Beer Miklós: Féltem az egyházamat!

A korábbi interjúkötetek után sokan kérdezték a nyugalmazott váci püspöktől, ha ennyi baja van az egyházával, miért nem hagyja ott? Hát azért, mondja, mert rajongva szereti, magáénak érzi és félti.

A közéletért már csak imádkozni szeretnék. Az utolsó pillanatig bízni fogok benne, hogy mind többen ismerik fel: a gyűlölködés, a másik megalázása tévút.

Fenti idézet tételmondat az idén 77 éves Beer Miklóstól, aki több mint egy éve ment nyugdíjba. A nyugalmazott váci püspökkel október 15-én jelenik meg az ötödik, egyben befejező interjúkötet Hozzád megyek címmel. A könyvből a kiadó engedélyével közlünk részleteket.

Az Úristen új pályára állította

A nyugdíjas püspök azt mondja, a sűrű hivatali programok egyik napról a másikra értek véget. Korábban nagyon zsúfolt volt az élete, egyeztetések, plébánosok, polgármesterek látogatásai, ment bérmálni, templomot megáldani, misét mondani.

Hivatali időm végül lejárt – egy év ráadást is kaptam –, és elköszöntem. Nem éltem meg törésként a változást.

Amikor eljött Vácról, a tárgyai töredékét vitte csak magával (most Nagymaroson él egy kis lakásban), a legtöbbet el tudta ajándékozni. A költözéskor arra gondolt, végre lesz ideje kicsit olvasni, elrendezni a dolgait, átgondolni ötvenéves papi szolgálatát, de azon vette észre magát, hogy gyorsan megtalálják az új feladatok, új kapcsolatok.

Korábban elmosolyodtam, amikor valaki azt mondta, egy nyugdíjasnak semmire sincs ideje. Ma is mosolygok, de már azon, hogy ez mennyire igaz.

Az Úristen egészen új pályára állította. Alig utazik kevesebbet, mivel sokfelé hívják előadásra, könyvbemutatóra, lelkigyakorlatra, és mindig örömmel megy bárhová, ahol kíváncsiak a gondolataira.

Ferenc pápa támadása, papi nőtlenség

Még soha, egyetlen pápával szemben sem engedtek meg olyan pimasz hangvételt az egyházon belül, mint vele.

Szerinte ez összefüggésben állhat az arctalan kommentvilág térnyerésével: bárki mondhat, írhat bármit, indulatból, tudatlanságból. Ferenc pápa a bírálóit is meglepte, amikor kiállt a kötelező cölibátus mellett. Beer Miklós is változást szeretett volna, de utólag azt gondolja, bölcs dolog volt nem meglépni, az ellentábor alig várta az enyhítésről a bejelentést, hogy újra támadhasson.

Azt hiszem, Ferenc pápa a cölibátus ügyében nem akart egyedül dönteni. Valószínűleg egyetemes zsinatra lesz szükség. A személyes küldetése az, hogy napirenden tartsa a kérdést.

A nyugalmazott püspök titokzatos kegyelemnek nevezi a papi szolgálatot, de emlékeztet arra, a papok is emberek.

Húsból és vérből, ahogy a protestáns lelkészek. Nem helyes különbnek gondolni magunkat, és azt mondani, ők „csak” reformátusok.

Beer Miklós sajnálatosnak tartja, hogy a katolikus egyházban nem mernek beszélni, még csak gondolkodni sem bizonyos kérdésekről. Attól félnek, akkor összeomlik a rendszer. Olyan, maguk által alkotott szabályokhoz ragaszkodnak foggal-körömmel, amelyek miatt eltávolodnak egymástól, „szemben Jézus szándékával”.

Ars poeticája, intés a képmutatóknak

Ismer egy kedves, német eredetű imát, amelyet az ars poeticájának tart.

Uram, adj alázatot, hogy ne akarjam megváltoztatni, ami örök érték. Uram, adj bátorságot, hogy megváltoztassam azt, ami csak mulandó forma, és adj bölcsességet, hogy különbséget tudjak tenni az örök érték és a változó forma között.

Azt gondolja, Jézus éppen erről tanított, amikor a farizeusokat a túlzott hagyománytisztelet és a valóság közti feszültségre figyelmeztette.

Jaj nektek, képmutatók, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok mindazt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget.

Jézus küldetést bízott az egyházra, ő pedig egyre inkább azt látja, hogy mai világban ez a misszió kudarcot vallott. Ebből pedig az önvizsgálatnak kellene következnie.

