Alább a magyar sajtóban megjelenő első teljes recenziót olvashatják Houellebecq regényéről.
„Isten középszerű forgatókönyvíró, majdnem ötvenévnyi létezés ez a meggyőződést alakította ki bennem, általában véve Isten egy középszerű alak, egész teremtésében a hozzávetőlegesség és a kudarc jeleit vesszük észre, ha nem egyenesen a vegytiszta gonoszság jeleit, persze vannak kivételek, szükségszerű, hogy legyenek kivételek, a boldogság lehetőségének fenn kell maradnia, ha másért nem, csupán azért, hogy csaliként szolgáljon” – állapítja meg Florent-Claude Labrouste, a Sérotonine, Michel Houellebecq új regényének főhőse.
A francia író eddig sem éppen a napsütéses világnézetéről volt ismert,
a Sérotonine azonban, ha lehet, még kiábrándultabb, még depressziósabb, még kegyetlenebb, mint korábbi művei.
Florent-Claude (és vele együtt persze az egész kiégett, kiüresedett, atomjaira bomlott nyugati civilizáció) megérkezik az éjszaka mélyére, a végtelen éjszakába, ott, ahol már a napfelkelte reménysége sincs meg, csak valami végső, kiirthatatlan önámítás, hogy minden logikus számítás ellenére valamiképpen mégis jobbra fordulnak a dolgok.
Persze nem fordulnak jobbra. Houellebecq biztosít minket efelől.
Az impotencia a nyugati ember végzete
Érdemes rögtön az elején leszögezni: a kétezertízes évek végére elég lehetetlen helyzetbe sodródott a francia sztáríró. A legkisebb megnyilatkozásait is hosszú oldalakon át tárgyalja ki a világsajtó (mi is foglalkoztunk az utolsónak szánt interjújával, a Spengler-díj átadásán mondott beszédével, a Trumpról szóló esszéjével), regényei megjelenését nagy viták kísérik.
Különösképpen a Behódolás után sokan néznek rá valamiféle prófétaként, aki átfogó diagnózist ad napjainkról, korunkról.
Az elvárások tehát könyörtelenül magasak, ráadásul értelmetlenek is. Az Houellebecq-könyvek ugyanis nem az egyébként kétségtelenül gondolkodásra késztető megmondások miatt zseniálisak. Aki valamiféle váteszszerepre kárhoztatná az írót, az nem érti a művészetének – és egyáltalán: a művészetnek – a lényegét.
Az irodalom a morális kétértelműségből, a feloldhatatlan önellentmondásokból fakad, ezt Houellebecq tudja a legjobban, és sokkal tehetségesebb annál, mint hogy tézisregényeket írjon.
A Sérotonine-nal, amennyire csak lehet, kivágta magát a csapdából: az eddigi legszemélyesebb könyvét írta meg.
A regény elején a negyvenes évei végén járó, agrármérnök végzettségű (Houellebecq maga is agronómusként végzett) Florent-Claude ráébred, zsákutcába futott az élete. Munkájában – a francia agrárium érdekvédelme lenne a feladata – folyamatosan kudarcot vall, egoista, rideg japán barátnője már csak arra a napra vár, amikor ő kipusztul. Egy dokumentumfilmet látva úgy dönt, szó nélkül lelép otthonról, háta mögött hagyja az egész addigi életét, pénze elvégre van csőstül. Hotelekben húzza meg magát, ideje nagy részét tévénézéssel tölti, azonban
fokozatosan ráomlik a múltja, a boldogság elszalasztott lehetőségei kísértik.
A depresszió szorításában kezdi el szedni a Captorix nevű, újonnan piacra dobott antidepresszánst (erre utal a regény címe), ami ugyan „nem ajándékoz meg semmiféle boldogsággal, de formalitások sorozatává változtatja át az életet”. Nem mellékesen pedig a libidót is kiiktatja – az impotencia a nyugati ember végzete.
