Az SZFE esetében a támogatási pénznek nincs szerepe, annál inkább annak a kulturális miliőnek, ami évtizedek alatt kialakult, az egyetem karakterét adja, s amit a kinevezett kuratórium elutasít. S annak, hogy az önállóság, a függetlenség, a gondolat és cselekvés szabadsága evidens és meghatározó. Az egyetem autonómiájának, a hallgatók jogállásának, szabadságának korlátozása pedig elfogadhatatlan. Ebben a miliőben a kultúra, az egyéni szabadság, az emberi méltóság – alapvető követelmény – és mérce – a vezetéssel szemben.

A kérdés: mehet-e a modellváltás változatlan formában tovább?

Nem.

Az „alapítványi” konstrukció lényege, hogy az állam feladja az egyetemek irányításának eddigi gyakorlatát, s azt átadja különböző kuratóriumoknak.

Mindenekelőtt szögezzük le: az állam, a kormány felelőssége az oktatásért, a felsőoktatásért nem képezheti adok-kapok akciók tárgyát. Ez önmagában alkotmánysértés, még a rezsim Alaptörvénye szerint is, amit elfelejtettek időben, a szokott módon, n-edszer is „igazítani” az éppen aktuális („modellváltás”) elgondoláshoz. Az oktatás szabadsága, az intézmények autonómiája az alapjogok része. Az állam most az alapítványi konstrukciót akarja felhasználni a kultúrharcban is: a szellemi életben is megvalósítani, hogy a NER totális szerepre tegyen szert. (Rákosi idején is volt ilyen törekvés.). De a kormány – úgy látom – nem akar (nem tud?) közvetlenül konfrontálódni az értelmiséggel, eszmei vitákba bonyolódni a művészvilággal. Távolságot akar tartani a kultúra, a szellemi élet intézményeitől, benne az értelmiség krémjét adó egyetemi szférától. Pontosabban: a nemzetközileg elfogadhatatlan kultúrharcba a kormány külső tényezőket akar bevonni, hogy aztán kényes helyzetekben moshassa a kezeit. Mint október 23-án Gulyás Gergely miniszter: a kuratórium a felelős!

Konklúzió.

Az egyetemek korszerű, állandóan fejlődő működési rendjének kialakítása egyszeri szervezeti lépéssel nem oldható meg. A kor követelményeit, az ország adottságait és lehetőségeit változó rendszerként kezelve, az érintettek aktív közreműködésével kell alakítani és működtetni. Csak demokratikusan működő társadalom tud megfelelően igazodni, és lépést tartani a XXI. század kihívásaival, a klimatikus viszonyok alakulásával éppúgy, mint a digitalizáció forradalmi változásaival.

Részt vettem a SZFE-s hallgatók október 23-i tüntetésén. Büszke voltam arra, hogy van kontinuitás, van tartás az ifjúságban.

Ők hozzák el a megoldást. De mikor?

 A szerző a Kutatási, Technológiai és Innovációs Tanács egykori elnöke

https://hang.hu/publicisztika/2020/11/11/egyetemi-autonomiat/