Az aranyágban Frazer arra tesz kísérletet, hogy felvázolja az emberi gondolkodás fejlődését a mágia és a vallás egymást követő fokain keresztül a tudományig. Kiindulópontul Nemit, Diana Nemorensis szentélyét választja, ahol az ókorban a szentély papja - az Erdő Királya - elődjét megölve nyerte el tisztségét, amelyet addig viselt, míg ő maga is áldozatul nem esett utódja kardjának. A szokásra Frazer az ókori irodalomban nem talál kielégítő magyarázatot: elhagyja hát Itália partjait, és messzi útra kél, bejárja Ausztrália bozótjait, felkeresi az afrikai őserdők törzseit, részt vesz, a mexikóiak és az ajnuk szertartásain, ott van a német és olasz városkák farsangi forgatagában, és meghallgatja az öreg parasztok múlt időket idéző meséit. Amikor útja végeztével ismét kiköt az itáliai partokon, és újra felkeresi Diana szentélyét, nemcsak az Erdő Királya megölésének szokására hoz magával magyarázatot, de felvázolja az emberi gondolkodás történetét is.
„Frazer a klasszikus brit etnológia utolsó képviselője (1854-1941). Élete és munkássága korszakot jelent a néprajztudomány történetében. … Az Aranyágban arra tesz kísérletet, hogy felvázolja az emberi gondolkodás fejlődését a mágia, a vallás egymást követő lépcsőfokain keresztül egészen a tudományig. Egy ókori szokás – a Diána szentély papja (az Erdő Királya) elődjét megölve nyerte el tisztségét, amelyet addig viselt, míg ő maga áldozatul nem esett utódja kardjának – nyomába ered. A szokásra Frazer az ókori irodalomban nem talál kielégítő magyarázatot… ezért bejárja Ausztrália bozótjait, felkeresi az afrikai őserdők törzseit, részt vesz a mexikóiak, anjuk szertartásain, német és olasz városkák farsangi forgatagában és meghallgatja az öreg parasztok múlt idéző meséit. Végül nemcsak az Erdő Királya megölésének szokására hoz magával magyarázatot, de felvázolja az emberi gondolkodás történetét is.”
Olvasói vélemények:
Inkább kézikönyvként használom, újra és újra előveszem, ha kutatáshoz kell anyag vagy valamit meg akarok érteni a világból.fantasztikus tudással van tele!
...................................................
Halálosan élveztem, bár időnként megnevettetett egyes egészen elrugaszkodott ötleteivel, máskor felbosszantott egyes véleményeivel, de egy biztos, kevés ennyire szórakoztató formában előadott tudományos mesterművet olvastam életemben. A szerző nem mentes előítéletektől, ráadásul a gyűjtött anyag, melyet ebben a magyar fordításban harmadára rövidített, és így is mammutméretű könyvben megismerhetünk, nem a saját gyűjtése.
Frazer skót tudós volt, akit tudományos kutatásaiért később lovaggá ütöttek, így vált "főrenddé"'. A Brit Királyi Társaság tagja, rengeteg híres egyetem tiszteletbeli professzora, egyeseknek valódi professzora is volt. Őt tartják az antropológia mint tudomány egyik szülőatyjának. Méltán. Kevés helyen járt a hazáján kívül, viszont levélben érintkezett mindenféle távoli helyeken járó misszionáriusokkal és felfedezőkkel, tudományát, melyet máshonnan nem szerezhetett be e távoli népek szokásairól, levelezőpartnerei útján gyűjtötte. Így természetesen a felhozott példák igazságtartalma bizonytalan. Ám a módszer, amellyel az új tudományág kezdő lépéseit megteszi, nagyon is elismerésre méltó. Mint klasszikus tudományok tudora, természetesen az ókori szerzők műveit betéve tudta, ezek értelmezése és feldolgozása, összevetése a különféle – népszokásokban és mágikus praktikákban, különböző vallások szertartásaiban megőrződött – hagyományokkal az ő érdeme.
Sok példáját értékelhetetlennek tartják ma, egy részük már nem ellenőrizhető, más részük nem valós információn alapult. Ám a klasszikus források, és a valósnak bizonyult példák alapján felállított, darwinista fejlődéselméleten alapuló nézete iskolát alapított, melyet azóta is sokan támadnak, és sokan pedig támogatnak. Viszont még ellenzői is elismerik, hogy műve – nem ez, amit magyarul olvashatunk, hanem a jóval terjedelmesebb eredeti változat, – ma is felhasználható kutatási kiindulási pontnak a benne felhalmozott fantasztikus mennyiségű példa és forrásanyag miatt.
Végezetül a saját véleményemet is megosztom itt, én méltányolom a művet, és ami a mítoszok értelmezéseit illeti, abban a részében sok iránymutatását és koncepcióját elfogadom. Ami a társadalom és szociológia tárgykörébe eső következtetése, arra vonatkozóan egyetértek a bírálókkal, egy társadalmi formáció változásai soha nem „egyenes vonalúak”, és kizárt dolognak tartom, hogy azok törvényszerűségeit és fejlődését ilyen egyszerűen lehessen felrajzolni.
Mégis ajánlom ezt a művet mindazoknak, akiket érdekelnek a különböző népek hiedelmei, hagyományai, szokásai. Sokat lehet profitálni a felhozott példákból, vigyázva természetesen, hogy minden példa megbízhatóságát ellenőrizzük. A példákból a következtetéseket magunk is levonhatjuk, és nem szükségszerű, hogy a saját véleményünk egyezzen a szerzőéivel.