Florent-Claude régi barátnői nyomába ered, és megállapítja, hogy ők is a lassú, gyötrelmes, magányos kimúlásra vannak ítélve. Az év végi ünnepek lelki terhe elől egyetlen barátjához, egy mezőgazdaságból élő arisztokrata származékhoz, Aymeric d’Harcourt-Olonde-hoz menekül, akinek – meglepetés! – szintén tönkrement az élete: felesége ott hagyta, ráadásul a globalizáció, a szabadkereskedelmi dogmákat követő gazdaságpolitika ellehetetleníti a vállalkozását. Miközben Florent-Claude még mélyebbre merül az apátiában, Aymeric és a helyi termelők végső elkeseredésükben cselekvésre szánják el magukat…
Houellebecq legromantikusabb könyve
„Mi értelme lenne megmenteni egy legyőzött, öreg hímet?” – ezt a kérdést járja körül a Sérotonine, a hangvétel pedig sokkal személyesebb, mint Houellebecq korábbi műveiben. Ebből következik az is, hogy ezúttal
elmaradnak a hosszabb, esszéisztikus fejtegetések is a nyugati civilizáció hanyatlásának okairól.
Nem mintha a társadalom hirtelen rendbe jött az elmúlt években, dehogy: ha lehet, még sebesebben zuhan alá a totális boldogtalanságba. „Senki nem lesz többé boldog Nyugaton, gondolta, senki többé, ma már úgy kell tekintenünk a boldogságra, mint ósdi álmodozásra, amit a történelmi körülmények nemes egyszerűséggel nem tesznek többé lehetővé” – fogalmaz Houellebecq, hozzátéve: a Nyugat nem tudta, mikor kell abbahagyni, a harmadik évezred talán már „túl sok”.
A társadalmi struktúrák felbomlásának, Európa hanyatlásának aktuális, kollektív tapasztalata azonban mintha csak metaforája volna egy ősi-örök és mélyen egyéni élménynek: annak, hogy az emberi lét alapvetően elhibázott valami. A létezés abszurd, minden emberi cselekedet hiábavaló, és csak még jobban a szenvedésbe taszít bennünket, és mégis: felelősek vagyunk mindazért, amit teszünk, bűnösek vagyunk, a boldogtalanságunkról csakis mi tehetünk – bűnösek vagyunk, mert makacsul elmulasztunk boldogok lenni.
Hogy Houellebecq mélyen romantikus szerző, az nem új felfedezés, maga is elmondta, hogy megszállottja az embereket felemelő, majd darabokra zúzó szenvedély témájának. A Sérotonine-ban ezt a romantikus alapállást immár mindenféle köntörfalazás nélkül vállalja fel az író.
„Én! te! mi! mindannyian veszettek, rohadékok, hitvány köpedelmek vagyunk! – Sohasem fogják kimondani ezeket a dolgokat. Soha! Soha! Pedig pont erről szólna az igazi forradalom: a vallomásokról! a nagy megtisztulásról!" – fogalmazott Louis-Ferdinand Céline, a fénytől megfosztott világ legnagyobb krónikása.
Houellebecq nem kínál többé semmilyen mentséget, semmilyen kiutat,
a pozitivizmus, a transzhumanizmus vagy az iszlám kísértései is elmaradnak. Vallomásokat tesz, méghozzá – korábbi stílusától igencsak eltérve – hosszú, repetitív, olykor kifejezetten Thomas Bernhardra emlékeztető mondatokban.
„Isten valójában gondoskodik rólunk, minden egyes pillanatban gondol ránk, és néha rendkívül precíz távlatokat állít elénk. A szerelem hullámai, amelyek elönti a mellkasunkat, hogy eláll a lélegzetünk is, ezek a megvilágosodások, ezek az eksztázisok, amelyek megmagyarázhatatlanok, ha csak biológiai jellemzőinkből, egyszerű emlősvoltunkból indulunk ki: jelek, rendkívül világos jelek. Ma már értem, Krisztus miért kelt haragra a megkeményedett szíveket látva: az emberek minden szükséges jelet megkapnak, de nem vesznek róluk tudomást” – az éjszaka legmélyén, boldogtalan végzetének okait latolgatva erre a felismerésre jut Florent-Claude.
Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a hagyományos értékek eltűnése, a gazdasági és társadalmi liberalizmus állítaná elő a szeretetre képtelen, atomizált monádokat (milyen olcsó, kampánybrosúrába való kifogás lenne ez). Nem a posztmodernitás tehet arról, hogy nem áll fel többé a nyugati férfi farka. Ha végleg elszakadtak a társas kötelékek, ha megszűnt a család, a barátság, a szerelem megtartó ereje, ez nem személytelen politikai-kulturális tendenciák miatt van, hanem önnön elégtelenségünk, a bűnre való beprogramozottságunk az oka ennek.