Templomtatarozás helyett hitelesség

A korábbi interjúkötetek után sokan kérdezték tőle, ha ennyi baja van az egyházával, miért nem hagyja ott? Erre az a válasza, hogy ő rajongva szereti, magáénak érzi, félti, ezért szeretné,

ha valóban a jézusi örömhírt, Isten szeretetét képviselné, mégpedig hitelesen.

Nincs számára ennél fontosabb, nem elhagyni akarja, hanem sokkal büszkébb lenni rá. Kritikának tűnő gondolatai jobbító szándékúak.

Be kell látni, szükség volt a lutheri reformációra is, kellett ez a megrázkódtatás, hogy felébredjünk. Ezért lenne jó, ha belülről tisztulnánk, folyamatosan.

Kérdezték tőle, miként tud az egyház jézusi szegénységről prédikálni, amikor óriási a vagyona a Vatikánban és világszerte, mire azt felelte, ebben is Ferenc pápával ért egyet.

Szegény egyházat akarok, a szegények egyházát. Nem normális ez a rengeteg templomtatarozás.

Először ő is megdöbbent, amikor azt hallotta, templomokat adnak el Nyugat-Európában. Nagyon fájt, szomorú lett, de kiderült, hogy a megmaradt, kisebb létszámú közösségek összejárnak és erősödnek, gyorsan átértékelődött benne a dolog.

Istennek az emberek, a hiteles közösségek kedvesek, nem a kőépületek!

A kereszténység karikatúráiról

Szereti az egyházát, ezért tartja fontosnak arról is beszélni, ha nem képviseli igazi tűzzel az Úristen jelenvaló szeretetét a hétköznapokban, ha nem törődik a szegényekkel, ha nincs benne irgalom. Akkor ugyanis nem lesz hitelük se a papoknak, se a híveknek, márpedig egészen őszintén, recseg-ropog minden.

Templomaink, bazilikáink kevés kivételtől eltekintve szinte üresek, és ami még szomorúbb, a hétköznapokban alig venni észre a különbséget a szentmisére járók és a többi ember élete között. A hangsúlyt még mindig a vallási hagyományokra helyezzük, mert annyira megszoktuk azokat.

Eddig is mindig szóba hozta a körmeneteket, a búcsújáróhelyeket, kulcskérdésnek tartja, hogy ne csináljanak karikatúrát a kereszténységből.

Elszórakoztatjuk magunkat a külsőségekkel, holott az lenne a küldetésünk, hogy hirdessük az evangéliumot! Márpedig egy nem hívő aligha tud mit kezdeni a szokásainkkal, és találja vonzónak azokat.

Szerinte egy kívülállónak hatásában nincs különbség egy körmenet és az utcára vonuló más közösségek látványos rendezvénye között, mert csak annyit lát, a résztvevők a maguk zárt világában önmagukkal vannak elfoglalva.

Körmenet? Önzetlen példamutatás

A hívőknek muszáj lenne meglátniuk az élet drámai valóságát.

A társadalmi igazságtalanságokat, az éhezők nyomorát, a gazdag világ – amibe ráadásul mi is beletartozunk – felháborító pökhendiségét.

A világnak nem körmenetekre, hanem arra van szüksége, hogy a keresztények felrázzák egymást a közömbösségből, példát adjanak önzetlenségből.

Zakariás próféta könyvében olvasunk egy jövendölést: sok nép kapaszkodik majd a hívők ruhájába, azt kérve, hadd menjünk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!

Beer Miklós kérdései:

• Hol vagyunk mi ettől a próféciától?
• Ki és miért akarna ilyen őszinte lelkesedéssel csatlakozni hozzánk?
• Hogyan fordulhat elő, hogy kereszténynek tartjuk magunkat, de közömbösek vagyunk a szegényekkel, a kiszolgáltatottakkal szemben?

Muszáj lenne ébredni

Szerinte a vasárnapi kereszténység fogalma ismert, de sajnos sokan nem gondolják végig, az mit jelent. Jó családba születtek, jó iskolákba jártak, gyerekeiket is főiskolára, egyetemre küldik, jó állásuk van, színházba, cukrászdába járnak, vasárnap elmennek templomba, ahol főleg hasonló emberekkel találkoznak. Nagyjából az érdeklődési körük is azonos, beszélgetnek politikáról, sportról, tévéműsorokról.

Ha szóba kerül, kiderül, hogy a cigányokat egyformán nem szeretik, de becsülettel támogatják egyházközségüket, pénzzel is, ezért azt gondolják, az életük így rendben is van. 