.......................................
Mircea Eliade egyik könyve, a Vallási hiedelmek és mítoszok története kapcsán jegyeztem meg, hogy a maga témájában alapműnek számít, Frazer művét nyugodtan mellé tehetjük a polcra, ugyanis egy fokkal sem marad el mögötte jelentőségben, sőt igencsak nehezére esne az embernek, ha választania kellene a két könyv között. A témafelvetés az Aranyág kapcsán már nem újdonság, arra a régóta népszerű ideológiára alapoz, miszerint az emberiség tulajdonképpen egy közös kollektív tudatból él, egy olyan ősidőkből eredő és nemzetek feletti eszközrendszert használ, ami magában foglalja az összes ma ismert vallás, mágia, ezoterikus rendszer elméleti modelljét, sőt a mai modern társadalom is az egyszer már kialakult kollektivitás szimbólumait használja fel újra és újra, némileg módosítva azokat, így a mai napig formálódik ez az eszmei gyűjtemény. A fejlődés ebből indul ki és a lépcsőfokok mindig az előző kollektív rendszerre épülnek, egészen a modern tudományig.
A könyv egyébként kifejezetten szórakoztató alkalmanként, az ember jót tud nevetni azon, hogy bizonyos társadalmak és korok milyen képtelen dolgokban hittek, viszont meglepő módon rengeteg régi szokás maradványát fedezhetjük fel a mindennapi életünkben. Azt viszont érdemes észben tartani, hogy nem ajánlott egy szuszra végigolvasni mind az ötszáz oldalt, mert kicsit tömény egyszerre a rengeteg példa, könnyű elveszni az apró részletekben. Olyan ez, mint egy finom sütemény, lassan és finoman kell ízlelgetni és csak a végén számvetést készíteni arról, hogy összességében milyen volt.
Egy percre visszatérve még Eliade-hoz – mert első olvasásra úgy tűnhet, mintha mindkét tudós könyvei ugyanarról szólnának –, az Aranyágban érdemes egy fokkal kevesebb lelkesedést várni a mitologikus elemek iránt. A két kutató hozzáállása a téma kapcsán kissé eltérő, talán a szakmájukból eredően, Frazer antropológus-néprajztudósként a reálisabb vonalat képviselte, egyenes vonalú fejlődéstörténetet vázolt fel a kezdeti, természetalapú mágiától a fejlettebb rendszerek kialakulásáig, Eliade ezzel szemben vallástörténész volt, és az összehasonlító vallástudományra helyezte a hangsúlyt, ráadásul a lelkem mélyén kicsit több lelkesedést láttam a soraiban az ősi kultúrák iránt.
Az Aranyág mindenesetre szigorúan olyanoknak ajánlott, akik hajlandóak félretenni a mai mainstream-mitológiát és a „száraz” tényekre is kíváncsiak a mítikus-mágikus hiedelemrendszer fejlődését illetően.
.................................................
Alapmű, ez nem kérdés.
Alapvetően – ami a következtetéseit illeti – nem mondott sok újat, de sok mindent egészen más elvek szerint rendezett rendszerbe, így új összefüggések váltak láthatóvá, volt ami más megvilágításba került.
A példák viszont döntő többségében újak voltak számomra, olykor egészen megdöbbentőek. Az európai szokások egy részével már más művekben is találkoztam, de az Európán kívüli világ rítusairól adott leírások teljesen ismeretlenek voltak, és ez külön érdekessé tette. Ami ezúttal talán leginkább elgondolkodtató volt, az az, hogy minden kultúrában megjelenik a vér-áldozat, ami persze érthető, hisz a vér maga a lüktető élet. De mégis, sajátos, hogy mindenhol szomjazó isteneket/természetet képzelt el az ember (és ezzel együtt közömbös az áldozat egyéni szenvedése iránt); úgy tűnik ez is egy természetes lépcsőfok, mely kihagyhatatlan, és melyet a morális fejlődés töröl el.
Ami pedig igazán értékessé teszi a művet, az az, hogy mondanivalója annak ellenére, hogy a szerző elméletének bizonyos elemei túlhaladottá váltak, máig örök érvényű: az emberi gondolkodás fejlődése izoláltan és egyetemes szinten is hasonló lépcsőfokokat megjárva, ugyanazon cél felé halad, hiszen minden egyes ember számára – éljen a Föld bármely pontján – ugyanazok a dolgok lesznek igazán fontosak, és ezek a dolgok éppúgy változnak meg bizonyos tényezők, vagy épp a fejlődés hatására. Az emberiség közös kultúrkincse úgy egységes, hogy hihetetlenül sokszínű.
És mágia/vallás/tudomány? Hát, ezek között nem lehet olyan éles határvonalat húzni, mint ahogy Frazer tette… És bár már az ő korában is egyértelműnek látszott a tudomány győzelme, mára sem tűnt el teljesen a mágia, a vallás pedig…, egészen sajátságos módon ismét főszerepet igényel magának.
Az én igazi kérdésem e mű kapcsán is az, hogy: hová tart az emberi fejlődés, jobban mondva: a morálisan jó cél felé halad-e? Ami engem illet, én mindenesetre igyekszem keresni a saját aranyágamat.