Nem, nem a liberalizmus a hibás
Houellebecq azért – ha vallomásainak mintegy csak a margóján is – persze nem felejt el reflektálni a társadalmi jelenségekre. Megtudjuk azt, hogy Francisco Franco volt a tömegturizmus atyja, vagy hogy a pornó mindig is a technológiai fejlődés élvonalában állt. Megismerjük az ezredfordulós nemzedék tagjait, akik „komolyak, szorgalmasak voltak, nagy figyelmet fordítottak iskolai előmenetelükre, mintha már tudták volna, hogy nem fognak ingyen megkapni semmit, hogy a világ, ami várta őket, barátságtalan és durva hely”, és akik ugyanakkor brutális ivászatokat rendeznek: „pontosan úgy itták le magukat a sárga földig, ahogyan a bányászok tehették a Germinal korában”.
A szerző fókusza a vidéki, periférikus Franciaországra esik, amit a „dezertifikáció, a dekrisztianizáció meg ezek a »de«-vel kezdődő dolgok” sújtanak. Úgy látszik,
Houellebecq nem tud nem aktuális lenni.
Amiképpen a Behódolás a Charlie Hebdo elleni merénylet napján jelent meg, a Sérotonine a sárgamellényes mozgalom által meghatározott közhangulatot találja telibe.
A francia állam – ismeri fel Florent-Claude – tudatosan a franciák érdekei ellen munkálkodik; az uniós technokraták „készek lennének meghalni a kereskedelem szabadságáért”. Ők együttesen azon dolgoznak – „ez egy hatalmas társadalmi terv, a legnagyobb társadalmi terv pillanatnyilag, de egy titkos, láthatatlan terv” –, hogy a mezőgazdasági dolgozókat kivéreztetve harmadannyira szorítsák a számukat, tudva, hogy semmi komoly ellenállásra nem számíthatnak. De persze ez sem elég: a világszintű termelési harc fogja rájuk mérni a végső csapást. „Mindig is igazam volt az összefoglaló anyagaimban, amelyek a helyi termelők álláspontját védték, mindig reális számokat, értelmes védelmi intézkedéseket vezettem elő (…), az utolsó pillanatban azonban mindig a szabadkereskedelem győzelme, a termelékenység hajszolása javára dőltek el a dolgok” – idézi fel a földművelésügyi minisztériumnál eltöltött éveit. A helyi termelők pedig sorban fejbe lövik magukat, miután belátták, hogy reménytelen a küzdelmük.
A globális gazdaság lélektelensége az ipari állattenyésztés körülményeiben is megnyilvánul: a híresen állatbarát Houellebecq megütközve írja le a hangárokat, amikben letollatlanodott, kiütésekkel borított csirkék ezrei várják egymásnak szorítva, oszló tetemek között a halált: „(…) a csirkék ezt a pánikkal telt tekintetet vetették az emberre, ezt a pánikkal és értetlenséggel telt tekintetet, nem könyörögtek irgalomért, képtelenek lettek volna erre, de nem értették a dolgot, nem értették a körülményeket, amelyek között élni kényszerültek. Nem is beszélve a haszontalan hím csibékről, akiket élve, marokszámra dobtak a darálóba”.
Ez a kegyetlenség azonban nem egy külső, személytelen erő – sugallja Houellebecq; ez munkál lelkünk mélyén, a kapcsolatainkban is, emiatt lökjük el magunktól azt, akivel esélyünk lenne a boldogságra, emiatt ítéljük magunkat arra, hogy
sivár garzonlakásokban, gyorsfagyasztott vacsorákat csócsálva várjuk a halált.
Magunkat dobjuk bele a darálóba, mondhatni.