Beer Miklós újabb kérdései:

• Ez lenne a mi egyházunk?
• Ennek az egyháznak adta a feladatot Jézus, hogy hirdesse az evangéliumot, a bűnbocsánatot, az örök élet reményét?
• Alkalmasak vagyunk mi erre?
• Hiteles így az életünk?

Hitünk próbája, hogy értjük-e Jézust. Azzal gondoljuk-e magunkat kereszténynek, hogy annak hirdetjük magunkat, netán kitűzőnk, pólónk is van, vagy azzal, hogy érdek nélkül segítünk, ahol csak tudunk? Éljük a magunk békés, »kultúrkeresztény« életét szép freskóink, templomaink világában, és közben észre sem vesszük, mennyire eltávolodtunk a megfeszített Krisztustól. Eszembe jutnak a fogolykiváltó szerzetesek, akik magukat ajánlották egy-egy rab szabadulásáért. Gondolok Kolbe atyára. Amikor az egyik auschwitzi barakkból megszökött egy rab, a tábor parancsnoka bosszúból tíz másik foglyot éhhalálra ítélt, ő pedig önként jelentkezett egy kétgyermekes családapa helyett. Valójában nagyon szomorú, amit ma a kereszténységről, erről a csodálatos hivatásról tart a világ – miattunk. Muszáj lenne felébrednünk.

Olvasott egy elgondolkodtató elmélkedést arról, hogy először csak a Notre-Dame égett le, majd bezártak templomok, mintha az Úristen is figyelmeztetne, ne díszes épületek legyenek a hit középpontjában. Az egyház missziós küldetése azt jelenti, hogy az emberek közé kell vinnie Krisztust. Tudja, újra kritikának tűnhet, de

Európa sem attól lesz keresztény, ha minél több székesegyházat újítanak fel, vagy minél több politikus beszél a kereszténység védelméről,

hanem, ha minél többen élnek keresztény módon.

Pénzből soha nincs elég?

Felidézi, Ferenc pápa figyelmeztette bíborosait, hogy az az egyház, amely bankbetétjében látja a reménységét, nem Jézus egyháza. Bár mindenki akkor érzi magát biztonságban, ha van elég pénze, de sokan nem tudják, hol a határ. Nekik az anyagiak már nem az eszközt, hanem a célt jelentik, ami függőséget okoz, rabbá tesz.

Legyen tartalék a betegség, a munkanélküliség, baj esetére, de nem lehet az élet központi mozgatórugója a minél magasabb fizetés.

Észrevétlenül lehet a pénz rabjává válni.

Keresztelő Szent János azt tanítja, akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek egy sincs. Akinek étele van, tegyen hasonlóan. Már jó ideje a pénz körül forog minden, szinte mindenki elhiszi,
csak a vagyon, a fizetés számít, már bátorság kimondani, hogy nem a pénz az igazi értékmérő. Nyilvánvaló, nem szabad elvenni másét, de az senkinek nincs megtiltva, hogy adjon. Fel kellene ismerni,

a vagyonunkat csak kölcsönbe kaptuk az Úristentől, hogy használjunk vele.

Beer Miklós szerint ez ma nem szokványos, de ki lehet lépni a fősodorból, nem kell mindig a tömeggel haladni.

A koronavírus fertőz, az éhezés nem

A mindig többet akaró, harácsoló életvitel, amelybe az emberiség belehajszolta magát nemcsak a levegőt, a vizet, az élővilágot tette tönkre, hanem az emberi kapcsolatokat is. Ezt a folyamatot fékezte meg a koronavírus-járvány és a karantén. Kezdetben mindenki megrohanta a boltokat tartós élelmiszerért. Próbáltak az emberek felkészülni, noha illúzió, hogyha tele a kamra, nem halunk meg. Közben arról alig esik szó, hogy naponta átlagosan harmincezer ember hal éhen a Földön.

Naponta! Felfoghatatlan drámája ez az emberiségnek, óriási szégyenünk.

Amikor viszont felüti fejét egy világjárvány, ami a jóléti országokat is érinti, pánik tör ki, elfogynak a tartós élelmiszerek. Valakitől azt  hallotta, a világ azért nem foglalkozik az éhezőkkel, mert az
éhínség nem ragályos. Attól nem kell félni.

Életünk döntéseit mi hozzuk, de a természeti jelenségek vagy éppen a betegségek révén az Úristen azzal szembesít minket, hogy a világ rendjét mégsem mi irányítjuk, hiába is élünk ennek az illúziójában.