A szerelem az utolsó mentőöv Említettük már, hogy a Sérotinine-ban Houellebecq kendőzetlenül tárja elénk romantikus énjét. Az általa lefestett világban a szerelem jelenti az utolsó és egyetlen mentőövet, ezt pedig csak egyszer vagy kétszer dobják az ember elé, ha nem ragadjuk meg, mindenestül megérdemeljük, hogy a posztmodern társadalom halogénfényű poklában sorvadjunk el. „Azt hiszem, nem tévedek, ha a szerelmet egyfajta kettesben töltött álomhoz hasonlítom (…), amely lehetővé teszi, hogy földi létezésünket egy elviselhető pillanattá változtassuk át – a szerelem igazából az egyetlen eszköz erre” – jelenti ki. Máshol pedig azt írja: „a külvilág durva volt, könyörtelen a gyengékkel szemben, nagyjából sohasem tartotta be az ígéreteit, és a szerelem maradt az utolsó dolog, amiben még talán hihettünk”.„Megismertem a boldogságot, tudom, mi az, tapasztalatból tudok beszélni róla, és ismerem a végét is, ami általában bekövetkezik. Van egy lény, aki hiányzik neked, és egyszerre minden kiüresedik, az a kifejezés, hogy »kiüresedik«, persze igen gyenge, van egy ostoba tizennyolcadik századi hangzása, nem találjuk benne a születőben lévő romantika szent erőszakosságát, az igazság tehát az, hogy van egy lény, aki hiányzik neked, és minden meghalt, a világ meghalt, és te is meghaltál” – mereng Florent-Claude, majd kifakad belőle: „szerelemre volt szükségem, szerelemre volt szükségem egy nagyon is konkrét formájában, szerelemre volt szükségem úgy általában, de konkrétan egy puncira volt szükségem”. A szex, vagyis a szerelem legteljesebb kifejeződési formája, képes megváltani az embert; a fogyasztói társadalom, a Captorix ugyanakkor csak „optimális közérzetet” nyújt az érzékiség, a vágy kiirtása árán. Florent-Claude pedig vétkezett, elszalasztotta az esélyét. Megkérhette volna Camille-t, az alig húszéves, állatorvosnak készülő lányt, hogy hagyjon fel tanulmányaival és maradjon mellette háztartásbeliként, Camille pedig minden bizonnyal bele is ment volna a dologba, de „nem tettem, kétségkívül egyszerűen nem tudtam megtenni, nem úgy formáltak, hogy ilyen kéréseket tegyek, ez nem volt benne a szoftveremben, modern voltam, és számomra, mint minden kortársam számára, a nők karrierje mindenekelőtt tiszteletben tartandó dolog volt, ez jelentette az abszolút kritériumot, a barbárság meghaladását, a középkor végét” – fejtegeti visszaemlékezve, és arra a következtetésre jut, hogy A főhős ott követte el a megbocsáthatatlan hibát, amikor megcsalta az őt szenvedélyesen szerető Camille-t, húsz évvel később pedig már hiába csinálná vissza az egészet. Pedig tesz rá egy szörnyű kísérletet – ezek a regény talán legdrámaibb pillanatai, Houellebecq erősen feszegeti a közerkölcs határait. Marad az elmúlás bizonyossága, a perspektívátlan jelen, amit az antidepresszánsok végleg érzéketlenségbe, tompaságba fojtanak: „Íme, így pusztul el egy civilizáció, nyűgök, veszélyek, nagy drámák nélkül, mi több, elhanyagolható mennyiségű vérfürdővel, egy civilizáció az elfásultságába pusztul bele, abba, hogy undorodik önmagától, mit tudott volna kínálni nekem a szociáldemokrácia, nyilvánvalóan semmit, csupán a hiány továbbörökítését”. Túl bonyolult világ Marad a kérdés: felér-e a Sérotinine az életmű olyan magaslataihoz, mint az Elemi részecskék vagy A csúcson? A francia sajtó jelentős része nem győzi elég erős jelzőkkel magasztalni a regényt. A Sérotonine-ban Houellebecq ismét bemutatja, miért tartozik a nemzetközi szépirodalom élvonalába: Új regénye a konzumerista depresszió még hideglelősebb mélységeibe hatol alá, ugyanakkor – talán mert ezúttal nincs egy olyan központi motívum, mint a turizmus vagy az iszlám, ami egyberántaná a szöveget – mintha kevésbé lenne intenzív, mintha kevésbé hatna olyan elsöprően az olvasó érzelmeire, mint a legjobb Houellebecq-könyvek. És bizony az írótól megszokott pesszimista merengések is önismétlően hatnak már olykor. A Sérotonine-t azonban már csak azért is érdemes elolvasni, mert fordulópontot jelent Houellebecq irodalmában: az eddig jól bejáratott stílus jócskán elmozdult, az író pedig, ha lehet, még őszintébben tárulkozik ki, még egyértelműbb kijelentéseket tesz. „Isten egyszerű természettel ajándékozott meg, végtelenül egyszerűvel, úgy hiszem, inkább a világ vált körülöttem bonyolulttá, egyszerűen nem voltam képes többé megbirkózni a világ bonyolultságával, amelybe belekerültem, viselkedésem pedig, amelyre nem kívánok mentségeket keresni, ennek megfelelően érthetetlenné, sokkolóvá és tévelygővé vált" – írja. https://mandiner.hu/cikk/20190125_michel_houellebecq_serotonine
„a társadalom világa egy gépezet, aminek a szerelem elpusztítása a feladata”.
néhány jól megválasztott, kegyetlenül éles mondatával képes többet elmondani a nyugati ember érzelmi sivárságáról, mint az ezeroldalas tanulmányok.
A közellenség – Kicsoda Michel Houellebecq?
A krimi, a pornó és a sci-fi elemeit a magasirodalom szolgálatába állító francia író legutóbbi regényében saját magát is brutális gyilkosság áldozatává tette. Az idei díszvendég a könyvfesztivál nyitónapján veszi át a Budapest Nagydíjat Tarlós Istvántól.
Modern francia társadalmi dráma egy elmagányosodott értelmiségi iránytalan vergődéséről, egyszersmind korunk világának kíméletlen karikatúrája - akinek így ajánlanak egy könyvet, és el is olvassa, az vagy nincs észnél, vagy maga is iránytalanul vergődő elmagányosodott értelmiségi. Márpedig Houellebecq (úgy kell ejteni, mint a Manchester Unitedben focizó Danny Welbeck nevét, csak franciásabban) regényeinek története minden rosszindulat nélkül összefoglalható így, csakhogy annyi váratlan ötlet és annyi jól megrajzolt karakter népesíti be őket, hogy szerzőjük egyáltalán nem véletlenül lett a kortárs francia irodalom egyik legfontosabb - és egyben legbotrányosabb - alakja.
"Jó kezű, kiszámíthatatlan és szociopata"
- mondta művelt barátaim egyike Houellebecqről A térkép és a táj című legutóbbi regénye alapján. Egy másik, aki a szerző első bestsellerét, az Elemi részecskéket ismeri, úgy emlékszik, hogy a könyv nem tett rá túl nagy hatást, "effajta világregényeket az amerikaiak már a hatvanas-hetvenes években írtak". Igaz, a könyvet fordításban olvasta, mert bár általában idegen nyelven követi a világirodalmat, franciául nem tud eléggé. Ez utóbbi barátomat különben megnyugtattam, hogy alig van francianyelv-ismeret, ami kevés lenne Houellebecq megértéséhez, mert a közepesnél gyengébb nyelvtudású olvasót is kisebb kihívás elé állítja, mint, mondjuk, a Petit Nicolas. Ami különben nem jelenti azt, hogy a stílusa ne volna szellemes. Még stand-up comedyben is - épp ebben a műfajban lett milliomos az Egy sziget lehetőségének főhőse - sikert aratnának az olyan egymondatos poénjai, mint a talán legismertebb bonmot-ja: "Az ágyak általában tovább tartanak, mint a házasságok."
Egy harmadik barátom, aki franciatanárnő, és most olvassa eredetiben A csúcsont, azt mondta, őt nem sokkolták különösebben a szexuális tárgyú részek, igaz, a vonatkozó szókincs franciául nem is annyira sajátja, mint magyarul. "Tényleg, hogy van lefordítva például a chatte meg a bite?" - kérdezte. Egyébként megnézett a Youtube-on néhány videót: Houellebecq az egyikben énekel, a másikban időjárás-jelentést mond egy talkshow-ban. "Egész normálisan viselkedik, pedig tisztára úgy néz ki, mint egy belga pedofil" - foglalta össze a benyomásait.