Nem biztos, hogy normális dolog elképesztő környezetszennyezés árán a világ másik feléről hozni ruhát, telefont, gyümölcsöt, amit le tudnánk gyártani, meg tudnánk termelni helyben. Sokáig nem
értette, minek nekünk banán, narancs, amikor van almánk, körténk, és miért kell egzotikus tájakra utazgatni, miért nem elég semmi, ami nekünk van.

A járvány miatti korlátozások, a félelem kicsit ezen is korrigált. Lefújták a repülőjáratokat, leálltak a gyárak, mire tisztább lett a levegő. (…) A karantén idején sokkal nagyobb figyelmet kaptak az orvosok, ápolók is, jobban megbecsültük a tanárokat. Az ő hősiességük mindannyiunk emberségét gazdagította.

A környezet védelme nem hóbort

Bántja, ha valaki nem veszi komolyan a természet védelmét, a felmelegedést újkori hóbortnak tartja.

Sajnos nem tudunk mértéket tartani. Jóléti társadalmunk velejárója lett az év bármely szakában utazni egy nagyot, miközben vannak, akik még Budapestig sem jutnak el Nógrád megyéből, nemhogy a Balatonra vagy Horvátországba.

A világjárvány esélyt adott annak felismerésére, hogy nem jó irányban haladunk, fékeznünk kellene magunkat.

Óvni a Földet, a természetet, törődni a hátrányos helyzetűekkel, szolidárisnak lenni velük. Ehhez képest – tisztelet a kivételnek –, ahogy múlt a veszély, úgy tért vissza minden a szokott mederbe.

A jövő egyháza, az önzetlenség

Az egyházat is kísérti a számok bűvölete, ha tele a templom, az a jó és természetesen örvendetes. Benedek pápa még Ratzinger bíborosként írt könyve, A mustármag reménye viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy nem a fa, hanem a mustármag ad reményt.

A valóságban az egyház mindig mustármag marad. A föld sója hasonlatra is gondolhatunk. A sóból nem kell sok. Csak egy csipetnyire van szükség, de arra mindenképp, nélküle íztelen az étel. Keresztény életünk jel kell legyen a világ számára. Nem a létszám az értékmérő.

Ki ne örülne, ha minél több a valódi keresztény, de nem attól lesz erős a hit, mert sokan vannak. Az egyház történelmében voltak a mostaninál látszólag jóval vallásosabb korszakok is, de a tömegek  vallásossága gyakran a hitelesség rovására ment.

Elég csak a reformáció kezdetét, a búcsúcédulák korszakát felidézni, a pénzért árusított bűnbocsánatot.

Beer Miklós szerint nem hívőknek, hívőknek és papoknak is sokkal többet kellene beszélniük a természet bámulatos harmóniájáról, a világ csodáiról. Úgy véli, a járvány hirtelen leállította az addigi, öntörvényű, magabiztos életünket, de

valójában az emberen is múlik, lesz-e holnap. Olyan szép ez a teremtett világ… Sokkal jobban kellene vigyázni rá, egymásra.

Ő imádkozik, reménykedik, a legtöbbet pedig az Úristennel való találkozásra készül. Felidézi, amikor Néri Szent Fülöptől megkérdezték, mit csinálna, ha tudná, hogy egy óra múlva meg fog halni, úgy válaszolt: játszanék tovább a gyerekekkel, mint most.

A legtöbben valószínűleg azt válaszoltuk volna Szent Fülöp helyett, hogy igyekeznénk jól viselkedni, megbánni bűneinket, kiengesztelődni a haragosainkkal. De miért kellene ezzel megvárni az utolsó huszonnégy órát?

A Szeressek ott, ahol gyűlölnek, az Örömet hozzak, hol gond tanyázik, a Mindig velem és a Most már látom után Hozzád megyek címmel október 15-én jelenik meg a befejező interjúkötet Beer Miklóssal, aki egyébként nyugdíjazása óta sem tétlenkedett. Létrehozta a Szent Ferenc Szegényei Alapítványt, csatlakozott a Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programjához. Az alapítvány fogyatékos otthont, gyermekkórházat támogat.

A nyugalmazott váci püspök rendszeresen besegít a környék plébánosainak, misézik a szomszéd falvakban, közben pedig előadásokat, lelkigyakorlatokat tart szerte az országban, és rendszeresen jelentkezik videóüzenetekkel is a blogján.

Kiemelt kép: Bielik István /24.hu

https://24.hu/belfold/2020/10/10/beer-miklos-feltem-az-egyhazamat-hozzad-megyek-interjukotet/