"Nihilista, reakciós, cinikus, rasszista, szégyentelen nőgyűlölő"
- ezeket már maga Houellebecq sorolja, a Bernard-Henri Lévy író-filozófussal folytatott levelezésüket Ennemis publics (Közellenségek) címmel közreadó kötet élén. (Ha egy könyv narrátorának a szólamából vagy egyes szereplőinek a kijelentéseiből közvetlenül kiolvashatnánk a szerzői véleményt, akkor a magyarul az idei könyvfesztiválra megjelent Lanzarote című elbeszélése alapján Houellebecq gyűlöletlistáját kiegészíthetnénk még a terepjárókkal, a madarakkal és a Benelux államokkal is.) Majd így folytatja: "Aki a jobboldali anarchisták elég ízetlen családjába akar keverni, túlbecsül, mert alapvetően csak tahó vagyok. Jelentéktelen író, akinek nincs stílusa, és aki néhány éve csak annak következtében tett szert ismertségre az irodalomban, hogy egyes elmebeteg kritikusok - merőben szokatlanul - téves ítéletet hoztak. Súlyos provokációm következtében azóta szerencsére kiestem a kegyeikből."
Persze a levelezőpartnere se akárki: "A vásári médiamutatványok specialistájaként még arra a fehér ingre is szégyent hoz, amit állandóan visel. Ön a hatalmasok bizalmasa, aki gyerekkora óta gusztustalan gazdagságban dagonyázik, és a neve egyet jelent azzal, amit az olyan enyhén ízléstelen magazinok, mint a Marianne, még mindig úgy hívnak: 'pezsgőszocializmus'. Filozófus - egyetlen eredeti gondolat nélkül, de kiváló kapcsolatokkal."
Ezek után, nemde, nem csoda, hogy együtt adtak ki könyvet.
Houellebecq különben rögtön rá is tapint a két "elég megvetésre méltó egyén" közös pontjára: "Mi ketten tökéletes példái vagyunk a francia kultúra és szellem lebutulásának, amint azt a Time magazin nemrég szigorúan, de igazságosan kifejtette." Utolsó érve aztán végképp leleplezi a szavai mögötti iróniát: "Semmivel sem járultunk hozzá a francia elektropop-reneszánszhoz, és még a L'ecsó stáblistáján sem említenek minket."
A jelzőket, amelyeket felsorol, a könyveiben - természetesen mindig a szereplők vagy a narrátor által - kifejtett gondolatok miatt olvassák a fejére. Az iszlámellenességet ráadásul ki is hagyja, és talán nem véletlenül: egy interjúkérdésre egyszer azt válaszolta, hogy nem gondolkodik az iszlámon, talán már soha életében nem is fog, de az igaz, hogy amikor gondolkodott, a legbutább vallásnak tartotta. A szereplői mindenesetre nem cinikusak - olyan kiábrándultak, hogy még a cinizmust is szánalmasnak tartják. ("Ne félj a boldogságtól, nem létezik" - javasolja Houellebecq Rester vivant, azaz Életben maradni című esszéjében annak, aki költő akar lenni.) A nőgyűlöletről pedig a már említett interjúban mondta, hogy ennél azért komolyabb motivációra van szüksége annak, aki regényt akar írni... A vád egyébként is komolytalan: regényíróként Houellebecq nem egy emlékezetes női karaktert teremtett, és bár szereplői szívét igazán nem sok teremtmény dobogtatja meg, a thai prostituáltak mindenképpen közéjük tartoznak - ki beszélhet hát rasszizmusról és nőgyűlöletről en bloc?
A stílusról ezt írja a Közellenségekben: "Jó volna, ha nem piszkálnának vele. Egy költőhöz képest egyetlen regényírónak sincs, és nem is lehet stílusa." Persze könnyen beszél: előbb volt költő, mint író, és a kilencvenes években három verseskötete is megjelent. "Mindig jobban szerettem a költészetet. Mindig utáltam történeteket mesélni" - írja. Igaz, azt is mondja, hogy a történetszövés nem erős oldala, inkább a plasztikusan megrajzolt szereplőire büszke.
Sok mindent lehet egyébként mondani Houellebecq könyveire, de azt biztos nem, hogy ne derülne ki belőlük, hogyan éltek az emberek a szerző korában. Az Elemi részecskék - szinte mellesleg - a francia középosztály második világháború utáni történetének nyújtja elég részletes rajzát, míg A csúcson pontos századvégi keresztmetszet. De Houellebecq nem hagyományos értelemben vett realista, az Egy sziget lehetőségében - amely egyébiránt sci-finek is első osztályú - ezt mondja a főszereplő komikus: "Tényleg a kortárs valóság maró humorú megfigyelője voltam, de egyszerűen úgy éreztem, hogy alig akad megfigyelnivaló a kortárs valóságban: annyira leegyszerűsítettük, megnyesegettük, annyi korlátot összetörtünk, annyi tabut, hamis reménységet és hazug törekvést megdöntöttünk már - igazán olyan kevés maradt." (Ezt a mondatot is, mint az összes magyarul megjelent könyvét, Tótfalusi Ágnes fordította.)
|
Michel Houellebecq: „Arrogánsak és depressziósak” Mit nem szeret az EU-ban, és mit nem szeret a franciákban? Mindenre fény derül a franciák leghíresebb kortárs írójával, az Elemi részecskék és A csúcson szerzőjével a Könyvfesztiválon készített villáminterjúnkból. |
Legutóbbi regénye, A térkép és a táj 2010-ben jelent meg, és a rajongókon kívül a Goncourt-bizottság is nagyon várhatta. Az ugyanis, hogy Houellebecq addig nem kapta meg a díjat, már a távoli Magyarországról nézve is nevetséges volt: ha regény helyett szakácskönyvvel vagy kifestővel jelentkezik, feltehetőleg arra is megadták volna. A könyv főhőse gazdagabb és sikeresebb, mint amit a korábbi regényekben megszoktunk, de ez sem nélkülözi a csavarokat, például fontos szerepe van benne egy Michel Houellebecq nevű írónak is. Az eléggé elégikus befejezés azonban valahogy akkor is a megúszás érzetét kelti, ha a végül főszereplővé előlépő természet az író korábbi könyveiben is mintegy az emberi világot ellenpontozta (mint, mondjuk, Bodor Ádámnál).
Houellebecq egyik védjegye a kiábrándultság, amely a Lanzaroténak is alaphangja. A magyarul most megjelent könyvecskében a szerző egyik kedvenc szituációja is visszaköszön: a délszaki nyaraláson részt vevő magányos, kiégett, középkorú férfit egy (sőt, ezúttal két, ráadásul - "nem kizárólagosan" - leszbikus) útitársa a testi szerelem váratlan, csodaszerű ajándékában részesíti. Csak az a baj, hogy ebben a még a legutóbbi három regénye előtt írt elbeszélésben a karakterek rajza bántóan hevenyészett - az elbeszélőről lényegében semmit sem tudunk meg, belga rendőr útitársáról is csak annyit, mint a korábbi regények egy-egy mellékszereplőjéről -, és az ember az utolsó oldalig hiába várja a szerzőre oly jellemző váratlan fordulatot is. Az egész könyv egyszerűen vigasztalanul lapos. Érthetetlen, hogy a kiadó miért nem Houellebecq első regényét, a klasszisokkal jobb Extension du domain de la lutte-öt (A harc területének kiterjesztése) jelentette meg. Vele szemben ez a Lanzarote ugyanis olyan, mintha egyenesen az utolsó utáni volna: olyan posztumusz mű, amelynek csak néhány kéziratoldalát találtak meg a hagyatékban, de ezeket egy jó tollú stróman nagy nehezen kiegészítette annyira, hogy szellős szedéssel, széles margóval megjelentetve mégiscsak el lehessen könyvként sózni.
De igazságtalanság lenne így befejezni. Térjünk vissza az Egy sziget lehetőségére! A regény egy ugyancsak jelentős zenésznek nyújtott egész lemezre való ihletet. Ennek nyitánya egy Jacques Prévert-sanzon (Jacques Prévert egy hülye - mellesleg ez a címe Houellebecq egyik rövid esszéjének), ami Iggy Pop (!) előadásában éppoly bizarr, és végső soron melankolikus, mint Houellebecq legjobb könyvei.
https://magyarnarancs.hu/konyv/Michel_Houellebecq-a-kozellenseg-84403
